Káin próféta első levele a Cainus-beliekhez

Carissime, ha valakit meg akarsz ölni, ha valakit örökre el akarsz veszejteni, hogy még a halála is megölődjön, Ne öld meg! Miért is, hiszen a vízszintes kígyó, a meggyilkolt ember árnya hirtelen fölmered, megfüggőlegesedik, s magasabbra ér föl, hangosabban kiált az égre, mint az Ábeli-füst. Épp ezért, ha valakit meg akarsz ölni, ha valakit örökre el akarsz veszejteni, ha írmagjáig ki akarod irtani, Öld meg a halottait! Irtsd ki, hetedíziglen a temetőit, a sírokat, a jövendő-rengő bölcsőt, dúvasd föl, a csontokat vesd a kövek közé, őröld csontfehér lisztté, és égesd el oltatlan mész és víz elegyével! A fejfákat, az élő sírköveket, főképp ha levakarhatatlan róluk a rovás és az írás, égettesd el, zúzasd szét és vesd a szélbe! Emeltess helyükbe százezer kicsiny Bábelt! A megmaradottakkal, a tébolygó felkiáltójel-magokkal meg hitesd el, hogy nincsenek, s nem is voltak! Ha mást vallanának mégis, nyelvüket ne tépd ki! Mondd azt nekik jelbeszéddel mutogatva, hogy némák! Nincs nyelvük! Másoknak meg fönnhangon sajnálkozz, hogy nem akarnak beszélni! Ha néha mégis valami hangot adnak, az nem emberi szó. Nem édeni füleknek való. Meglásd, előbb-utóbb vagy magukat ölik meg vagy elevenen eltemetkeznek. Te pedig mondhatod tiszta szívedből, tiszta szájjal: „Íme, beteljesedett, ami írva vala. Áldassék, áldassék az Úr neve! És legyen meg az Ő akarata!” post scriptum: Ezt a levelet valami régi pergamenre írom, amiről szorgos kezek lemosták és levakarták az írást. Ám egy-egy szó néha, mint fölhasított mellkasból a szív, ki-kidobban hideglelősen; meg-megráng, mint ama törzséről lemetszett békaláb is ama leendő – (vagy már volt?) kísérlet során az idő elektron-jövős tégelyében. Ide má- solom néked, mosolygásul: „Halálnak halálával holsz”… „Látiátuc… szümtükvel… Isa por és…” Vajh mit jelenthetének? Ki tudná ezt az ugatást megfejteni? Én nem. Te pedig, édes fiam, ne ölj Tedd a dolgod!