Ima az anyaföldhöz

Két idézőjel közt némuló idézet:

születés és halál igézetében élek,

csak azt nem tudom, kinek az igéje

vagyok – csöndé? fényé? – vagy az istené-e?

Valamikor apám szerelmes szava voltam,

anyám szája szélén övémként mosolyoltam.

Apám, anyám a földé, de ki fogadt örökbe

engem, a szó, a fény-e, és percre vagy örökre,

hogy ha el kell hullni, ha el kell halkulni,

szó és száj nélkül is – a hallgatáson túli

Akkoron – akkor és addig beszéljek,

amíg fű, föld, gyökér, kő meg nem értnek,

s mit bűntelen ütöttem, a testemnyi sebet,

megbocsájtja fölöttem az anyaföld s beheged.

Ikerbátyám

Öreg a szívem, öregebb nálam,

öregebb nem is lehet.

Idősebb volt már az anyám hasában,

mióta megszületett

– bár ikerbátyám – külön. Magában.

Én baktatok. Ő meg lohol.

Hol énelőttem. Hol énutánam.

Fúj, fújtat. Valahogy. Valahol.

Megállunk egyszer. Hagyja: bevárjam

az utat, mely mindenkié.

Elnyugszunk együtt, a föld hasában

hallgatni anyánk szívét.

Vers a versről

Az első hang az volt, lábra álltam,

a csörgőt ráztam, vagy csillagokat

– oly egyremegy: színeváltozásában

az örök rács velem nőtt, rám-magadt.

Az első szó: megindultam, s megálltam

apám, anyám – az ég és föld előtt.

Az első jaj: a zaj a zuhanásban,

s hogy zuhanásaimnak szárnya nőtt.

Az első mondat: futottam, beszéltem,

valami felé (s-hez), halál- s élet-étlen.

Lábamon földkolonc. Számon szó: napsömör.

S az első vers: mintha csak vízen, jártam

a levegő színén, moccanatlan lábbal

…És sár, kavics, fák, tenger, holdgödör.

Virágrög

Kalász László sírjába

Perkupa, Szalonna, Perkupa,

máshova soha, sehova,

nem is jutottál messzire,

csak a végtelen végire.

Minek is? Csillagmiriád

volt minden szalonnai virág,

ha kinyitottad verskapud,

udvarodba tért a Tejút.

Az egész világegyetem

fénylett szavadon, szíveden,

és annyi, annyi emberi gond,

amennyi nap, amennyi hold.

Most földbe vet, le is arat,

fénnyé őröl, zsákjába rak

a Gazda: ami vagy, az legyél.

Kalász voltál. Most már kenyér.

Fényhedt karácsony

Karácsony, fényhedt karácsony.

Jobb lenne lenni máshol.

Ott ahol közel és távol,

Édesanyám, szíved a jászol.

Nem kell még semmit akarnom,

csak kettőnk dobaját hallnom,

magadhoz még úgy szorítasz,

ahogy a fényét a csillag.

Szájam is néma. Pirinkó,

dacoló oá-tilinkó.

Hallgat. Ha rákezdi: sírt ás.

Megszületik, meg, a sírás.

De most még csak Te. És én, én.

Ég árad számban. És fény. Fény.

Én-mosolyogsz. Jövős eleimben

szövi rám szád kicsi ingem.

Karácsony, fényhedt karácsony.

jobb lenne lenni máshol.

Édesanyám, szíved a jászol.

Ünnep Margit

Betűz a nap az ablakon.

Betűket betűz a napon.

Figyelek, szájáról olvasom

sugarát. Leírom, lerajzolom.

(Mint egykoron. Keresztúron.)

Most saját sugarába kap

mutatóujjával a nap,

és sebten, mert megégeti,

fújja, hideggel leheli,

szája sarkához emeli.

(Ez a föltartott ujj az I.)

Most mint egy kerek almafa,

a tenyerébe hajlana,

az arca, egyet alszana.

(Az álmos almaarc az A.)

Ásít is, mintha mondaná:

(az ásító A meg a nagy Á.)

Most őszi nap. Szöszög, sziszeg.

