Ima az anyaföldhöz
| Két idézőjel közt némuló idézet: |
| születés és halál igézetében élek, |
| csak azt nem tudom, kinek az igéje |
| vagyok – csöndé? fényé? – vagy az istené-e? |
| Valamikor apám szerelmes szava voltam, |
| anyám szája szélén övémként mosolyoltam. |
| Apám, anyám a földé, de ki fogadt örökbe |
| engem, a szó, a fény-e, és percre vagy örökre, |
| hogy ha el kell hullni, ha el kell halkulni, |
| szó és száj nélkül is – a hallgatáson túli |
| Akkoron – akkor és addig beszéljek, |
| amíg fű, föld, gyökér, kő meg nem értnek, |
| s mit bűntelen ütöttem, a testemnyi sebet, |
| megbocsájtja fölöttem az anyaföld s beheged. |
|
Ikerbátyám
| Öreg a szívem, öregebb nálam, |
| Idősebb volt már az anyám hasában, |
|
| – bár ikerbátyám – külön. Magában. |
| Én baktatok. Ő meg lohol. |
| Hol énelőttem. Hol énutánam. |
| Fúj, fújtat. Valahogy. Valahol. |
|
| Megállunk egyszer. Hagyja: bevárjam |
| Elnyugszunk együtt, a föld hasában |
|
|
Vers a versről
| Az első hang az volt, lábra álltam, |
| a csörgőt ráztam, vagy csillagokat |
| – oly egyremegy: színeváltozásában |
| az örök rács velem nőtt, rám-magadt. |
|
| Az első szó: megindultam, s megálltam |
| apám, anyám – az ég és föld előtt. |
| Az első jaj: a zaj a zuhanásban, |
| s hogy zuhanásaimnak szárnya nőtt. |
|
| Az első mondat: futottam, beszéltem, |
| valami felé (s-hez), halál- s élet-étlen. |
| Lábamon földkolonc. Számon szó: napsömör. |
|
| S az első vers: mintha csak vízen, jártam |
| a levegő színén, moccanatlan lábbal |
| …És sár, kavics, fák, tenger, holdgödör. |
|
|
Virágrög
|
Kalász László sírjába
| Perkupa, Szalonna, Perkupa, |
| nem is jutottál messzire, |
|
| volt minden szalonnai virág, |
| ha kinyitottad verskapud, |
|
| fénylett szavadon, szíveden, |
| és annyi, annyi emberi gond, |
| amennyi nap, amennyi hold. |
|
| Most földbe vet, le is arat, |
| fénnyé őröl, zsákjába rak |
| a Gazda: ami vagy, az legyél. |
| Kalász voltál. Most már kenyér. |
|
|
Fényhedt karácsony
| Karácsony, fényhedt karácsony. |
| Édesanyám, szíved a jászol. |
|
| Nem kell még semmit akarnom, |
| csak kettőnk dobaját hallnom, |
| magadhoz még úgy szorítasz, |
| ahogy a fényét a csillag. |
|
| Hallgat. Ha rákezdi: sírt ás. |
| Megszületik, meg, a sírás. |
|
| De most még csak Te. És én, én. |
| Ég árad számban. És fény. Fény. |
| Én-mosolyogsz. Jövős eleimben |
| szövi rám szád kicsi ingem. |
|
| Karácsony, fényhedt karácsony. |
| Édesanyám, szíved a jászol. |
|
| Édesanyám, szíved a jászol. |
|
|
Ünnep Margit
| Figyelek, szájáról olvasom |
| sugarát. Leírom, lerajzolom. |
|
| (Mint egykoron. Keresztúron.) |
|
| és sebten, mert megégeti, |
|
| (Ez a föltartott ujj az I.) |
|
| Most mint egy kerek almafa, |
|
| (az ásító A meg a nagy Á.) |
|
| Most őszi nap. Szöszög, sziszeg. |
| Minden ujja zönög, zizeg. |
|
| Kis, piros, pöttyös napcsoda, |
|
| Sze-re-tem Ün-nep Mar-gi-tot. |
|
|
Csak az a fény
| Már nem érdekel a láng, a lobogás, |
| csak az a fény, mely pólyál, melegít, |
| csak az a Nap, mely világít: anyás. |
| Visszaadja sugarát, melleit. |
|
| Nem érdekel a tüzek tüze sem. |
| Hamuvá roskaszt, hamvamba visszaás. |
| nézem, mint málló napfogyatkozást, |
|
| messzi magam: ahogy tolul, tolul |
| elém, körülem egy feketeség, |
| elfed előlem, s azt súgja botorul: |
| kivilágosodsz, kivirulsz, ha égsz. |
|
|
Gyufák
| gyúlongva gyúló, gyullanó |
| akarat-szál, mért kell, hogy égjen? |
| Mért lobban fel, ha tudja, elég, |
| és mért tűnődik gyúlni elébb, |
| ha tehetetlen és vétlen?! |
|
| A fa, a foszfor, meg a kén: |
| részei remegése, a soha-én |
| készteti magát lánggá remegni, |
| égni, félni, ugyanúgy, ahogy |
| gyújtó, gyulladok, gyulladozok |
| napról napra. Elégni. Lenni. |
|
|
Hűlő csikkek
| Ahelyett, hogy hozzám simulnál, |
| s mégis: azt mondanád, szeretsz, |
| és gyűlölséged visszahull rám. |
|
| Csak valami köldök-kötélen: |
| kisbaba-bitón csüggtem, épen. |
