Dorombolások
Arra lettél, hogy simogassanak. |
Örökös kölyökmacskának születtél. |
Simogatásból szőtték magadat, |
hogy egyetlen simogatás lehessél. |
|
Játékaim jósága te lehettél, |
nem aki voltál, de aki ma vagy. |
Csutkalovam tüzet rí: szeressél. |
Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj. |
|
Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz. |
Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz, |
hogy hol vagyok: szívedből dobogás, |
|
szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez, |
egy másikhoz magaddal közelítesz. |
Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz. |
|
Arra lettem, hogy simogassalak. |
Egy örök kölyökmacskáért születtem. |
Hogy körbedoromboljam hátadat. |
Hogy simogatásom hasad lehessen. |
|
Játékaid jó fényét én leheltem, |
s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz |
rólam. Csutkalovam le ne vessen, |
nem táltosló, de táltosan szabad. |
|
Elveszíthetlek? Akár a száj a szót? |
Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek? |
Elvesztheti a tengert a hajó? |
|
Csak ha meghalnál! De semmit senkinek |
mindenségünkért! S ha elveszítelek |
magam veszejtlek. Én vagyok bakó. |
|
És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz? |
Csak az én holdam, csak a te napod. |
Azért még kihavaz, hoz az akác |
szemed fényéből egy-egy csillagot. |
|
Azért, mert nem leszünk, még idefájsz. |
Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott. |
Halálzok, halálzol és halálsz: |
élsz. Én is. Addig él, ki halott, |
|
míg ez a halandó állatfaj, az ember. |
Kihaló föld, űr. A csak egyszer- |
sötétségfények. Egy virágos ág, |
|
az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák: |
fénygödröcskédző, elszelídült tenger, |
nyújtózkodó, őstejút-sohaság. |
|
|
|