Néhány szó az olvasóhoz

Ez a könyv eddigi verseim legteljesebb gyűjteménye. Szinte valamennyi megtalálható benne, amit eddig írtam, és ami könyveimben megjelent. Egy-két verset, főleg az első kötetemből, elhagytam, mivel zsengék voltak vagy más költők közvetlen hatására íródtak. Egy számomra nagyon fontos és kedves, 1961-től 1985-ig írott versemből, a József Attila címűből egy szerkezeti elemet kihúztam; aki szerette ezt a verset, az eredeti birtokában eldöntheti, igazam van-e. Három rövid verset, mint zenei elemet, másutt is fölhasználtam. A könyvben öt eddig nem publikált költemény található. Az első kamaszkori: az 1956-ban íródott Kollégium. A többi négy – Virágrög, Zokszófejtés, Dorombszó, Zoknipofájú vers – 1999-ből való. Több címet megváltoztattam, az eredetit a tartalomjegyzékben zárójelben találja meg az olvasó. A könyv ciklusai – némi változtatással – az eredeti kötetek szerkezetét követik. Egy-egy verset – amelyek különböző okokból később jelentek meg – visszahelyeztem „születése” idejébe. Kivéve a Szeretkezéseink címűt, ami 1968-ban íródott, de csak 1975-ben, harmadik könyvemben volt olvasható. Pár versnél, ahol fontosnak éreztem, megjelöltem, mikor írtam.

 

*

 

Most, vers-életem összegzésekor nem mulaszthatom el, hogy elmondjam, mekkora hálát és szeretetet érzek mindazok iránt, akik életemet és költészetemet valaha is segítették. Hálásan és szívszorongón gondolok mindazokra, akik sejtjeim és verseim génjeit magukban hordták, megőrizték és nekem adták. Hálám és szeretetem Ünnep Margité, elsős tanítónénimé, aki a betűvetésre és az olvasásra megtanított; Tanka János költőé és néptanítóé, aki első mesterem volt a poézisben; tanároké és könyvtárosoké, akik a gyerekben is tudták a költőt. Barátaimé, akik velem és mellettem voltak: Pisti, Ervin, Bálint, László, a korán elment Vili, és a „Páhi-egyetem”, akik már rég nem élnek: Karcsi, Laci és Zoltán. És – sorolhatnám még! Hálám és szeretetem Hegedős Máriáé és Koczkás Sándoré, akik a magyar irodalomtörténetben ugyan nem szokatlan módon, de az utóbbi négy évtizedben mégis hihetetlennek tűnő szeretettel és gondoskodással óvták az elveszésre és elveszejtődésre ugyancsak hajlamos ifjú (és öregedő) poétát. A Tanár Úr Radnóti-könyvével és tanulmányával már 1955-ben meghatározta a gimnazista költői ihletét. Megismerkedésünk vagyis egyetemista korom óta mindmáig atyai jó barátom; Mara pedig minden egyes verseskönyvem mellett ott állt lektorként vagy szerkesztőként. És – bár tudom, manapság ilyet nem illendő se mondani, se írni – negyed évszázados köszönetem, hálám, szeretetem és szerelmem „társ-életemé”, aki nélkül már rég nem élnénk: sem a verseim, sem én.

 

BELLA ISTVÁN