Palatábla

Mert oly vékony a bőröd, hogy a születésedig látni, áttetszik rajtad az ég, szeretem olvasni ereid hieroglifáit, az ó-egyiptomi macskák időtlen üzenetét! Vagy valami fenevad karma kéklik?   Ereid ketrece mélyén föl-alá, végtől végig jár egy gyönyörű, fekete   párduc: a véred, és szívedtől a mindenségig sóhajtja vissza azt az égit járása lázas, lüktető üteme?! Vagy – tűnődöm tovább a sok kéklő ábrán –   csillagképekkel van tele a bőröd: hasadon farkas és bárány,   hátadon oroszlán s gödölye, és köldök-sarkcsillagod alatt, mint hajótörött matróz-ábránd,   ágyékod Göncölszekere. Vagy világ előtti palatábla?   Az első? S az isten firkálta tele csillaggal a hasad, a hátad, mikor világtanulni járt önmagába,   még az idők kezdete előtt, ő rajzolt tele kék lánggal: írt rád hold-betűt, nap-ó-t, üstökös-s-t, és hasadra zsinórírással hullámos tengert, hogy egyszer,   valaki olvassa el és betűzze le! Vagy nem is égbolt? Külvárosi házfal?   Szerelmes kamaszok üzenete kél versenyre csillaggal, napvilággal, s hirdeti szemérmes lánggal: „Kutyu szereti Csókát”, „Álom és násfa”   azt mondja mindegyik szívek szíve: „Szeretem!” „Szeret-e?” „Szeret-e?” (Mert oly vékony a bőröd, hogy a születésedig látni, áttetszik rajtad az ég, szeretem olvasni ereid hieroglifáit: az ó-egyiptomi macskák kékjeidben megőrzött időtlen üzenetét!)