Utánozza a szeleket.

Minden ujja zönög, zizeg.

Viszi a faleveleket.

Zözögnek is: zönö-zözö.

(A zözögés a Zö betű.)

Kis, piros, pöttyös napcsoda,

a régi, osztatlan oskola

pattogó labda-mosolya.

Írni, olvasni tanított.

Szeretem Ünnep Margitot.

Sze-re-tem Ün-nep Mar-gi-tot.

Csak az a fény

Már nem érdekel a láng, a lobogás,

csak az a fény, mely pólyál, melegít,

csak az a Nap, mely világít: anyás.

Visszaadja sugarát, melleit.

Nem érdekel a tüzek tüze sem.

Hamuvá roskaszt, hamvamba visszaás.

Bekormozódó életüvegemen

nézem, mint málló napfogyatkozást,

messzi magam: ahogy tolul, tolul

elém, körülem egy feketeség,

elfed előlem, s azt súgja botorul:

kivilágosodsz, kivirulsz, ha égsz.

Gyufák

Ez a késődőn lobbanó,

gyúlongva gyúló, gyullanó

akarat-szál, mért kell, hogy égjen?

Mért lobban fel, ha tudja, elég,

és mért tűnődik gyúlni elébb,

ha tehetetlen és vétlen?!

A fa, a foszfor, meg a kén:

részei remegése, a soha-én

molekula félsze, a semmi

készteti magát lánggá remegni,

égni, félni, ugyanúgy, ahogy

gyújtó, gyulladok, gyulladozok

napról napra. Elégni. Lenni.

Kell, hogy legyen

Kell,

hogy legyen egy szem,

akiben

megláthatom magam.

Kell,

hogy legyen egy kéz,

akivel

ketten vagyok magam.

Kell,

hogy legyen egy száj,

akinek

elmondhatom, vagyok.

Kell,

hogy legyen egy szó,

akiért

Ének, nem én vagyok.

Hűlő csikkek

Ahelyett, hogy hozzám simulnál,

s mégis: azt mondanád, szeretsz,

süt belőled a gyűlölet,

és gyűlölséged visszahull rám.

Sose voltam épp az, ami.

Csak valami köldök-kötélen:

kisbaba-bitón csüggtem, épen.

Éppen az voltam, aki.

Írni? Én nem akartam írni!

I. N. R. I.? Én nem akartam hinni.

Mozdony s keresztfa zakatol

magán magányaimban fojtón.

Inni csak azért ittam: otthon

lehessek valahol, ahol…

Szigligeti fénykép

Zöld a fény, zöld a fény

a jegenye köldökén.

Magzatzsinór-sugaron

ling-long-leng a Balaton.

Rengedezik, hullámlik,

gén-szivárványt oázik.

Hídján, hogyha felmegyünk,

se ott, se itt nem leszünk.

Elnyel minket, védtelent,

a seholsem-végtelen.

Sírunk mint a kisbaba,

akit nem szültek haza.

Alkalmi vers

Ötven év és ebből tizennyolc együtt

– azaz harminchat: (ha kivonsz, összeadsz)

tizennégy éves kislány vagy, (s ha így vesszük)

én meg tizenhét éves nagyfiú, kamasz.

Moziba járunk, egymást majd megesszük,

úgy szeretjük a szerelmet, (hol van az?)

De Rákoskeresztúron ha elejted a kesztyűd,

én Sárkeresztúron fölveszem neked azt.

Vasárnap van. És épp be vagyok zárva

a kollégium Héttornyú Tilalmába,

s te hajaddal, csípőddel integetsz:

(föl-alá jársz ott lenn. Hogy ne legyek árva.)

Most úgy nézek vissza az idő-visszaságba:

de jó, hogy akkor megfogtam kezed,

mikor még mindenki másban sejthettelek.

Új „Hálaáldozat”

„Szememnek Ady nyitott új mezőt”,

hol páva hált, szökőkutak fogantak,

úgy szeretkeztek a szavak, fogalmak,

mint fény és árny születésük előtt.