|
| Írni? Én nem akartam írni! |
| I. N. R. I.? Én nem akartam hinni. |
| Mozdony s keresztfa zakatol |
|
| magán magányaimban fojtón. |
| Inni csak azért ittam: otthon |
|
|
Szigligeti fénykép
| ling-long-leng a Balaton. |
|
| Hídján, hogyha felmegyünk, |
| se ott, se itt nem leszünk. |
|
| Elnyel minket, védtelent, |
|
|
Alkalmi vers
| Ötven év és ebből tizennyolc együtt |
| – azaz harminchat: (ha kivonsz, összeadsz) |
| tizennégy éves kislány vagy, (s ha így vesszük) |
| én meg tizenhét éves nagyfiú, kamasz. |
|
| Moziba járunk, egymást majd megesszük, |
| úgy szeretjük a szerelmet, (hol van az?) |
| De Rákoskeresztúron ha elejted a kesztyűd, |
| én Sárkeresztúron fölveszem neked azt. |
|
| Vasárnap van. És épp be vagyok zárva |
| a kollégium Héttornyú Tilalmába, |
| s te hajaddal, csípőddel integetsz: |
|
| (föl-alá jársz ott lenn. Hogy ne legyek árva.) |
| Most úgy nézek vissza az idő-visszaságba: |
| de jó, hogy akkor megfogtam kezed, |
|
| mikor még mindenki másban sejthettelek. |
|
|
Új „Hálaáldozat”
| „Szememnek Ady nyitott új mezőt”, |
| hol páva hált, szökőkutak fogantak, |
| úgy szeretkeztek a szavak, fogalmak, |
| mint fény és árny születésük előtt. |
|
| Új ősrobbanás volt. Kisded szívekbe nőtt |
| harang. Zsoltár. Rossebbakák rekedtes |
| sír-rohama. És jövendő-szerelmes. |
| Mint lantját dobta elé a temetőt. |
|
| De a Győző jött. Taposott, tiport. |
| Megszaggatta a Bibliát. S a gyarmati port, |
| az űrt lerúgva, lant és mén ellovantak. |
|
| – Mint ropogó hárfahúrok a máglyán |
| fölvérzett egy föld alatti szivárvány: |
| „Babits tanított ízére a dalnak”. |
|
|
Baudelaire Albatrosza
| Mulatván néhanap, hajózók víg világa |
| tőrbe ejti az ég nagy vándormadarát, |
| világfi Albatroszt, ki egykedvűn csapázza |
| a sós örvényeken csatangolók nyomát. |
|
| alighogy leteszik hajójuk padlatára, |
| az Égfönség Madár bús lesz, rút, elesett. |
| A légi evezők, két óriásnagy szárnya, |
| csüggedten söprik a hajófedélzetet. |
|
| Ott fenn szabadon szállt, itt csetlőn-botlón szédelg. |
| Röhejes pojáca az előbb még merész. |
| Egy matróz, nagy csúful, csőrébe pipát ékel, |
| egy másik billegi a böte bicegést. |
|
| A költőnép is ez Égfönség Madár mása, |
| kit villám nem vakít, vihart viharra esd. |
| De száműzik ide a földi hahotába, |
| és szárnymagába botlik, ha egyszer járni kezd. |
|
|
Önéletrajz, 1996
|
Tóth Bálintnak
| születésem után születtem. |
| Azóta szabadlábon vagyok. |
| De nem tudok mit kezdeni magammal. |
| Hiányoznak a falak, a rácsok, |
| a „bebádogozott” ablakok. |
| Az édes cirklit se pótolják |
| a kívül és bennem kémlelő csillagok. |
| Még szerencse, hogy néha-néha, |
| szembejön velem az utcán, |
| s fő-főmercédeszén olykor |
| maga a főbíra is el-elsuhog. |
| ha ítéletem végképp kitöltöm, |
| s e fölrózsadombozott földön |
| jut még egy testnyi cella legalább, |
| halt ennyi vagy annyi évet, |
|
Magyarok
| Csak annak a népnek élete a múltja, |
| akinek soha sincs jelene. |
| Kinek múltja mindig volt volna, |
|
Hervay Gizellának
Állampolgári „esküvőjét” felidézve
| tettünk, vettünk, tettettünk, |
| de téged nem jól szerettünk. |
|
| De téged nem jól szerettünk, |
| csak tettünk, vettünk, tettettünk, |
| de téged nem jól szerettünk. |
|
| sírás sírt égen és földön. |
| Sírt a násznép – mi, ketten, |
| Mártával – tanúk is egyben, |
| váradi anyakönyvvezetőnő, |
| a földvér-, fény, fűszivárvány |
| magyarból magyar lehetnél, |
| hisz arról nem te tehettél, |
|
| Násznagyod, Magyarország, |
|
| és sírtál és sírtál és sírtál, |
|
| (és sírt a vér, a fény, a fű): |
|
| a menyegzőn, s láthatatlan |
| a haza, mécsláng alakban, |
| kisüsti, vadas, jó bor-szó… |
| Tudtad már, hogy utolszor? |
| Tudtad, hogy soha többet? |
| Hogy körötted és fölötted, |
| A földet földként szeretni? |
|
| Most úgy nézem a felhőket, |
| Van azon tiéd-vér, sok is, |
| mind míg meg nem vesznek, |
|
|
