Káin modellt ül a Gondolkodónak

Csontig lapogatom koponyámat. Ha lerohad, leszakad róla a hús, ujjbegyeimmel lássam – s most! – mi e látszat lényege; mi ez a sok túl gyanús mellékkörülmény: bőr-, ér-, izomrost-,   idegek nyalábja-vázlat, mi élő poromig fedi el azt a vázat, mit – vala – csak a Mester, meg egyszer az láthat, ki fölemeli majd, s az üszök-darabkákat – a salak-gyökeret, vasszar virágszárat – kirázva, mint egy kihűlt csontkályha lélekterét, kiganéz, kihamuz, s ajkalebiggyesztvén ezt pittyegi kis szája: „Hát ez a Te fényes orcád arca mása, Atyus?!”