Kő-szájjal, durung-kézzel

És egyszer csak hol-volt, hol-nem-volt élet. Isten nem vette észre, még csak magára figyelt. Nézte a kinti, s a benne megkettőződött létet: a fák-ikre, madár-ív-tükre égi-földi jelt. Azt hitte, örök osztódás sorsa minden. Hogy ami ott kívül, az benne is örök. Osztódik, születik Ő is itt benn. Ha ott kinn megmozdul, benne is rúg a rög. És akkor meghalt a szó. Világon túlra hullt mindkét madár, a szálló és a talmi árny: eggyé árvult a hang, hanga, láng és lángjel… És mászva az atomok közt, a csillagokon átnyúlva egymás szívszerinti arcát kezdte tanulni kő-szájjal, durung-kézzel Káin és Ábel.