Cigánymeggyfamadonna

 

 

 

 

Játsszunk mást

Macska vagyok. Pupilládban élek.
Ha nem hiszed, szemhéjad fölnyitod,
szemed sarkából magad is megnézhetsz,
ahogy verőfényedben napozok.
De jobb, ha szemed rám húnyod, úgy nézesz,
legbelőled. Épp nyújtózkodom,
a szempillámmal cirmolászlak. Nem vérzesz,
de fújsz, prüsszögsz és élvezed nagyon.
S most játsszunk mást! Te lész macskapupillám,
én meg – pupillamacskád – épp elinnám
előled lényed: fényed kortyolgatom,
hogy – mancsommal mancsod arrébb taszítván –
elnyúljak a leggyönyörűbb hintán,
halhatatlan hullámú hasadon.

 

 

 

Palatábla

Mert oly vékony a bőröd,
hogy a születésedig látni,
áttetszik rajtad az ég,
szeretem olvasni
ereid hieroglifáit,
az ó-egyiptomi macskák
időtlen üzenetét!
Vagy valami fenevad karma kéklik?
 
Ereid ketrece
mélyén föl-alá, végtől végig
jár egy gyönyörű, fekete
 
párduc: a véred,
és szívedtől a mindenségig
sóhajtja vissza azt az égit
járása lázas, lüktető üteme?!
Vagy – tűnődöm tovább a sok kéklő ábrán –
 
csillagképekkel van tele
a bőröd: hasadon farkas és bárány,
 
hátadon oroszlán s gödölye,
és köldök-sarkcsillagod alatt,
mint hajótörött matróz-ábránd,
 
ágyékod Göncölszekere.
Vagy világ előtti palatábla?
 
Az első? S az isten firkálta tele
csillaggal a hasad, a hátad,
mikor világtanulni járt önmagába,
 
még az idők kezdete
előtt, ő rajzolt tele kék lánggal:
írt rád hold-betűt, nap-ó-t, üstökös-s-t,
és hasadra zsinórírással
hullámos tengert, hogy egyszer,
 
valaki
olvassa el és betűzze le!
Vagy nem is égbolt? Külvárosi házfal?
 
Szerelmes kamaszok üzenete
kél versenyre csillaggal, napvilággal,
s hirdeti szemérmes lánggal:
„Kutyu szereti Csókát”, „Álom és násfa”
 
azt mondja mindegyik szívek szíve:
„Szeretem!” „Szeret-e?” „Szeret-e?”
(Mert oly vékony a bőröd,
hogy a születésedig látni,
áttetszik rajtad az ég,
szeretem olvasni
ereid hieroglifáit:
az ó-egyiptomi macskák
kékjeidben megőrzött
időtlen üzenetét!)

 

 

 

Suttogások

S ha fiú lennék? – Akkor is szeretnélek.
– És ha te lány? – Akkor is.
S ha mondjuk rét? – Kiscsikó, legelnélek.
– És ha por? – Porod is.

 

 

 

Új nyelv

„Hiányzok, hiányzom, hiányzok”
– ragozgatom. Órám rám bámul.
Egy napja tanulom hiányod.
Még egy nap, s beszélek halálul.

 

 

 

A hiány hét napja

Ma még tegnap van, ma még itt vagy,
holnap ma lesz, még el se mentél,
harmadnap: mért ment el, ha itt hagy,
a negyedik nap eleven tél,
az ötödik késekben ázik,
a hatodik jég, de mintha égne,
hetedik: hiányzik, hiányzik, hiányzik.
És: itt van, itt van! Földön. Égen.

 

 

 

Azért, mert

Lehet, magamért szeretlek.
Lehet, hogy magadért.
Lehet, színéért szemednek.
Lehet, a hajadért.
Lehet, azért, mert nyár van.
Lehet, mert van kezem.
Mert élő meghalásban
élek, élsz, életem.

 

 

 

Most csak

Most csak melléd fekszem és nézlek,
de nem szememmel, nézlek a számmal,
nézlek bőrömmel, kezemmel,
nézlek kigyúló szempillámmal.
Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.
A föld az eget így betűzi.
Így tapogatják világtalan fények
csillagok borzongó betűit.

 

 

 

Dal, két tükörre

Chopin e-moll prelűdjére (0p.28.)
Őszi, kék
ég van.
Éj van.
Szél van.
Tél jön.
Kés jön.
Későn.
Jőjj idébb!
És
tedd a melledre kezem.
Innék.
És
ilyen lángot mint te,
iszik-e szám.
     
Nyár vagy.
Fájhatsz.
Bánthatsz akár,
egyedüli nyár vagy
a mindenségben,
aki nékem
lángol, s leveti már
ingét.
Innék.
És vár.
Megvár.
Mert nyár.
Lobogó, meztelen
nyár.

