Az én zenekarom

 

 

 

 

Egy fagyott hal

Egy fagyott hal nagy falumban
fagyoskodik egy falombban,
télen, nyáron didereg,
megjátssza a siketet,
bár köztudott, hogy egy fagyott hal
általában véve nagyot hall.
Most egy tiszti ordonánc,
egy tiszta rím asszonánc
fut arra, hogy nagy titokban
versvarsával halam kifogja.
Hű, mekkorát is fogott!
Épp úgy nyafog, mint egy fagott.

 

 

 

Trallalázó Lalalászló

Julian Tuwim után
Dallalában, híres egy hely,
Vidám utca huszonhárom
alatt él egy híres dalnok,
Trallalázó Lalalászló.
Neje – Trallalilla Csilla,
lánya – Trallalali Vali,
fia – Trallalalér Valér,
a kutya is trallalutya.
Hát a cica, a kis cica?
A cica is trallalica,
s van egy vicces papagáj is,
Trallalalár Mamagáj is.
Minden nap reggeli után
összegyűl a hív dalárda
elzengni a kedvenc daluk
a mester hódolatára.
Ha a trallalálca pálca
pisszt int a maesztró kezében,
csönd lesz – s egy pillanat múlva
fölzeng – zümm – a zengő ének:
„Trallala lalla Tralla lalla
Trallalalla tralla tralla”
A csodás kórus Maesztró
Trallalázót magasztalja.
Dallaláznak, trallaláznak,
a mester is abbahagyja
a vezénylést, dalra gyullad:
„Trallalalla, lalla Tralla.”
A konyhából, a garázsból
zeng a dal a szent gazdáról,
már minden lakótárs fújja,
minden járókelő, utca,
Trallalurka Sofőrgyurka,
meg a Trallaluktakukta,
meg a Trallalaxistaxis,
még a kisegér is,
a trallalegér is,
bár fél a cicától,
a trallalicától,
sunnyadoz a sutban,
setét trallalutban,
így cincog az incifinci:
„Tralla, tralla, trallalinci.”

 

 

 

Zoknipofájú vers

Különös állat.
A vége a feje.
A dereka a sarka.
A teteje
az eleje.
Sose bírtam vele.
Pedig a nagymama hogy tanított!
„A szája szélét meglazintod,
széthúzod, aztán zsuppsz! Bele!”
Sose került
helyére a helye.
Sose sikerült
semmi se.
Ma se.
Na de:
annyi harc után, bölcső
és sír közt, meg lehet szokni.
Mit várhatni egy bölcstől,
ha agyilag zokni.

 

 

 

Ki mit csinál

A sün? Dörgött!
S elsündörgött.
Hát a zerge?
Zirge, zörge.
Hegyszomszédjához, a holdhoz
a magas csúcsról bezörge.
Hát az őz?
Annyira elázott:
hogy nem őzött,
de ízett és ázott,
majdhogynem iázott.
Hát az egér?
Elment az ürgeboltba
egy egér-üregér.
Nem egész öregért!
Hát a borz? Borzongott,
s dalolt egy borz-szongot.
Hát a kuvik? Kuvikolt:
Egy fekete fán
setét
sötétséget
fényesre
suvickolt.

 

 

 

Fityiszkedések

Julian Tuwim után
Egyszer az egyszeri légy legyeskedni kezdett,
rakonczátlan rák a mák arákkal kikezdett,
elfajdzott a fajdkakas, mint akit besóztak,
ükkeselyű kese lőn, baglyok begolyóztak.
Tikk-takkolva járt a tik, mint egy órakészlet,
nyalánk nyúl nyúlánkodott, a csibe csibész lett,
bikmakk-bak bakot tartott, a berbécs bocs-bocskort,
orrszarvú orrt orrontott, orromra megorrolt.

 

 

 

Jóravaló Joó Jeromos

Rákos Marcsinak

 
Marcsi álmából rakott
egy igazi remeterák-lakot.
Az alja csorba égbögre:
a Vörös Tenger öble.
Körfala tükrök havából
kerekedik, a sivatagi sugárból.
Tornya csavaruló
csudabiga-csoda,
afféle mindenségpalota.
Szép, szép! De minek?
Ha nem lakja senki.
Marcsi kezde is
nekikeseredni.
Majd kiszakított
a tengerből
egy fehér irkalapot:
egy gyűrött hullámot,
kisimította és legott,
egy hirdetést fogalmazott.
„Hajléktalan remeterákok!
 
Hahó! Halihó!
Egy csoda remeterák-palota
 
magány-okokból
 
jutányos áron kiadó!
A tengervíz bevezetve,
puha homok-nyugágyak benne.
Csillagokig vezető csigalépcső.
Holdtévé. Sose kiégő képcső.
Fogható rajta minden csatorna:
Napvilág, Mars és Plútó.
A Szaturnusz kilenc holdja
meg a Föld. Igaz, néha sötéten,
amolyan félárnyékképpen.
Legfőbb értéke a kies laknak,
hogy minden ablaka vakablak,
 
azaz: sehova néz.
 