Öldöklő angyal
|
Kuczka Péternek
| Meghalt egy kisfiú. Egy kisfiú meghalt. |
| Ha én lennék az apja, az anyja helyében… |
| mert kitörném a kezét, a nyakát tekerném ki |
| fölvette azt a követ a földről, |
|
| „Ki kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel!” |
| Krisztus, ez ősi kivégzésmódhoz képest, |
| s magát a kenyeret veri szét zuhanása! |
| hogy dobja magát vissza, ha már alaktalan |
|
| Miért született? Hogy élhessen hat évet? |
| mert egy másik kenyér követ vett a kezébe? |
|
Mondd meg Isten, ne hazudj! |
| Vagy ott ólálkodsz Te is, a világűrszélen, |
| fölött, csillagot csörgetsz kezedben, |
|
s néha felénk, a földre hajítod? |
|
| De hát mi vagyunk azon, Istenem, nem érted? |
|
Mi, emberek megyünk azon, |
| kik születünk, szeretünk és szeretünk születni, |
|
és szeretünk szeretni nagyon. |
| Egy világrándítás csak? Egy vak vállé? |
| mindegy egy fiú vagy egy világ halála? |
|
Nincs hozzá közöd s közöm? |
|
| Meghalt egy kisfiú. Egy kiskenyér meghalt. |
| Kanász vagy kalász? Ölt. Öldöklő angyal. |
|
Ne büntesd, Istenem, ha lehet! |
| De tedd: egyszer, ha belenéz fia szemébe, |
| egy visszaszálló kő árnya nézzen szemébe, |
|
s ne fordíthassa félre fejét! |
|
|
Zokszófejtés
| – szólongattalak Istenem, |
|
| (Mert nem figyelt rá senki sem.) |
|
| dobbant: toppantott mérgiben, |
| hüppögés helyett dühiben. |
|
| (Egyedül volt. Mindenkiben.) |
|
| Most göröngy s gödör évesen, |
|
| már túl: figyelmezz. Ints nekem. |
|
| (Simogasd meg a semmiben.) |
|
| légy otthonom, légy ittenem, |
|
|
A világ végén
| A világ végén végül is ketten maradtak: |
|
| az ember az emberiségben: |
| „Hol vagy barátom, hova lettél?” |
|
| az emberiség is az emberben: |
| „Hol vagy barátom, hova lettél?” |
|
|
Megszólalsz-e még?
| Nem kell a vers? Hát nem kell verset írni! |
| Nem verset kell írni: valami vadonás |
| valahai újat. Valami mai mást. |
| Vers nélkül verset, ha a versben nem lehet hinni. |
|
| Nem kell a szó? Hát nem kell semmit rábízni! |
| Éljen a metanyelv. A mutogatás. |
| Az elemek párbeszéde. Az ősmakogás. |
| Jelentés helyett a jeltelen jelbiznisz. |
|
| A jel se kell? A jelentések némák? |
| Hát jöjjenek az ős némaságmorfémák: |
| ahogy jajdul az A. Az Ő nyög. Ó, Ú ugat. |
|
| De ha a hangokat is elnémítod, |
| megmoccan-e újra az ősatom titok? |
| Megszólalsz-e még, első elektronmozdulat?! |
|
|
(Sz)ázalék (sz)ámítás
| Hogy hősölnek most is! Mint mindig. Bagóért. |
| Ez két igen közt biccentett egy nemet, |
| bolgárul. Ez félkéztapsolt. A köznapi hóhér |
| könnyeivel kente a kenderkötelet, |
|
| mikor fölhúzá… (Föl, föl, ti rabj…) Mennyi óhé- |
| ber hablaty, hadova, agyhúgykő-hegyek |
| sódere… Hogy kilóg, nem a lóláb, a lóvé. |
| Szennylé szivárványzik. Tócsák tengerzenek. |
|
| Van tengerünk? A „Kék tó, tiszta tó” Rt. |
| kész óceán már, és nincs, aki kimerné. |
| Széchenyi új szlogent gyárt: „Kosztengerre magyar!” |
|
| Evezz, evezz, a világ vályúd vágya. |
| Míg hullámlik, hánytorog alattad a trágya, |
| dahaloholj, hisz mindegy, féhény vahagy szahar. |
|
|
A Tervező álma
| ennek a kétgyerekes családanyának, |
| ennek a kétcsaládos családapának, |
| tervezek, tervezek ennek a |
|
| ez a kétgyerekes családanya, |
| ez a kétcsaládos családapa |
|
| Ennek a gyönyörű családnak, |
| ennek a kétgyerekes családanyának, |
| ennek a kétcsaládos családapának |
| Ennek a gyönyörű családnak, |
| ennek a kétgyerekes családanyának, |
| ennek a kétcsaládos családapának |
|
| Ehhez a gyönyörű négy tagú családhoz |
|
| Minek akkor ennek a gyönyörű, négy tagú csalásnak, |
| ennek a kétgyerekes csalásanyának, |
| ennek a kétcsaládos csalásapának |
|
| a hosszúsága mondjuk két méter, |
| a szélessége nyolcvan-száz centi, |
|
|
Dolgozik, mint a gödény
| Auguszta főhercegnő újra itt van, |
|
| kapualji kukákban kotorászik, |
| száraz kenyérhajat, penészhedt |
| cipőket gyűjt, szakadt göncöket, |
| vadászik üres üvegekre, visszaviszi, |
