Isten halottkém-jelentéseiből
| Tükröd is fényt fényre gányol. |
|
| Szó voltál vagy csak szótag? |
| Mindegy. S mindegy a hónak, |
| hogy rád már nem havazhat. |
|
| S mindegy lombnak, esőnek. |
| Meg sem kérdezik, hol vagy. |
| Egész jó kis halott vagy. |
|
| Nem szól a föld, az ég se. |
|
|
Emlékfoszlány Isten időbárkájából
| A tenyér fölásta a földet. |
|
| a kéz megmeste a kenyeret. |
|
| Aztán megszületett a kés. |
|
|
Ábel álma álmairól
| Az álom gravitáció. Ismeretlen álla- |
| gú bolygó kering a szív és agy között. |
| Az álom az idő súlya. Tömege vonz és taszít |
| mindent, amit megélsz vagy élni véltél, és ami |
| képzelmeidből elméddé sűrűdött. |
|
| Az álom ólom. Pitypangkehelyég-semmi. Színekként lebeg |
| földi agyad felett, ember, de rádszakad, amint |
| az első kés kinő kezedből, és búzamag szemed helyett |
| az első puskagolyó kinéz köldöködből |
| a nemzés és szülés egynemű ürege rád kacsint. |
|
| Az álom idő-alom. A betlehemi bölcsők |
| szénája, és a forgáccsá hasgatott |
| krisztus-keresztek szíjácshaja, amivel kölcsön |
| párnádat, a földet, kitömik utószor, |
|
| Az álom félelem. Lélegzetgombafelhő. |
| Robogsz, rakéta-lény, görcsösen markolod a Holdat, |
| egy fény árnyt sodor épp ujjperec-perceivel, és |
| a levegő lobban a szádban, s ahogy napszél, |
| úgy hullasz, por és hamu, őshumuszodba vissza, |
|
táplálni a Voltod, a Voltat. |
|
| Az álom én-elem. A magzatvíz óceánvágya. |
| Hogy a halálban hullámzódóra az egyszeri tenger, |
| az anyaméh árapálydagálya, visszamosolyog egyszer, |
| s visszasodorja, hol volt, hol nem volt, volt egyszer |
|
|
Káin imája Ábel fölött
| de sokat vétkeztél, ellened s ellenem, |
| nem szerettelek és te sem szerettél, |
| életemben eleven eltemettél. |
|
| ne nézd el, hogy nem nézel, s nem néz rád szemem, |
| hogy életem jussáért pöröl életeddel, |
| – ami nem volt enyém, tőlem ne vehedd el. |
|
| csillag ujjbegyeiddel mért nézesz, mintha vak, |
| s mért nem látsz meg, hisz isten vagy eleve, |
| Űr-szemhéjad alól mért csorog rám méz és epe? |
|
| mért messzülsz el közelemből, közel, ha van, |
| mért távolodsz a távol távoltól távolabb, |
| mért álmodod ólmos álmomba álmodat? |
|
| előre megfontolt szándékkal meg mért halatsz, |
| mért ily sunyin, mért nem hirtelen felindulásból, |
| mért teszed, hogy ami lesz, előre visszaszámol? |
|
| itt állok fölötted, gyilkos, gödölye-kisdeden, |
| kifordult szemgolyód az ég, kékesfehér, |
| földszembogaradból csorog reggel- és estevér. |
|
| Csurog és csörög – láncszemből láncra lánc – |
| világok világából hamu-por-dobogás. |
| Így ismétlődöl Bennem, minduntalan, |
|
| hadd nézzelek mégis, büntetlen, istentelen. |
| A füst elszáll. A láng szíve kihagy. |
| És nem tudom, ki is vagyok, s Te ki vagy. |
|
| ne mérd rám mégse örök husáng-penitenciám. |
| Az élő meghal. De nem hal meg a holt. |
|
| Halántékom hűlt háló. Kezem izzó dorong. |
|
|
Kő-szájjal, durung-kézzel
| És egyszer csak hol-volt, hol-nem-volt élet. |
| Isten nem vette észre, még csak magára figyelt. |
| Nézte a kinti, s a benne megkettőződött létet: |
| a fák-ikre, madár-ív-tükre égi-földi jelt. |
|
| Azt hitte, örök osztódás sorsa minden. |
| Hogy ami ott kívül, az benne is örök. |
| Osztódik, születik Ő is itt benn. |
| Ha ott kinn megmozdul, benne is rúg a rög. |
|
| És akkor meghalt a szó. Világon túlra |
| hullt mindkét madár, a szálló és a talmi |
| árny: eggyé árvult a hang, hanga, láng és lángjel… |
|
| És mászva az atomok közt, a csillagokon átnyúlva |
| egymás szívszerinti arcát kezdte tanulni |
| kő-szájjal, durung-kézzel Káin és Ábel. |
