Töredék-ódák az augusztusi éjhez

Azok a szemek, azok a szemek, azok a fekete Afrika-szemek, azok az augusztus-éhe szemek, azok az augusztus-szomja szemek! * Azok a szemek, azok a szemek, azok a karddal kirakott szemek, azok a kaszával kirakott szemek, azok az augusztus-szemek! * Azok a szemek, azok a szemek, azok a dögkút-szemek azok az óceán-késes, éj-méhű, halálig elérő csordakút szemek, azok a kihegyezett karókkal, jajgatás-fénnyel teli várárok szemek! * Ilyen szemekbe ölték magukat a megesett summáslányok az első aratás és az első szerelem után. Ilyen szemekbe veszejtődtek az egyedül maradt, holdvilág szerelmű legények, elepedve, sírva a szerelem után. Az ilyen szemekbe döglött macska és hulló csillag hullik, kilukadt dél és kályhakönyökcső rozsdáll, kiégett sparhelt és fekete éjszaka füstöl. * Az ilyen szemekben koldul és kántál napfényt kondul a hold, napkrajcárjait csörgeti – még! még! – százezer napraforgó. Az ilyen szemekben fekete tulipánok párbajoznak örökké: kardjuk csöngése puha csönd, cseppenként elhullajtott vérük hajnali harmat, lila árnyék árvácskás szemedalján. * Ki látott már olyant, hogy úgy kel föl az éj, mint a hajnali nap, vagy a hold, s leszen éjkelte, éjnyugta, éj-dél, úgy, ahogy nyitod és csukod a szemed, s fölnézel, égi verőfény, augusztusi éj! * Nézz föl hát! Arcodban egyszerre két éjszaka kél: napvilágbéli az egyik, szívrendszerbéli a másik. A harmadikat – az igazit – te álmodod a Földnek. A napvilág-sarja Földnek. S megszégyenülten sompolyog el reggel, dél és este, mert nappaloknál gyönyörűbben sütsz te, gyönyörűm! – Hogy szeretem a szemed! Azok a szemek, azok a szemek, azok az Afrika-szemek, azok a karddal kirakott szemek, azok a dögkút-szemek, azok a fekete-tulipán csöngésű szemek, azok a fölkelő éjszaka-szemek, azok az augusztus-éje szemek! – Hogy szeretem a szemed! Ó, istenem! Augusztus! Hogy szeretem a szemed!