Új ősrobbanás volt. Kisded szívekbe nőtt

harang. Zsoltár. Rossebbakák rekedtes

sír-rohama. És jövendő-szerelmes.

Mint lantját dobta elé a temetőt.

De a Győző jött. Taposott, tiport.

Megszaggatta a Bibliát. S a gyarmati port,

az űrt lerúgva, lant és mén ellovantak.

– Mint ropogó hárfahúrok a máglyán

fölvérzett egy föld alatti szivárvány:

„Babits tanított ízére a dalnak”.

Baudelaire Albatrosza

Mulatván néhanap, hajózók víg világa

tőrbe ejti az ég nagy vándormadarát,

világfi Albatroszt, ki egykedvűn csapázza

a sós örvényeken csatangolók nyomát.

alighogy leteszik hajójuk padlatára,

az Égfönség Madár bús lesz, rút, elesett.

A légi evezők, két óriásnagy szárnya,

csüggedten söprik a hajófedélzetet.

Ott fenn szabadon szállt, itt csetlőn-botlón szédelg.

Röhejes pojáca az előbb még merész.

Egy matróz, nagy csúful, csőrébe pipát ékel,

egy másik billegi a böte bicegést.

A költőnép is ez Égfönség Madár mása,

kit villám nem vakít, vihart viharra esd.

De száműzik ide a földi hahotába,

és szárnymagába botlik, ha egyszer járni kezd.

1962

Önéletrajz, 1996

Tóth Bálintnak

Ötvenhat éves vagyok.

1956-ban,

születésem után születtem.

Utána életfogytiglani

életvesztésre ítéltek.

Ebből lenyomtam

harmincvalahány évet.

Azóta szabadlábon vagyok.

De nem tudok mit kezdeni magammal.

Hiányoznak a falak, a rácsok,

a „bebádogozott” ablakok.

Az édes cirklit se pótolják

a kívül és bennem kémlelő csillagok.

Még szerencse, hogy néha-néha,

egy-egy smasszer, foglár

szembejön velem az utcán,

s fő-főmercédeszén olykor

maga a főbíra is el-elsuhog.

Különben azt hihetném,

idekünn vagyok.

De ha szabadulok,

ha ítéletem végképp kitöltöm,

s e fölrózsadombozott földön

jut még egy testnyi cella legalább,

ha meghalok,

Jó Barát,

azt írjátok fölébem:

halt ennyi vagy annyi évet,

élt tizenhárom napot.

Magyarok

Csak annak a népnek élete a múltja,

akinek soha sincs jelene.

Kinek múltja mindig volt volna,

jövője csak: lehetne-e!

Hervay Gizellának

Állampolgári „esküvőjét” felidézve

Gizikém,

tudod-e,

meghaltál, eltemettünk,

aztán egy nagyot ettünk,

tettünk, vettünk, tettettünk,

de téged nem jól szerettünk.

De téged nem jól szerettünk,

csak tettünk, vettünk, tettettünk,

és előttünk és mögöttünk

ott feketéllt fölöttünk

árnyékod, hát fölettünk,

felettünk és megettünk,

de téged nem jól szerettünk.

– Ott voltam esküvődön,

sírás sírt égen és földön.

Sírt a násznép – mi, ketten,

Mártával – tanúk is egyben,

sírt a hazaűződött

váradi anyakönyvvezetőnő,

és keresztben a vállán

a földvér-, fény, fűszivárvány

háromszín…

esküt tettél,

hogy újra magyar lennél,

magyarból magyar lehetnél,

hisz arról nem te tehettél,

arról nem te döntöttél,

hogy árvának születtél,

amikor úgy döntöttél,

hogy magyarrá lehessél.

Násznagyod, Magyarország,

sírt és odaállt hozzád,

vőfélyed, nyoszolyód a

Himnusz és a Szózat

– zsolozsma és zsoltár –

és te voltál az oltár,

fölfele magasultál,

földfelé magasultál,

és sírtál és sírtál és sírtál,

(és sírt a vér, a fény, a fű):

„Én, Hervay Gizella, hű

állampolgára

leszek…” majd hárman

egy Krúdy-volt-kocsmában

a menyegzőn, s láthatatlan

a haza, mécsláng alakban,

kisüsti, vadas, jó bor-szó…

Tudtad már, hogy utolszor?

