Holnapfogyatkozás

Megszólalsz-e még?

Nem kell a vers? Hát nem kell verset írni!

Nem verset kell írni: valami vadonás

valahai újat. Valami mai mást.

Vers nélkül verset, ha a versben nem lehet hinni.

Nem kell a szó? Hát nem kell semmit rábízni!

Éljen a metanyelv. A mutogatás.

Az elemek párbeszéde. Az ősmakogás.

Jelentés helyett a jeltelen jelbiznisz.

A jel se kell? A jelentések némák?

Hát jöjjenek az ős némaságmorfémák:

ahogy jajdul az A. Az Ő nyög. Ó, Ú ugat.

De ha a hangokat is elnémítod,

megmoccan-e újra az ősatom titok?

Megszólalsz-e még, első elektronmozdulat?!

(Sz)ázalék (sz)ámítás

Hogy hősölnek most is! Mint mindig. Bagóért.

Ez két igen közt biccentett egy nemet,

bolgárul. Ez félkéztapsolt. A köznapi hóhér

könnyeivel kente a kenderkötelet,

mikor fölhúzá… (Föl, föl, ti rabj…) Mennyi óhé-

ber hablaty, hadova, agyhúgykő-hegyek

sódere… Hogy kilóg, nem a lóláb, a lóvé.

Szennylé szivárványzik. Tócsák tengerzenek.

Van tengerünk? A „Kék tó, tiszta tó” Rt.

kész óceán már, és nincs, aki kimerné.

Széchenyi új szlogent gyárt: „Kosztengerre magyar!”

Evezz, evezz, a világ vályúd vágya.

Míg hullámlik, hánytorog alattad a trágya,

dahaloholj, hisz mindegy, féhény vahagy szahar.

A Tervező álma

Most tervezek ennek a

gyönyörű családnak,

ennek a kétgyerekes családanyának,

ennek a kétcsaládos családapának,

tervezek, tervezek ennek a

négy tagú családnak

egy gyönyörű-gyönyörűbb-

leggyönyörűbb lakást.

Az első szoba

– Legyetek üdvözülve! –

legyen a szabadság.

A második:

biztonság,

nyugalom,

munka.

A harmadik:

barátság, testvériség,

szeretet.

A negyedik

szellemi, szerelmi

gazdagság, bőség.

Ez a szoba itt

legyen majd a Napból,

legyen a nappali.

Ez a puha éjbársony éj

legyen a hálószoba.

Ez a napvilág-virágos

délelőtt-délután rét

legyen a két gyermeké.

Az este-szobában meg

motoszkáljanak,

szunyókáljanak,

szülessenek újjá

a szülike-öregek.

No de

mi ez a pazarlás?!

Mi ez az őrület?

Hisz ez a gyönyörű

négy tagú család,

ez a kétgyerekes családanya,

ez a kétcsaládos családapa

tökegyedül van.

Ennek a gyönyörű családnak,

ennek a kétgyerekes családanyának,

ennek a kétcsaládos családapának

nincs is gyereke.

Ennek a gyönyörű családnak,

ennek a kétgyerekes családanyának,

ennek a kétcsaládos családapának

senkije sincs.

Ehhez a gyönyörű négy tagú családhoz

nem jön soha senki,

Ez a gyönyörű,

négy tagú család

egyszál maga van.

Minek akkor ennek a gyönyörű, négy tagú csalásnak,

ennek a kétgyerekes csalásanyának,

ennek a kétcsaládos csalásapának

ekkora hely?!

Untig elég lesz nékik

ez is:

a hosszúsága mondjuk két méter,

a szélessége nyolcvan-száz centi,

s a magassága meg

– de mit magassága! –,

a mélysége

kettő vagy

kettő és fél.

A földben.

Dolgozik, mint a gödény

Auguszta főhercegnő újra itt van,

kapualji kukákban kotorászik,

száraz kenyérhajat, penészhedt

cipőket gyűjt, szakadt göncöket,

vadászik üres üvegekre, visszaviszi,

újabb üres üvegeket iszik:

dolgozik, mint a gödény.

Auguszta főhercegnő újra itt van,

féllábát előre meresztve

ül a hűs kövön, az aluljáró nyarában,

félmeztelen vállát rángatva-rázva

reszketteti magát, mintha

madárka szállna rá, s lenne Ő

parkinson-kóros bokor, előtte

kiesett csicsedli-fészek

az apróval teli sapka.

Auguszta főhercegnő újra itt van,

félszelet húst vesz a hentesnél,

gondosan leméreti, elgyönyörködik,

százhúszat költ szappanra,

s fogkrémre egész évben,

a kidobott újságokat és a narancsládákat

hazaviszi a közért elől, megfőz velük,

volt nyarával melengeti magát.

Auguszta főhercegnő újra itt van.

– Holnap érmelegítőt, kesztyűt,

fülvédős sapkát, sálat

köt a kihűlő földnek,

kapcát tép

– a fényből? szívünkből? –

a katonáknak.