Így itt egy nehéz-
szívű, szomorú remeterák,
akinek túl tág és víg a világ,
a világ végéig boldogan ellakhat.”
Ígyen. Majd a hirdetést
a leggyorsabb hírügynökségre:
rábízta a fényre,
és várt. Várt!
Hogy: végre. Végre. Végre.
 
És végre!
Kocogtatják az ablakot.
„Bocsánat, jó helyen vagyok?
Jóravaló Joó Jeromos vagyok.
Kegyed az a Rákos Marcsi, nemdebár,
aki egy hajléktalan remeterákra vár?
Igen?
Igen? Drága Marcsisága,
olvastam szíves sorait
a Tengeri Föveny Újságban,
s rögvest rohantam,
ahogy a hat lábam
baktatni bírt
remeterákhalálában,
hogy le ne késsem.
 
Még nem?
Ó, akkor ha lehetne,
kivenném e lakot egész
harmadik évezredre.
Ki is fizetném. Bármilyen valutában:
tenger színében, égben.
Csekkel: nap-nyugtával.
Az aláírás rendben.
Igazi. Nem hamis.
Mindenütt elfogadják.
Maga a Nap is.
Csak egy a baj. Ha sokáig vagyok
egyhelyütt, kissé nyughatatlan vagyok.
Ezért hol itt, hol ott!
Ezt írta föl a doktor.
De nyugodt lehet Kegyed,
az első évezred alkonyatkor
itt leszek, pontosan háromezeregyben.
Ha így is megfelelne…”
 
Marcsi bólintott, rendben,
hisz e remeterák-lak kész jurta, vándorsátor,
beköltözni se kell, szinte megy, megy magától.
Marcsi most tűnődget, milyen az a világ,
hol is baktatgathat a remeterák.
Egyedül hallgatja tenger mormolását
mint Mikes Kelemen remetesége mását?!
„Bár minden Holnap Ma lenne,
bár Holnap lenne Most!
Még ma viszontlátná
a vándort:
Jóravaló Joó Jeromost!”

 

 

 

Vers Lilikének

Hogy lalaláztak
a virágok valaha?
Biz egymás közt
csak így:
Lalala, lalala.
De mióta
meglátták
Izsák Lilit,
minden virágszálban
egy Lili
virít,
s ha danolásznak,
így lalaláznak:
Lilili, lilili,
lilili, lilili.

 

 

 

A költő délutáni dörgedelme gyermekeihez

Gyermekcséim!
Ott a pohár!
Ne igyatok a tenyeretekből!
De ha mégis,
kis gidáim,
mielőtt a csapra hajoltok,
nézzetek hátra!
Mert egyszer csak
szétcsapódik
árnyzizzenve a sötét,
s megreccsen,
mintha puha mancsok tapodnák,
fényetek a földön,
s lehet,
mire föleszméltek,
egy másik arc néz vissza
minden vízcsepp
szembogarából.

 

 

 

„Ég a házad”

Csigabigát: csalogattam a holdat,
ahogy mászott fölfelé egy fűszálon,
fénylő szarvacskáit hogy kitolja
gyöngéden nékem…
 
Ó, gyerekkori álom!
Most recseg az ég.
A holdmaszat csizmákon
kenődik szét.
És mindenem csupa lábnyom.

 

 

 

Egy gyerekrajzra

A szivárvány-leány földtől égig ér,
a szivárvány-fiú égtől a földig,
a szivárvány-leány suhogása pipitér,
a szivárvány-fiú réti csöndeket zöldít.
A szivárvány-leány haja églassú folyó,
pávaszem-bilincs-csobogású zene,
két copfja csillagcsúszda, zsibogó
hullócsillag-raj csuszkorál rajt lefele.
A szivárvány-fiú haja földig ér,
dől ki belőle madár-zuhatag,
fejénél felhő-nép döngicsél,
cseresznyemag szívű nap fakad.
A szivárvány-leány dereka nád,
hátrahanyatlik: nyugattól keletig,
s ahogy hídba ereszti le magát,
a halált a haján áttereli.

 

 

 

Dorombszó

Ki tudja, miket gondol
egy macska, ha dorombol.
Ki se látszik a gondból.
Kiugrana karomból.
Élete kész karambol.
Szőrből van és koromból,
sok völgyből, kis halomból,
két ég-pupillagombból,
mit – bárki bármit gondol –
ha a lét begorombol,
mindig magára gombol.
Bár a világ künn tombol,
halál csahol a lombból,
úgy néz az álomalomból,
tudatalatti limlomból,
létanalízis-akolból,
mint fény egy csillagatomból.
Messze-magában borongol.
S egy kicsit eldoromblón
igazít a dorombon,
halálból hangokat hangol,
és dorombol és dorombol.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]