| újabb üres üvegeket iszik: |
|
| Auguszta főhercegnő újra itt van, |
|
| ül a hűs kövön, az aluljáró nyarában, |
| félmeztelen vállát rángatva-rázva |
| reszketteti magát, mintha |
| madárka szállna rá, s lenne Ő |
| parkinson-kóros bokor, előtte |
|
| Auguszta főhercegnő újra itt van, |
|
| félszelet húst vesz a hentesnél, |
| gondosan leméreti, elgyönyörködik, |
| százhúszat költ szappanra, |
| a kidobott újságokat és a narancsládákat |
| hazaviszi a közért elől, megfőz velük, |
| volt nyarával melengeti magát. |
|
| Auguszta főhercegnő újra itt van. |
|
| – Holnap érmelegítőt, kesztyűt, |
| – a fényből? szívünkből? – |
|
|
Bal-jobb, bal-jobb
| pontosan hét harmincnégykor, |
| és odaállt a szemközti ház elé |
|
| Fején zöld-barnás őszi rét, |
|
| két ágra szakadt kiapadt folyó, |
| egy kiszáradt kígyó bőre, |
| csallóközi Duna constrictor netán; |
|
| testén lötyögő, függőleges szántó, |
| barnás-feketés télikabát, |
| tört gombgöröngyök, ráncolat-hasadékok; |
|
| lába pamutharisnyás húgycsatorna, |
| sárga eső futos, pászmáll |
|
| s végül két flaszter-gravitáció, |
| két cipő béklyózza a földhöz. |
|
| Megjön, odaáll, ott áll napestig, |
| és megy, megy, egyhelyben jár, |
| láblendítés nélkül, csak a sarkát emeli, |
|
| csak a két térdét rogyasztja, |
|
– bal-jobb –, – bal-jobb –, |
| csak a vállát váltogatja, |
| csak a törzsét billegteti, |
|
– előre-hátra –, – előre-hátra –. |
|
| Ugyan hova megy ez a sehova-se-menő, |
| hova gyalogol ez az egyhelyben járó, |
| hova lép, hova jár, kihez és mihez, |
| kivel találkozik és miért, ha soha? |
|
| Néha megáll önmaga önmaga előtt, |
| szája mozog, mintha mindig motyogna, |
| protézise zörög, mintha egyfolytában rágna, |
| és a zötyögő trolik, dög-teherautók, bűzhödt kocsik közé |
| leszáll egy Isten-helikopter, |
| Ö fellép és lenéz, magáról önmagára, |
| s lentről és fentről látja, ahogy |
| tova és tova, valahova és valahová. |
|
| előre-hátra, előre-hátra, |
| eltűnik, hogy ne is keressük, |
| címe nincs, ha van is valahol: |
|
|
Üvegvisszaváltó
| Rácsok, ráncok sorba itt. |
| Csorgó, leszáradt láncok. |
| Reggel hattól este hatig. |
|
| Állnak: máj- és bukszazsugor. |
| Lift-gégék: fel-le, fel-le. |
| Csuklik, megcsörren egy szatyor. |
|
| Állnak: lakásban nyaralás. |
|
| Szabolcsból jött akácapó. |
| Gyüttment bozgorvasárnap. |
| kéz, tenyér, munka-vállak. |
| Itt áll a kés, balta, karó, |
|
| Itt az Isten is, a siket. |
| Most tanul halni, sírban állni. |
| Tegnapszatyrában csörgeteg |
| csillagok kiürült éjszakái. |
| – Jaj, Uram, nem az üveget, |
| világod kéne visszaváltni! |
|
| versgöncében, mint a másnap. |
| a csicsedlivé lett csodákat. |
| Bekormozott hajnal a hit. |
| Nem Nap-! Holnapfogyatkozás van. |
|
| a ráncok, a láncok, az árkok. |
| Elébb egymás torkának esnek, |
| majd egymás ölének az álmok. |
| Kés a késben lefeküsznek, |
| kéz a kézben elasznak, csesznek, |
| álmukban álmot isznak, esznek, |
| örülnek, ürülnek, öklendeznek, |
| kihányják, kihányják, kihányják |
| magukból magukat, a világot. |
|
|
Két idézet egy gyerekdalhoz
| „Elhamarkodott lépés volt.” |
|
| Mondta a tizenötéves gimnazista, |
| aki egy elszökő éjszaka után |
| nyaralójukban lelőtte apját |
|
| Az a tizennyolcéves lány meg, |
|
| aki a harmadmagával elkövetett |
| szenet tapos a torkonszúrt, |
| ágyából kizuhant öregember |
|
| mert az nem akart meghalni, |
| túl sokáig nyüszített, hörgött, |
|
| hogy gondol most a fiújára, |
|
| hogy van bűn is a földön, |
|
| mióta Isten becsukta szemét, |
|
| hogy felkeljen bennük a nap, |
|
|
Azóta zeng a ház
| Gyüjjék velem, de tüstént! |
|
| Hogy is hogy hagyhatnám itt |
|
| „Ha nem, hát nem! Én akkor |
|
| „Dehogy, dehogy menendesz, |
|
| elszállt, akár a léggömb. |
| Most ott reszket a közvécé |
|
| Mert valahányszor meghúzzák |
|
| zeng az ének, szép az élet.” |
|
|
Π-csasztuskák
„Hej, te bunkócska, te drága!”