Bal-jobb, bal-jobb

Megjött ma is,

pontosan hét harmincnégykor,

menetrendszerűen

és odaállt a szemközti ház elé

a magas öregasszony.

Fején zöld-barnás őszi rét,

alóla foszladozó, szürke

ökörnyál-uszadékok;

nyakában koszlott,

két ágra szakadt kiapadt folyó,

egy kiszáradt kígyó bőre,

csallóközi Duna constrictor netán;

testén lötyögő, függőleges szántó,

barnás-feketés télikabát,

tört gombgöröngyök, ráncolat-hasadékok;

lába pamutharisnyás húgycsatorna,

sárga eső futos, pászmáll

a gyűrődések alól;

s végül két flaszter-gravitáció,

fekete, kitágult bolygó,

két cipő béklyózza a földhöz.

Megjön, odaáll, ott áll napestig,

és megy, megy, egyhelyben jár,

láblendítés nélkül, csak a sarkát emeli,

– föl-le –, – föl-le –,

csak a két térdét rogyasztja,

– bal-jobb –, – bal-jobb –,

csak a vállát váltogatja,

– föl-le –, – föl-le –,

csak a törzsét billegteti,

– előre-hátra –, – előre-hátra –.

Ugyan hova megy ez a sehova-se-menő,

hova gyalogol ez az egyhelyben járó,

hova lép, hova jár, kihez és mihez,

kivel találkozik és miért, ha soha?

Néha megáll önmaga önmaga előtt,

szája mozog, mintha mindig motyogna,

protézise zörög, mintha egyfolytában rágna,

és a zötyögő trolik, dög-teherautók, bűzhödt kocsik közé

leszáll egy Isten-helikopter,

magány Paradicsom-gép.

Díszlépcső gördül,

Ö fellép és lenéz, magáról önmagára,

s lentről és fentről látja, ahogy

tova és tova, valahova és valahová.

És közben:

egy-kettő, egy-kettő,

bal-jobb, bal-jobb,

föl-le, föl-le,

előre-hátra, előre-hátra,

eltűnik, hogy ne is keressük,

címe nincs, ha van is valahol:

egy-kettő, egy-kettő,

bal-jobb, bal-jobb.

Üvegvisszaváltó

Álmok állnak sorba itt.

Egyhelyt suhanó álmok.

Rácsok, ráncok sorba itt.

Csorgó, leszáradt láncok.

Reggel hattól este hatig.

Szemgödör-temetőárkok.

Állnak: máj- és bukszazsugor.

Szájbiggyedt naplemente.

Likas ózonlyuk-gyomor.

Lift-gégék: fel-le, fel-le.

Csuklik, megcsörren egy szatyor.

Inna egyet, ha lenne.

Álmok: óceán, utazás.

Smár, ölelés-napszállat.

Állnak: lakásban nyaralás.

Lavór apály s dagálya.

Vacogó vakablak-bagázs.

Valami napvilágra.

Szabolcsból jött akácapó.

Gyüttment bozgorvasárnap.

Valaha mind jóravaló

kéz, tenyér, munka-vállak.

Itt áll a kés, balta, karó,

boxer-ököl vadállat.

Itt az Isten is, a siket.

Most tanul halni, sírban állni.

Tegnapszatyrában csörgeteg

csillagok kiürült éjszakái.

– Jaj, Uram, nem az üveget,

világod kéne visszaváltni!

Itt a költő is, avítt

versgöncében, mint a másnap.

Számolgatja verssorait,

a csicsedlivé lett csodákat.

Bekormozott hajnal a hit.

Nem Nap-! Holnapfogyatkozás van.

Estére kiveresednek

a ráncok, a láncok, az árkok.

Elébb egymás torkának esnek,

majd egymás ölének az álmok.

Kés a késben lefeküsznek,

kéz a kézben elasznak, csesznek,

álmukban álmot isznak, esznek,

örülnek, ürülnek, öklendeznek,

kihányják, kihányják, kihányják

magukból magukat, a világot.

Két idézet egy gyerekdalhoz

„Elhamarkodott lépés volt.”

Mondta a tizenötéves gimnazista,

aki egy elszökő éjszaka után

nyaralójukban lelőtte apját

annak vadászfegyverével.

Az a tizennyolcéves lány meg,

aki a harmadmagával elkövetett

rablógyilkosság során

túlélte, ahogy a fiúja

szenet tapos a torkonszúrt,

ágyából kizuhant öregember

szájába,

mert az nem akart meghalni,

túl sokáig nyüszített, hörgött,

vergődött a padlón,

ez a fiatal lány

a Kék Fény kérdésére,

miszerint

hogy gondol most a fiújára,

ezt mondta:

„Most már

nem olyan pozitív

a véleményem róla”.

De szóba állt-e

valaha

valaki velük?!

Megmondta-e nekik

mi a rossz,

mi a jó,

hogy van bűn is a földön,

s hogy a bűn,

bár megbocsájtható,

visszafordíthatatlan.

