Hervay Gizellának

Állampolgári „esküvőjét” felidézve

Gizikém,

tudod-e,

meghaltál, eltemettünk,

aztán egy nagyot ettünk,

tettünk, vettünk, tettettünk,

de téged nem jól szerettünk.

De téged nem jól szerettünk,

csak tettünk, vettünk, tettettünk,

és előttünk és mögöttünk

ott feketéllt fölöttünk

árnyékod, hát fölettünk,

felettünk és megettünk,

de téged nem jól szerettünk.

– Ott voltam esküvődön,

sírás sírt égen és földön.

Sírt a násznép – mi, ketten,

Mártával – tanúk is egyben,

sírt a hazaűződött

váradi anyakönyvvezetőnő,

és keresztben a vállán

a földvér-, fény, fűszivárvány

háromszín…

esküt tettél,

hogy újra magyar lennél,

magyarból magyar lehetnél,

hisz arról nem te tehettél,

arról nem te döntöttél,

hogy árvának születtél,

amikor úgy döntöttél,

hogy magyarrá lehessél.

Násznagyod, Magyarország,

sírt és odaállt hozzád,

vőfélyed, nyoszolyód a

Himnusz és a Szózat

– zsolozsma és zsoltár –

és te voltál az oltár,

fölfele magasultál,

földfelé magasultál,

és sírtál és sírtál és sírtál,

(és sírt a vér, a fény, a fű):

„Én, Hervay Gizella, hű

állampolgára

leszek…” majd hárman

egy Krúdy-volt-kocsmában

a menyegzőn, s láthatatlan

a haza, mécsláng alakban,

kisüsti, vadas, jó bor-szó…

Tudtad már, hogy utolszor?

Tudtad, hogy soha többet?

Hogy megöleled a földet?

Hogy körötted és fölötted,

előtted és mögötted

megágyazták a földet?

Hogy elmész lefeküdni?

Urad-földed szeretni?

A földdel szeretkezni?

A földet földként szeretni?

Most úgy nézem a felhőket,

mint kitett lepedődet.

Van azon tiéd-vér, sok is,

Kobak és Domokos is,

és Visky és Szabédi is,

minden jó szabadok is,

kiket is,

sós vízbe tesznek,

onnan is kivesznek,

mély kútba tesznek,

onnan is kivesznek,

kerék alá tesznek,

onnan is kivesznek,

mind míg meg nem vesznek,

mind míg ki nem vesznek,

amíg mind kivesznek.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]