Káin imája Ábel fölött

Én Istenem, de sokat vétkeztél, ellened s ellenem, nem szerettelek és te sem szerettél, életemben eleven eltemettél. Én Istenem, ne nézd el, hogy nem nézel, s nem néz rád szemem, hogy életem jussáért pöröl életeddel, – ami nem volt enyém, tőlem ne vehedd el. Uram, ha vagy, csillag ujjbegyeiddel mért nézesz, mintha vak, s mért nem látsz meg, hisz isten vagy eleve, Űr-szemhéjad alól mért csorog rám méz és epe? Uram-Magam, mért messzülsz el közelemből, közel, ha van, mért távolodsz a távol távoltól távolabb, mért álmodod ólmos álmomba álmodat? Uram, ha vagysz, előre megfontolt szándékkal meg mért halatsz, mért ily sunyin, mért nem hirtelen felindulásból, mért teszed, hogy ami lesz, előre visszaszámol? Én Istenem, itt állok fölötted, gyilkos, gödölye-kisdeden, kifordult szemgolyód az ég, kékesfehér, földszembogaradból csorog reggel- és estevér. Csurog és csörög – láncszemből láncra lánc – világok világából hamu-por-dobogás. Így ismétlődöl Bennem, minduntalan, Gyilok-Uram. Én Istenem, hadd nézzelek mégis, büntetlen, istentelen. A füst elszáll. A láng szíve kihagy. És nem tudom, ki is vagyok, s Te ki vagy. Édes Netán, ne mérd rám mégse örök husáng-penitenciám. Az élő meghal. De nem hal meg a holt. Halántékom hűlt háló. Kezem izzó dorong.