És egyáltalán:

mióta Isten becsukta szemét,

mióta a világ

nem ér rá a

világosságra,

mondott-e nekik

valaki

valamit,

hogy felkeljen bennük a nap,

s megvilágosodjék a szó:

„Süss föl nap,

fényes nap!

Kertek alatt a ludaim

megfagynak!”

Azóta zeng a ház

„Nyáreste volt.”

Egy kis csótány

átsuhant, és

így danolt:

„Nanika néni, drága!

Gyüjjék velem, de tüstént!

megyek Európába!”

„Nem menek, nem menek,

Te Szölke Pillangó!

Hogy is hogy hagyhatnám itt

szép szobakonyha-villám,

lavórfürdőszobámat,

kis közösségi vécénk

ott a folyosó végén,

szartársaim a gangon,

akikvel odajárok

a szent s nagy célok út-

ján?”

„Ha nem, hát nem! Én akkor

búcsúndok

és menendek!”

„Dehogy, dehogy menendesz,

Te undok!”

S Nanika lába

nagy rössel meglenge.

A dalnok potroha meg

halk pukk-val kipukkant.

Kipukkadt, ám dal-lelke

elszállt, akár a léggömb.

Most ott reszket a közvécé

tartálya tengerén.

Azóta zeng a ház.

Mert valahányszor meghúzzák

a lehúzó madzag-láncát,

dalra fakad a fal is.

Minden taknyos falikút,

csöpögő orrú vízcsap,

csövező cső a falban

ezt szörcsögi, dalolja:

„Ej, haj, száll az ének,

zeng az ének, szép az élet.”

„Ej, haj,

szálla

zének,

zenga

zének,

szépa

zélet.”

Π-csasztuskák

„Hej, te bunkócska, te drága!”

Kezdetben volt a bunkócska.

Ebből lett a bunkó.

A bunkóból a Bunkók.

A Bunkókból a bankó.

A bankókból a bankocska.

Hej, te drága bunkócska!

Egyenlőségeskedések

Az egyenlő egyenlőek

egyenlőként egyenlőbbek,

s az egyenlőbb egyenlőek,

Egyenlőkém, egyenlőnek,

egyenlőnek, agyonlőnek,

így egyenlők s egyenlőek.

Az utca-ucca Jézuskája

A kenyér éhes volt, és

hangosan oázott.

Sírt, azóta sírt,

hogy a küszöbre kitették.

A kenyér szerelemgyerek volt,

születése szerint törvénytelen.

Törvénytelen, mint minden

anyakönyvezetlen jövő.

A kenyért újságpapírba pólyálták.

Csuklója körül kicsiny bérszalagok.

A kenyérnek játékai is voltak:

üveggolyó nap, holdgomb, papírcsillagok,

csörgő szerszámok és selyembúzaföldek.

És szurony és rohamkés a keze ügyében.

Egyszer egy Petőfi-ember már megtalálta.

Azóta magyarul így hívják: március.

Azóta is kidobjuk a történelem-kukába,

hiszen mi másra való a napvilág, Kenyér?

Székek a fal előtt

Székek. De vajon azok-e? Lehet, elhaszná-

lódott életek, beteg, megrokkant nyugdíjasok,

elhagyott, magukra maradt öregek. Ülnek, velünk

szemben a napon, egy vak, elfeketült ablak

alatt. Zsörtölődnek és zsémbeskednek, vágynak

egymásra, a szeretet és a gyűlölet megszokott

játékaira, mint a gyerekek. Most épp azt élik,

amit mindig szerettek volna, ülni. Üldögélést ját-

szani. Nem robotolni: – vasakat és gépeket

nemzeni, ke-

nyeret szülni, tüzet etetni – ülni és játszani. Kacsin-

tóst, papást-mamást, haragszomrádot.

Csak most már: ön-

ként. A maguk kedvére!

Csak az a háttér ne lenne! A vicsorgó fal, a ma-

gatehetetlen borona, a kővel teli bendőjű vödör,

az össze-

roskadt jászol. És hol az a gyermek? A jászolban

ringatott,

szalma fényei közé fektetett? Nem is volt talán?

Meg se

született?

Bicegjünk haza hát, Aase anyó és Lear király!

Ugyancsak esteledik.

És fölsír a vers

Nem kell a vers? Hát nem kell verset írni!

Nem verset kell írni, valami mai mást.

Csizmát az asztalra, valahai mázt.

Hittelen hitet, ha hittel nem lehet hinni.

Nem kell a szó? Hát nem kell semmit rábízni!

A Semmit kell rábízni, elektronmakogást,

az Istent majmoló bip-bip-papásmamást.

Jöjjön jeltelen jelű jövő-biznisz.

A hang se kell? Vers, szó, hang, visszhang-néma?

Éljen a siketnéma világmorféma,

ahol tutul a fa. Kő nyög, föld, ég ugat.

S bár, Élendők-mi, eltűnünk élet-étlen,

mégis: mindig éled lélek- s földanyaméhben

egy síró rúgás, az első hangmozdulat.

És fölsír a vers:

föld,

ég,

levegő

kutak.