Bal-jobb, bal-jobb

Megjött ma is, pontosan hét harmincnégykor, menetrendszerűen és odaállt a szemközti ház elé a magas öregasszony. Fején zöld-barnás őszi rét, alóla foszladozó, szürke ökörnyál-uszadékok; nyakában koszlott, két ágra szakadt kiapadt folyó, egy kiszáradt kígyó bőre, csallóközi Duna constrictor netán; testén lötyögő, függőleges szántó, barnás-feketés télikabát, tört gombgöröngyök, ráncolat-hasadékok; lába pamutharisnyás húgycsatorna, sárga eső futos, pászmáll a gyűrődések alól; s végül két flaszter-gravitáció, fekete, kitágult bolygó, két cipő béklyózza a földhöz. Megjön, odaáll, ott áll napestig, és megy, megy, egyhelyben jár, láblendítés nélkül, csak a sarkát emeli,   – föl-le –, – föl-le –, csak a két térdét rogyasztja,   – bal-jobb –, – bal-jobb –, csak a vállát váltogatja,   – föl-le –, – föl-le –, csak a törzsét billegteti,   – előre-hátra –, – előre-hátra –. Ugyan hova megy ez a sehova-se-menő, hova gyalogol ez az egyhelyben járó, hova lép, hova jár, kihez és mihez, kivel találkozik és miért, ha soha? Néha megáll önmaga önmaga előtt, szája mozog, mintha mindig motyogna, protézise zörög, mintha egyfolytában rágna, és a zötyögő trolik, dög-teherautók, bűzhödt kocsik közé leszáll egy Isten-helikopter, magány Paradicsom-gép. Díszlépcső gördül, Ö fellép és lenéz, magáról önmagára, s lentről és fentről látja, ahogy tova és tova, valahova és valahová. És közben: egy-kettő, egy-kettő, bal-jobb, bal-jobb, föl-le, föl-le, előre-hátra, előre-hátra, eltűnik, hogy ne is keressük, címe nincs, ha van is valahol: egy-kettő, egy-kettő, bal-jobb, bal-jobb.