Ábel álma álmairól

Az álom gravitáció. Ismeretlen álla- gú bolygó kering a szív és agy között. Az álom az idő súlya. Tömege vonz és taszít mindent, amit megélsz vagy élni véltél, és ami   – emberré ellett állat –    képzelmeidből elméddé sűrűdött. Az álom ólom. Pitypangkehelyég-semmi. Színekként lebeg földi agyad felett, ember, de rádszakad, amint az első kés kinő kezedből, és búzamag szemed helyett az első puskagolyó kinéz köldöködből    és születés ősörömödből a nemzés és szülés egynemű ürege rád kacsint. Az álom idő-alom. A betlehemi bölcsők szénája, és a forgáccsá hasgatott krisztus-keresztek szíjácshaja, amivel kölcsön    párnádat, a földet, kitömik utószor,   – most és mindörökkön –   emberiség halott. Az álom félelem. Lélegzetgombafelhő. Robogsz, rakéta-lény, görcsösen markolod a Holdat, egy fény árnyt sodor épp ujjperec-perceivel, és   – elhagyott anyaemlőd – a levegő lobban a szádban, s ahogy napszél,   csillagsuhogás a földre,    úgy hullasz, por és hamu, őshumuszodba vissza,   táplálni a Voltod, a Voltat. Az álom én-elem. A magzatvíz óceánvágya. Hogy a halálban hullámzódóra az egyszeri tenger, az anyaméh árapálydagálya, visszamosolyog egyszer, s visszasodorja, hol volt, hol nem volt, volt egyszer   végtelen önmagába.