| Kezdetben volt a bunkócska. |
|
|
| s az egyenlőbb egyenlőek, |
| így egyenlők s egyenlőek. |
|
|
Az utca-ucca Jézuskája
| hogy a küszöbre kitették. |
|
| A kenyér szerelemgyerek volt, |
| születése szerint törvénytelen. |
| Törvénytelen, mint minden |
|
| A kenyért újságpapírba pólyálták. |
| Csuklója körül kicsiny bérszalagok. |
|
| A kenyérnek játékai is voltak: |
| üveggolyó nap, holdgomb, papírcsillagok, |
| csörgő szerszámok és selyembúzaföldek. |
|
| És szurony és rohamkés a keze ügyében. |
|
| Egyszer egy Petőfi-ember már megtalálta. |
| Azóta magyarul így hívják: március. |
|
| Azóta is kidobjuk a történelem-kukába, |
| hiszen mi másra való a napvilág, Kenyér? |
|
|
Székek a fal előtt
| Székek. De vajon azok-e? Lehet, elhaszná- |
| lódott életek, beteg, megrokkant nyugdíjasok, |
| elhagyott, magukra maradt öregek. Ülnek, velünk |
| szemben a napon, egy vak, elfeketült ablak |
| alatt. Zsörtölődnek és zsémbeskednek, vágynak |
| egymásra, a szeretet és a gyűlölet megszokott |
| játékaira, mint a gyerekek. Most épp azt élik, |
| amit mindig szerettek volna, ülni. Üldögélést ját- |
| szani. Nem robotolni: – vasakat és gépeket |
| nyeret szülni, tüzet etetni – ülni és játszani. Kacsin- |
| tóst, papást-mamást, haragszomrádot. |
| Csak az a háttér ne lenne! A vicsorgó fal, a ma- |
| gatehetetlen borona, a kővel teli bendőjű vödör, |
| roskadt jászol. És hol az a gyermek? A jászolban |
| szalma fényei közé fektetett? Nem is volt talán? |
| Bicegjünk haza hát, Aase anyó és Lear király! |
|
És fölsír a vers
| Nem kell a vers? Hát nem kell verset írni! |
| Nem verset kell írni, valami mai mást. |
| Csizmát az asztalra, valahai mázt. |
| Hittelen hitet, ha hittel nem lehet hinni. |
|
| Nem kell a szó? Hát nem kell semmit rábízni! |
| A Semmit kell rábízni, elektronmakogást, |
| az Istent majmoló bip-bip-papásmamást. |
| Jöjjön jeltelen jelű jövő-biznisz. |
|
| A hang se kell? Vers, szó, hang, visszhang-néma? |
| Éljen a siketnéma világmorféma, |
| ahol tutul a fa. Kő nyög, föld, ég ugat. |
|
| S bár, Élendők-mi, eltűnünk élet-étlen, |
| mégis: mindig éled lélek- s földanyaméhben |
| egy síró rúgás, az első hangmozdulat. |
|
|
Egy fagyott hal
| Egy fagyott hal nagy falumban |
| fagyoskodik egy falombban, |
| bár köztudott, hogy egy fagyott hal |
| általában véve nagyot hall. |
|
| Most egy tiszti ordonánc, |
| fut arra, hogy nagy titokban |
| versvarsával halam kifogja. |
| Épp úgy nyafog, mint egy fagott. |
|
|
Trallalázó Lalalászló
| Dallalában, híres egy hely, |
| alatt él egy híres dalnok, |
|
| Neje – Trallalilla Csilla, |
| s van egy vicces papagáj is, |
|
| pisszt int a maesztró kezében, |
| csönd lesz – s egy pillanat múlva |
| fölzeng – zümm – a zengő ének: |
|
| „Trallala lalla Tralla lalla |
| Trallalalla tralla tralla” |
|
| Dallaláznak, trallaláznak, |
| a vezénylést, dalra gyullad: |
| „Trallalalla, lalla Tralla.” |
|
| zeng a dal a szent gazdáról, |
| már minden lakótárs fújja, |
| „Tralla, tralla, trallalinci.” |
|
|
Zoknipofájú vers
Pedig a nagymama hogy tanított! |
„A szája szélét meglazintod, |
széthúzod, aztán zsuppsz! Bele!” |
|
és sír közt, meg lehet szokni. |
Mit várhatni egy bölcstől, |
|
|
Ki mit csinál
| Hegyszomszédjához, a holdhoz |
| a magas csúcsról bezörge. |
|
| s dalolt egy borz-szongot. |
|
|
Fityiszkedések
| Egyszer az egyszeri légy legyeskedni kezdett, |
| rakonczátlan rák a mák arákkal kikezdett, |
| elfajdzott a fajdkakas, mint akit besóztak, |
| ükkeselyű kese lőn, baglyok begolyóztak. |
| Tikk-takkolva járt a tik, mint egy órakészlet, |
| nyalánk nyúl nyúlánkodott, a csibe csibész lett, |
| bikmakk-bak bakot tartott, a berbécs bocs-bocskort, |
| orrszarvú orrt orrontott, orromra megorrolt. |
|
Jóravaló Joó Jeromos
|
Rákos Marcsinak
| egy igazi remeterák-lakot. |
| kerekedik, a sivatagi sugárból. |
|
