Öldöklő angyal

– Egy újsághírre –

Kuczka Péternek

 
Meghalt egy kisfiú. Egy kisfiú meghalt.
 
 Véletlen. S védtelen.
Ha én lennék az apja, az anyja helyében…
 
 Rám tör a félelem,
mert kitörném a kezét, a nyakát tekerném ki
 
 az angyalnak, aki
fölvette azt a követ a földről,
 
 s el tudta hajítani.
„Ki kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel!”
 
 De nevetséges vagy is,
Krisztus, ez ősi kivégzésmódhoz képest,
 
 ha épp egy kő a Nemezis,
s magát a kenyeret veri szét zuhanása!
 
 Hogy legyen jó a kenyér,
hogy dobja magát vissza, ha már alaktalan
 
 agypép és nem él!?
Miért született? Hogy élhessen hat évet?
 
 S meghaljon, csak úgy,
mert egy másik kenyér követ vett a kezébe?
 
 Mondd meg Isten, ne hazudj!
Vagy ott ólálkodsz Te is, a világűrszélen,
 
 mindenség-vonatok
fölött, csillagot csörgetsz kezedben,
 
 s néha felénk, a földre hajítod?
De hát mi vagyunk azon, Istenem, nem érted?
 
 Mi, emberek megyünk azon,
kik születünk, szeretünk és szeretünk születni,
 
 és szeretünk szeretni nagyon.
Egy világrándítás csak? Egy vak vállé?
 
 Ember- és csillagközön
mindegy egy fiú vagy egy világ halála?
 
 Nincs hozzá közöd s közöm?
Meghalt egy kisfiú. Egy kiskenyér meghalt.
 
 Egy másik ölte meg.
Kanász vagy kalász? Ölt. Öldöklő angyal.
 
 Ne büntesd, Istenem, ha lehet!
De tedd: egyszer, ha belenéz fia szemébe,
 
 s elkezd káprázni az ég,
egy visszaszálló kő árnya nézzen szemébe,
 
 s ne fordíthassa félre fejét!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]