Ábel a sivatagban

1 Nem a halál háborít, csak az, többé nem élek. Hitem szerint soha. Se másképp. Semmiképp… Nem leszek a szemedben langyuló őszi kép. Hogy nem vagyok, azt sem én veszem észre. A füvek, az ott fönt motollázó szikék még teszik, amit kell. Fogyasztanak a férgek. Fekete vatta, tolul a föld odébb-idébb benned, fölitatná fehér ürességed. És – ennyi. Se fű. Se fa. Még a föltáplált féregnek se lész váladéka. Se Isten-ürülék. Csak anyag az anyagban. Néha föltámadsz, míg Andromédák beszélnek. Aztán kihal a szó. A nyelvnyi lélek. Az háborít, hogy csak a halál halhatatlan.   2 Amikor megszületsz, halálod kezded el építeni – percekből piramist – s ahogy magasulsz, úgy törpedsz magad is, amíg önmagad mélyébe rejtezel. Megkövült ereid labirintusa visz hozzád, bepólyált szív, de bentjeiden fölírva mind, mi voltál, s fölírva az is, ami megtörtént és az is, ami nem. Micsoda magzat vagy, kívülődő halott! Együtt kés, korsó, kenyér. Megszülöd a napot: megtörténsz. Élő gyolcsod múlt, jelen és jövő. Kirabolnak néha? Széthordnak? – Tagadod. Fölkel s lemegy az Isten. Sötétülsz, kiragyogsz. Mint nem múló sivatag, hullámzik melledben az idő.