| egy hirdetést fogalmazott. |
|
| „Hajléktalan remeterákok! |
| Egy csoda remeterák-palota |
| puha homok-nyugágyak benne. |
| Csillagokig vezető csigalépcső. |
| Holdtévé. Sose kiégő képcső. |
| Fogható rajta minden csatorna: |
| A Szaturnusz kilenc holdja |
| meg a Föld. Igaz, néha sötéten, |
| Legfőbb értéke a kies laknak, |
| hogy minden ablaka vakablak, |
| szívű, szomorú remeterák, |
| akinek túl tág és víg a világ, |
| a világ végéig boldogan ellakhat.” |
|
| a leggyorsabb hírügynökségre: |
| Hogy: végre. Végre. Végre. |
|
| „Bocsánat, jó helyen vagyok? |
| Jóravaló Joó Jeromos vagyok. |
| Kegyed az a Rákos Marcsi, nemdebár, |
| aki egy hajléktalan remeterákra vár? |
| a Tengeri Föveny Újságban, |
|
| Ki is fizetném. Bármilyen valutában: |
| Csak egy a baj. Ha sokáig vagyok |
| egyhelyütt, kissé nyughatatlan vagyok. |
| az első évezred alkonyatkor |
| itt leszek, pontosan háromezeregyben. |
|
|
Marcsi bólintott, rendben, |
| hisz e remeterák-lak kész jurta, vándorsátor, |
| beköltözni se kell, szinte megy, megy magától. |
|
| Marcsi most tűnődget, milyen az a világ, |
| hol is baktatgathat a remeterák. |
| Egyedül hallgatja tenger mormolását |
| mint Mikes Kelemen remetesége mását?! |
| „Bár minden Holnap Ma lenne, |
|
|
A költő délutáni dörgedelme gyermekeihez
| Ne igyatok a tenyeretekből! |
| mielőtt a csapra hajoltok, |
| mintha puha mancsok tapodnák, |
|
„Ég a házad”
| Csigabigát: csalogattam a holdat, |
| ahogy mászott fölfelé egy fűszálon, |
| fénylő szarvacskáit hogy kitolja |
|
| És mindenem csupa lábnyom. |
|
|
Egy gyerekrajzra
| A szivárvány-leány földtől égig ér, |
| a szivárvány-fiú égtől a földig, |
| a szivárvány-leány suhogása pipitér, |
| a szivárvány-fiú réti csöndeket zöldít. |
|
| A szivárvány-leány haja églassú folyó, |
| pávaszem-bilincs-csobogású zene, |
| két copfja csillagcsúszda, zsibogó |
| hullócsillag-raj csuszkorál rajt lefele. |
|
| A szivárvány-fiú haja földig ér, |
| dől ki belőle madár-zuhatag, |
| fejénél felhő-nép döngicsél, |
| cseresznyemag szívű nap fakad. |
|
| A szivárvány-leány dereka nád, |
| hátrahanyatlik: nyugattól keletig, |
| s ahogy hídba ereszti le magát, |
| a halált a haján áttereli. |
|
|
Dorombszó
| sok völgyből, kis halomból, |
| mit – bárki bármit gondol – |
| mint fény egy csillagatomból. |
| halálból hangokat hangol, |
|
Isten halottkém-jelentéseiből
| Tükröd is fényt fényre gányol. |
|
| Szó voltál vagy csak szótag? |
| Mindegy. S mindegy a hónak, |
| hogy rád már nem havazhat. |
|
| S mindegy lombnak, esőnek. |
| Meg sem kérdezik, hol vagy. |
| Egész jó kis halott vagy. |
|
| Nem szól a föld, az ég se. |
|
|
Emlékfoszlány Isten időbárkájából
| A tenyér fölásta a földet. |
|
| a kéz megmeste a kenyeret. |
|
| Aztán megszületett a kés. |
|
|
Ábel álma álmairól
| Az álom gravitáció. Ismeretlen álla- |
| gú bolygó kering a szív és agy között. |
| Az álom az idő súlya. Tömege vonz és taszít |
| mindent, amit megélsz vagy élni véltél, és ami |
| képzelmeidből elméddé sűrűdött. |
|
| Az álom ólom. Pitypangkehelyég-semmi. Színekként lebeg |
| földi agyad felett, ember, de rádszakad, amint |
| az első kés kinő kezedből, és búzamag szemed helyett |
| az első puskagolyó kinéz köldöködből |
| a nemzés és szülés egynemű ürege rád kacsint. |
|
| Az álom idő-alom. A betlehemi bölcsők |
| szénája, és a forgáccsá hasgatott |
| krisztus-keresztek szíjácshaja, amivel kölcsön |
| párnádat, a földet, kitömik utószor, |
|
| Az álom félelem. Lélegzetgombafelhő. |
| Robogsz, rakéta-lény, görcsösen markolod a Holdat, |
| egy fény árnyt sodor épp ujjperec-perceivel, és |
| a levegő lobban a szádban, s ahogy napszél, |
| úgy hullasz, por és hamu, őshumuszodba vissza, |
|
táplálni a Voltod, a Voltat. |
|
| Az álom én-elem. A magzatvíz óceánvágya. |
| Hogy a halálban hullámzódóra az egyszeri tenger, |