|
|
Káin próféta első levele a Cainus-beliekhez
| ha valakit meg akarsz ölni, |
| ha valakit örökre el akarsz veszejteni, |
| hogy még a halála is megölődjön, |
|
| hiszen a vízszintes kígyó, |
| a meggyilkolt ember árnya |
| hangosabban kiált az égre, |
|
| ha valakit meg akarsz ölni, |
| ha valakit örökre el akarsz veszejteni, |
| ha írmagjáig ki akarod irtani, |
|
| a sírokat, a jövendő-rengő bölcsőt, |
| a csontokat vesd a kövek közé, |
| őröld csontfehér lisztté, |
| és égesd el oltatlan mész és |
|
| A fejfákat, az élő sírköveket, |
| főképp ha levakarhatatlan róluk |
|
| Emeltess helyükbe százezer kicsiny Bábelt! |
|
| A megmaradottakkal, a tébolygó |
| hogy nincsenek, s nem is voltak! |
|
| Ha mást vallanának mégis, |
|
| hogy némák! Nincs nyelvük! |
| Másoknak meg fönnhangon sajnálkozz, |
| hogy nem akarnak beszélni! |
| Ha néha mégis valami hangot adnak, |
|
| előbb-utóbb vagy magukat ölik meg |
| vagy elevenen eltemetkeznek. |
| Te pedig mondhatod tiszta szívedből, |
| tiszta szájjal: „Íme, beteljesedett, ami írva vala. |
| Áldassék, áldassék az Úr neve! |
| És legyen meg az Ő akarata!” |
|
| Ezt a levelet valami régi pergamenre írom, amiről |
| szorgos kezek lemosták és levakarták az írást. |
| Ám egy-egy szó néha, mint fölhasított mellkasból a |
| szív, ki-kidobban hideglelősen; meg-megráng, mint ama |
| törzséről lemetszett békaláb is ama leendő – (vagy már volt?) |
| kísérlet során az idő elektron-jövős tégelyében. Ide má- |
| solom néked, mosolygásul: |
|
| „Halálnak halálával holsz”… „Látiátuc… szümtükvel… Isa |
| por és…” Vajh mit jelenthetének? Ki tudná ezt az ugatást |
|
| Te pedig, édes fiam, ne ölj |
|
|
Káin próféta második levele a Cainus-beliekhez
Hogy hantoljuk el anyánkat?
| Ne várd meg, amíg meghal! |
|
|
Ábel a sivatagban
| Nem a halál háborít, csak az, többé nem élek. |
| Hitem szerint soha. Se másképp. Semmiképp… |
| Nem leszek a szemedben langyuló őszi kép. |
| Hogy nem vagyok, azt sem én veszem észre. |
|
| A füvek, az ott fönt motollázó szikék |
| még teszik, amit kell. Fogyasztanak a férgek. |
| Fekete vatta, tolul a föld odébb-idébb |
| benned, fölitatná fehér ürességed. |
|
| És – ennyi. Se fű. Se fa. Még a |
| föltáplált féregnek se lész váladéka. |
| Se Isten-ürülék. Csak anyag az anyagban. |
|
| Néha föltámadsz, míg Andromédák beszélnek. |
| Aztán kihal a szó. A nyelvnyi lélek. |
| Az háborít, hogy csak a halál halhatatlan. |
|
|
| Amikor megszületsz, halálod kezded el |
| építeni – percekből piramist – |
| s ahogy magasulsz, úgy törpedsz magad is, |
| amíg önmagad mélyébe rejtezel. |
|
| Megkövült ereid labirintusa visz |
| hozzád, bepólyált szív, de bentjeiden |
| fölírva mind, mi voltál, s fölírva az is, |
| ami megtörtént és az is, ami nem. |
|
| Micsoda magzat vagy, kívülődő halott! |
| Együtt kés, korsó, kenyér. Megszülöd a napot: |
| megtörténsz. Élő gyolcsod múlt, jelen és jövő. |
|
| Kirabolnak néha? Széthordnak? – Tagadod. |
| Fölkel s lemegy az Isten. Sötétülsz, kiragyogsz. |
| Mint nem múló sivatag, hullámzik melledben az idő. |
|
|
|
Csak a bárány
| hogy Káin és Ábel fölcserélhető. |
|
|
Káin elindul
| Megyek a kiontott szélben. |
| Megyek a kiontott lángban. |
| Megyek. Abban, hogy léptem. |
|
| Két lábam lángnyű durungok. |
| Megyek. Abban, hogy élek. |
|
| Több vagyok, mint Te, Isten! |
| Én teremtém meg a nincsent. |
|
| Megyek. Lépkedni látszom. |
| De léptemmel lép béklyóm is: |
|
| Tudom, mert fajomat fojtám, |
| magom majd füsttel adózza. |
| S lesz a föld halandó fajtám |
|
| Léptem lerúgom-e egyszer? |
|
| Vagy mindig: kiontott szélben. |