Tudtad, hogy soha többet?

Hogy megöleled a földet?

Hogy körötted és fölötted,

előtted és mögötted

megágyazták a földet?

Hogy elmész lefeküdni?

Urad-földed szeretni?

A földdel szeretkezni?

A földet földként szeretni?

Most úgy nézem a felhőket,

mint kitett lepedődet.

Van azon tiéd-vér, sok is,

Kobak és Domokos is,

és Visky és Szabédi is,

minden jó szabadok is,

kiket is,

sós vízbe tesznek,

onnan is kivesznek,

mély kútba tesznek,

onnan is kivesznek,

kerék alá tesznek,

onnan is kivesznek,

mind míg meg nem vesznek,

mind míg ki nem vesznek,

amíg mind kivesznek.

Öldöklő angyal

– Egy újsághírre –

Kuczka Péternek

Meghalt egy kisfiú. Egy kisfiú meghalt.

Véletlen. S védtelen.

Ha én lennék az apja, az anyja helyében…

Rám tör a félelem,

mert kitörném a kezét, a nyakát tekerném ki

az angyalnak, aki

fölvette azt a követ a földről,

s el tudta hajítani.

„Ki kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel!”

De nevetséges vagy is,

Krisztus, ez ősi kivégzésmódhoz képest,

ha épp egy kő a Nemezis,

s magát a kenyeret veri szét zuhanása!

Hogy legyen jó a kenyér,

hogy dobja magát vissza, ha már alaktalan

agypép és nem él!?

Miért született? Hogy élhessen hat évet?

S meghaljon, csak úgy,

mert egy másik kenyér követ vett a kezébe?

Mondd meg Isten, ne hazudj!

Vagy ott ólálkodsz Te is, a világűrszélen,

mindenség-vonatok

fölött, csillagot csörgetsz kezedben,

s néha felénk, a földre hajítod?

De hát mi vagyunk azon, Istenem, nem érted?

Mi, emberek megyünk azon,

kik születünk, szeretünk és szeretünk születni,

és szeretünk szeretni nagyon.

Egy világrándítás csak? Egy vak vállé?

Ember- és csillagközön

mindegy egy fiú vagy egy világ halála?

Nincs hozzá közöd s közöm?

Meghalt egy kisfiú. Egy kiskenyér meghalt.

Egy másik ölte meg.

Kanász vagy kalász? Ölt. Öldöklő angyal.

Ne büntesd, Istenem, ha lehet!

De tedd: egyszer, ha belenéz fia szemébe,

s elkezd káprázni az ég,

egy visszaszálló kő árnya nézzen szemébe,

s ne fordíthassa félre fejét!

Zokszófejtés

„Ittenem, Én-Ittenem!”

– szólongattalak Istenem,

pösze és pöttöm évesen.

(Mert nem figyelt rá senki sem.)

Tán megszomorult szívem

dobbant: toppantott mérgiben,

hüppögés helyett dühiben.

(Egyedül volt. Mindenkiben.)

Most göröngy s gödör évesen,

bevont zokszó tüskéiben

hömbölödik eléd, igen.

(Múlandósága medriben.)

Te Oltalom és Intelem,

Onnan még innen, Innenen

már túl: figyelmezz. Ints nekem.

(Simogasd meg a semmiben.)

Minden Ottanon, Ittenen

légy otthonom, légy ittenem,

ottanomban is ittenem,

(ittenem, én-ittenem.)

A világ végén

A világ végén végül is ketten maradtak:

az árva, árva ember

meg az árva, árva, árva

emberiség.

És elindult

fönnhangon kiáltozván

az ember az emberiségben:

„Hol vagy barátom, hova lettél?”

És elindult

fönnhangon kiáltozván

az emberiség is az emberben:

„Hol vagy barátom, hova lettél?”

És így

tekergőztek egymás

üregeiben, járataiban,

barlangjaiban

a világ végezetéig.

Mert az ember

nem tudott emberiségül,

és az emberiség

nem tudott emberül.