| az anyaméh árapálydagálya, visszamosolyog egyszer, |
| s visszasodorja, hol volt, hol nem volt, volt egyszer |
|
|
Káin imája Ábel fölött
| de sokat vétkeztél, ellened s ellenem, |
| nem szerettelek és te sem szerettél, |
| életemben eleven eltemettél. |
|
| ne nézd el, hogy nem nézel, s nem néz rád szemem, |
| hogy életem jussáért pöröl életeddel, |
| – ami nem volt enyém, tőlem ne vehedd el. |
|
| csillag ujjbegyeiddel mért nézesz, mintha vak, |
| s mért nem látsz meg, hisz isten vagy eleve, |
| Űr-szemhéjad alól mért csorog rám méz és epe? |
|
| mért messzülsz el közelemből, közel, ha van, |
| mért távolodsz a távol távoltól távolabb, |
| mért álmodod ólmos álmomba álmodat? |
|
| előre megfontolt szándékkal meg mért halatsz, |
| mért ily sunyin, mért nem hirtelen felindulásból, |
| mért teszed, hogy ami lesz, előre visszaszámol? |
|
| itt állok fölötted, gyilkos, gödölye-kisdeden, |
| kifordult szemgolyód az ég, kékesfehér, |
| földszembogaradból csorog reggel- és estevér. |
|
| Csurog és csörög – láncszemből láncra lánc – |
| világok világából hamu-por-dobogás. |
| Így ismétlődöl Bennem, minduntalan, |
|
| hadd nézzelek mégis, büntetlen, istentelen. |
| A füst elszáll. A láng szíve kihagy. |
| És nem tudom, ki is vagyok, s Te ki vagy. |
|
| ne mérd rám mégse örök husáng-penitenciám. |
| Az élő meghal. De nem hal meg a holt. |
|
| Halántékom hűlt háló. Kezem izzó dorong. |
|
|
Kő-szájjal, durung-kézzel
| És egyszer csak hol-volt, hol-nem-volt élet. |
| Isten nem vette észre, még csak magára figyelt. |
| Nézte a kinti, s a benne megkettőződött létet: |
| a fák-ikre, madár-ív-tükre égi-földi jelt. |
|
| Azt hitte, örök osztódás sorsa minden. |
| Hogy ami ott kívül, az benne is örök. |
| Osztódik, születik Ő is itt benn. |
| Ha ott kinn megmozdul, benne is rúg a rög. |
|
| És akkor meghalt a szó. Világon túlra |
| hullt mindkét madár, a szálló és a talmi |
| árny: eggyé árvult a hang, hanga, láng és lángjel… |
|
| És mászva az atomok közt, a csillagokon átnyúlva |
| egymás szívszerinti arcát kezdte tanulni |
| kő-szájjal, durung-kézzel Káin és Ábel. |
|
|
Káin próféta első levele a Cainus-beliekhez
| ha valakit meg akarsz ölni, |
| ha valakit örökre el akarsz veszejteni, |
| hogy még a halála is megölődjön, |
|
| hiszen a vízszintes kígyó, |
| a meggyilkolt ember árnya |
| hangosabban kiált az égre, |
|
| ha valakit meg akarsz ölni, |
| ha valakit örökre el akarsz veszejteni, |
| ha írmagjáig ki akarod irtani, |
|
| a sírokat, a jövendő-rengő bölcsőt, |
| a csontokat vesd a kövek közé, |
| őröld csontfehér lisztté, |
| és égesd el oltatlan mész és |
|
| A fejfákat, az élő sírköveket, |
| főképp ha levakarhatatlan róluk |
|
| Emeltess helyükbe százezer kicsiny Bábelt! |
|
| A megmaradottakkal, a tébolygó |
| hogy nincsenek, s nem is voltak! |
|
| Ha mást vallanának mégis, |
|
| hogy némák! Nincs nyelvük! |
| Másoknak meg fönnhangon sajnálkozz, |
| hogy nem akarnak beszélni! |
| Ha néha mégis valami hangot adnak, |
|
| előbb-utóbb vagy magukat ölik meg |
| vagy elevenen eltemetkeznek. |
| Te pedig mondhatod tiszta szívedből, |
| tiszta szájjal: „Íme, beteljesedett, ami írva vala. |
| Áldassék, áldassék az Úr neve! |
| És legyen meg az Ő akarata!” |
|
| Ezt a levelet valami régi pergamenre írom, amiről |
| szorgos kezek lemosták és levakarták az írást. |
| Ám egy-egy szó néha, mint fölhasított mellkasból a |
| szív, ki-kidobban hideglelősen; meg-megráng, mint ama |
| törzséről lemetszett békaláb is ama leendő – (vagy már volt?) |
| kísérlet során az idő elektron-jövős tégelyében. Ide má- |
| solom néked, mosolygásul: |
|
| „Halálnak halálával holsz”… „Látiátuc… szümtükvel… Isa |
| por és…” Vajh mit jelenthetének? Ki tudná ezt az ugatást |
|
| Te pedig, édes fiam, ne ölj |
|
|
Káin próféta második levele a Cainus-beliekhez
Hogy hantoljuk el anyánkat?