| Vagy mindig: kioltott lángban. |
| Vagy mindig: öltem, éltem. |
|
|
Káin modellt ül a Gondolkodónak
| Csontig lapogatom koponyámat. |
| Ha lerohad, leszakad róla a hús, |
| ujjbegyeimmel lássam – s most! – |
| lényege; mi ez a sok túl gyanús |
| mellékkörülmény: bőr-, ér-, izomrost-, |
| mi élő poromig fedi el azt a vázat, |
| mit – vala – csak a Mester, |
| ki fölemeli majd, s az üszök-darabkákat |
| – a salak-gyökeret, vasszar virágszárat – |
| kirázva, mint egy kihűlt csontkályha |
| lélekterét, kiganéz, kihamuz, |
| s ajkalebiggyesztvén ezt pittyegi kis szája: |
|
| „Hát ez a Te fényes orcád |
|
|
Káin bocsánatot kér
| csak volnánk, lesszek lessze, |
|
|
Ábel fölsóhajt
| De jó volna most játszani: |
| között levélnek látszani. |
|
| S ha lent a Lentben, a levél |
|
| hinni, hogy apám tenyerén. |
|
| Vascsizma a szívem hegyén. |
| Csizmavas a szívem helyén. |
|
|
Néhány szó az olvasóhoz
Ez a könyv eddigi verseim legteljesebb gyűjteménye. Szinte valamennyi megtalálható benne, amit eddig írtam, és ami könyveimben megjelent. Egy-két verset, főleg az első kötetemből, elhagytam, mivel zsengék voltak vagy más költők közvetlen hatására íródtak. Egy számomra nagyon fontos és kedves, 1961-től 1985-ig írott versemből, a József Attila címűből egy szerkezeti elemet kihúztam; aki szerette ezt a verset, az eredeti birtokában eldöntheti, igazam van-e. Három rövid verset, mint zenei elemet, másutt is fölhasználtam. A könyvben öt eddig nem publikált költemény található. Az első kamaszkori: az 1956-ban íródott Kollégium. A többi négy – Virágrög, Zokszófejtés, Dorombszó, Zoknipofájú vers – 1999-ből való. Több címet megváltoztattam, az eredetit a tartalomjegyzékben zárójelben találja meg az olvasó. A könyv ciklusai – némi változtatással – az eredeti kötetek szerkezetét követik. Egy-egy verset – amelyek különböző okokból később jelentek meg – visszahelyeztem „születése” idejébe. Kivéve a Szeretkezéseink címűt, ami 1968-ban íródott, de csak 1975-ben, harmadik könyvemben volt olvasható. Pár versnél, ahol fontosnak éreztem, megjelöltem, mikor írtam.
*
Most, vers-életem összegzésekor nem mulaszthatom el, hogy elmondjam, mekkora hálát és szeretetet érzek mindazok iránt, akik életemet és költészetemet valaha is segítették. Hálásan és szívszorongón gondolok mindazokra, akik sejtjeim és verseim génjeit magukban hordták, megőrizték és nekem adták. Hálám és szeretetem Ünnep Margité, elsős tanítónénimé, aki a betűvetésre és az olvasásra megtanított; Tanka János költőé és néptanítóé, aki első mesterem volt a poézisben; tanároké és könyvtárosoké, akik a gyerekben is tudták a költőt. Barátaimé, akik velem és mellettem voltak: Pisti, Ervin, Bálint, László, a korán elment Vili, és a „Páhi-egyetem”, akik már rég nem élnek: Karcsi, Laci és Zoltán. És – sorolhatnám még! Hálám és szeretetem Hegedős Máriáé és Koczkás Sándoré, akik a magyar irodalomtörténetben ugyan nem szokatlan módon, de az utóbbi négy évtizedben mégis hihetetlennek tűnő szeretettel és gondoskodással óvták az elveszésre és elveszejtődésre ugyancsak
hajlamos ifjú (és öregedő) poétát. A Tanár Úr Radnóti-könyvével és tanulmányával már 1955-ben meghatározta a gimnazista költői ihletét. Megismerkedésünk vagyis egyetemista korom óta mindmáig atyai jó barátom; Mara pedig minden egyes verseskönyvem mellett ott állt lektorként vagy szerkesztőként. És – bár tudom, manapság ilyet nem illendő se mondani, se írni – negyed évszázados köszönetem, hálám, szeretetem és szerelmem „társ-életemé”, aki nélkül már rég nem élnénk: sem a verseim, sem én.
Budapest, 1999 novemberében
BELLA ISTVÁN
|