| Ne várd meg, amíg meghal! |
|
|
Ábel a sivatagban
| Nem a halál háborít, csak az, többé nem élek. |
| Hitem szerint soha. Se másképp. Semmiképp… |
| Nem leszek a szemedben langyuló őszi kép. |
| Hogy nem vagyok, azt sem én veszem észre. |
|
| A füvek, az ott fönt motollázó szikék |
| még teszik, amit kell. Fogyasztanak a férgek. |
| Fekete vatta, tolul a föld odébb-idébb |
| benned, fölitatná fehér ürességed. |
|
| És – ennyi. Se fű. Se fa. Még a |
| föltáplált féregnek se lész váladéka. |
| Se Isten-ürülék. Csak anyag az anyagban. |
|
| Néha föltámadsz, míg Andromédák beszélnek. |
| Aztán kihal a szó. A nyelvnyi lélek. |
| Az háborít, hogy csak a halál halhatatlan. |
|
|
| Amikor megszületsz, halálod kezded el |
| építeni – percekből piramist – |
| s ahogy magasulsz, úgy törpedsz magad is, |
| amíg önmagad mélyébe rejtezel. |
|
| Megkövült ereid labirintusa visz |
| hozzád, bepólyált szív, de bentjeiden |
| fölírva mind, mi voltál, s fölírva az is, |
| ami megtörtént és az is, ami nem. |
|
| Micsoda magzat vagy, kívülődő halott! |
| Együtt kés, korsó, kenyér. Megszülöd a napot: |
| megtörténsz. Élő gyolcsod múlt, jelen és jövő. |
|
| Kirabolnak néha? Széthordnak? – Tagadod. |
| Fölkel s lemegy az Isten. Sötétülsz, kiragyogsz. |
| Mint nem múló sivatag, hullámzik melledben az idő. |
|
|
|
Csak a bárány
| hogy Káin és Ábel fölcserélhető. |
|
|
Káin elindul
| Megyek a kiontott szélben. |
| Megyek a kiontott lángban. |
| Megyek. Abban, hogy léptem. |
|
| Két lábam lángnyű durungok. |
| Megyek. Abban, hogy élek. |
|
| Több vagyok, mint Te, Isten! |
| Én teremtém meg a nincsent. |
|
| Megyek. Lépkedni látszom. |
| De léptemmel lép béklyóm is: |
|
| Tudom, mert fajomat fojtám, |
| magom majd füsttel adózza. |
| S lesz a föld halandó fajtám |
|
| Léptem lerúgom-e egyszer? |
|
| Vagy mindig: kiontott szélben. |
| Vagy mindig: kioltott lángban. |
| Vagy mindig: öltem, éltem. |
|
|
Káin modellt ül a Gondolkodónak
| Csontig lapogatom koponyámat. |
| Ha lerohad, leszakad róla a hús, |
| ujjbegyeimmel lássam – s most! – |
| lényege; mi ez a sok túl gyanús |
| mellékkörülmény: bőr-, ér-, izomrost-, |
| mi élő poromig fedi el azt a vázat, |
| mit – vala – csak a Mester, |
| ki fölemeli majd, s az üszök-darabkákat |
| – a salak-gyökeret, vasszar virágszárat – |
| kirázva, mint egy kihűlt csontkályha |
| lélekterét, kiganéz, kihamuz, |
| s ajkalebiggyesztvén ezt pittyegi kis szája: |
|
| „Hát ez a Te fényes orcád |
|
|
Káin bocsánatot kér
| csak volnánk, lesszek lessze, |
|
|
Ábel fölsóhajt
| De jó volna most játszani: |
| között levélnek látszani. |
|
| S ha lent a Lentben, a levél |
|
| hinni, hogy apám tenyerén. |
|
| Vascsizma a szívem hegyén. |
| Csizmavas a szívem helyén. |
|
|
Néhány szó az olvasóhoz
Ez a könyv eddigi verseim legteljesebb gyűjteménye. Szinte valamennyi megtalálható benne, amit eddig írtam, és ami könyveimben megjelent. Egy-két verset, főleg az első kötetemből, elhagytam, mivel zsengék voltak vagy más költők közvetlen hatására íródtak. Egy számomra nagyon fontos és kedves, 1961-től 1985-ig írott versemből, a József Attila címűből egy szerkezeti elemet kihúztam; aki szerette ezt a verset, az eredeti birtokában eldöntheti, igazam van-e. Három rövid verset, mint zenei elemet, másutt is fölhasználtam. A könyvben öt eddig nem publikált költemény található. Az első kamaszkori: az 1956-ban íródott Kollégium. A többi négy – Virágrög, Zokszófejtés, Dorombszó, Zoknipofájú vers – 1999-ből való. Több címet megváltoztattam, az eredetit a tartalomjegyzékben zárójelben találja meg az olvasó. A könyv ciklusai – némi változtatással – az eredeti kötetek szerkezetét követik. Egy-egy verset – amelyek különböző okokból később jelentek meg – visszahelyeztem „születése” idejébe. Kivéve a Szeretkezéseink címűt, ami 1968-ban íródott, de csak 1975-ben, harmadik könyvemben volt olvasható. Pár versnél, ahol fontosnak éreztem, megjelöltem, mikor írtam.
*
Most, vers-életem összegzésekor nem mulaszthatom el, hogy elmondjam, mekkora hálát és szeretetet érzek mindazok iránt, akik életemet és költészetemet valaha is segítették. Hálásan és szívszorongón gondolok mindazokra, akik sejtjeim és verseim génjeit magukban hordták, megőrizték és nekem adták. Hálám és szeretetem Ünnep Margité, elsős tanítónénimé, aki a betűvetésre és az olvasásra megtanított; Tanka János költőé és néptanítóé, aki első mesterem volt a poézisben; tanároké és könyvtárosoké, akik a gyerekben is tudták a költőt. Barátaimé, akik velem és mellettem voltak: Pisti, Ervin, Bálint, László, a korán elment Vili, és a „Páhi-egyetem”, akik már rég nem élnek: Karcsi, Laci és Zoltán. És – sorolhatnám még! Hálám és szeretetem Hegedős Máriáé és Koczkás Sándoré, akik a magyar irodalomtörténetben ugyan nem szokatlan módon, de az utóbbi négy évtizedben mégis hihetetlennek tűnő szeretettel és gondoskodással óvták az elveszésre és elveszejtődésre ugyancsak
hajlamos ifjú (és öregedő) poétát. A Tanár Úr Radnóti-könyvével és tanulmányával már 1955-ben meghatározta a gimnazista költői ihletét. Megismerkedésünk vagyis egyetemista korom óta mindmáig atyai jó barátom; Mara pedig minden egyes verseskönyvem mellett ott állt lektorként vagy szerkesztőként. És – bár tudom, manapság ilyet nem illendő se mondani, se írni – negyed évszázados köszönetem, hálám, szeretetem és szerelmem „társ-életemé”, aki nélkül már rég nem élnénk: sem a verseim, sem én.
Budapest, 1999 novemberében
BELLA ISTVÁN
|