 

 

 

Hasadon szánkózni

Hasadon szánkózni de jó volt,
mikor domb voltál, én meg gyermek,
szemeidből fekete hó hullt,
fekete pilleraj kerengett.
Most újra hasadon szánkózom,
siklok számmal. Elédenedtetsz,
míg meg nem kondulnak az ódon
tornyokban az emberi vermek,
s kiűzetünk egymásból újra;
a lángpallosú angyal ujja
kitilt belőlünk. (Még ma! Még ma!)
S mi lógó karral, fej-lesúnyva
megyünk első bűnösként, bújva
egymás mellett: Ádám és Éva.

 

 

 

És mégis

Megalázva és meggyötörve,
véres fejjel, széthasadt szájjal,
szégyennel, hogy bújnék a földbe,
és mégis: csodával, csodával,
kéne már meghalni örökre,
angyali helyett emberi szárnnyal,
– csak te szeress, ne hagyj a földben,
támassz föl, egyetlen pillantással.
Tudom: bűnös vagy, bűnös én is,
s mert bűneim javát megettem,
holnap beomlik bennem az ég is,
majd te éggé leszel fölöttem,
Te, örök rög, fekete fény és
Földnap, éltetsz felejthetetlen.

 

 

 

Fény fut át

Mióta szeretlek ég az ég,
és föld a föld, és fű a fű.
Mióta szeretlek csak az ég
bennem, mi benned gyönyörű.
Mióta szeretlek Te vagyok.
Arcod arcom. Kezed kezem.
Magamra mint feltámadott
mozdulatra emlékezem
mozgásodban: be ismerős!
Ki is? Testvér? Barát? Rokon?
…Ahogy nyarakban hull az ősz,
fény fut át a hulló havon.

 

 

 

Ha égek, elégek

Bach Esz-dúr szvit triójára
Ne szólj, ne közelíts!
Nem hó hull, tűz esik.
Elfúlok,
meggyúlok,
fölgyújtnak szemeid.
Ha szó, majd elakad,
ha hó, majd elapad,
elhulló,
lehulló
csillag a derekad.
Oly jó, hogy újra vagy.
Forró
szavaidtól
kigyullad a nap.
Hajnal, hajnalj!
És soha el ne hagyj!
Ha hó volt, leesett.
Ha szó, a közeled.
Ha égek,
elégek,
éljek:
nézzem a szemed.

 

 

 

Dorombolások

Arra lettél, hogy simogassanak.
Örökös kölyökmacskának születtél.
Simogatásból szőtték magadat,
hogy egyetlen simogatás lehessél.
Játékaim jósága te lehettél,
nem aki voltál, de aki ma vagy.
Csutkalovam tüzet rí: szeressél.
Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj.
Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz.
Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz,
hogy hol vagyok: szívedből dobogás,
szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez,
egy másikhoz magaddal közelítesz.
Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz.
Arra lettem, hogy simogassalak.
Egy örök kölyökmacskáért születtem.
Hogy körbedoromboljam hátadat.
Hogy simogatásom hasad lehessen.
Játékaid jó fényét én leheltem,
s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz
rólam. Csutkalovam le ne vessen,
nem táltosló, de táltosan szabad.
Elveszíthetlek? Akár a száj a szót?
Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek?
Elvesztheti a tengert a hajó?
Csak ha meghalnál! De semmit senkinek
mindenségünkért! S ha elveszítelek
magam veszejtlek. Én vagyok bakó.
És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz?
Csak az én holdam, csak a te napod.
Azért még kihavaz, hoz az akác
szemed fényéből egy-egy csillagot.
Azért, mert nem leszünk, még idefájsz.
Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott.
Halálzok, halálzol és halálsz:
élsz. Én is. Addig él, ki halott,
míg ez a halandó állatfaj, az ember.
Kihaló föld, űr. A csak egyszer-
sötétségfények. Egy virágos ág,
az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák:
fénygödröcskédző, elszelídült tenger,
nyújtózkodó, őstejút-sohaság.

 

 

 

Az éj és a nappal

Vásári ballada
Egy cigánymeggyfa, meg egy japánakác,
egy fekete fényfa, meg egy vándor danász,
maga elől magát addig rejtegette,
mígnem a másikat megszerette.
Mineműségére nézvést a cigánymeggyfa madonna
volt (és gyönyörű), a japánakác meg bonc lett volna,
de annyira csélcsap volt, hogy véle bevásált
volna Buddha is, hát úgy szólt, nem csinál rossz vásárt,
danásznak adja inkább, mondván, ott kevesebb
bajt csinál, mint másutt, majd megénekli az eget,
hetet-havat összehord csillagról, földről, holdról,
s addig, addig gajdol vadul és bolondul,
 
míg nappallá nem bolondul.
No, persze, Buddha jó volt, nem hagyta üres kézzel
elmenni, megrakta kaviccsal, csillagfénnyel
a fiú zsebeit, kezébe egy-egy napot, holdat
adott, meg szívrengő-szót, hogy majd szív-, s szódobolhat.
A cigánymeggyfa felől meg Buddha azt rendelé,
hogy terítsenek augusztust lombjai fölé,
a nappali ég legyen bőre égbolt-színe,
az éjszakai meg szeme, haja szene.
S hogy a hulló csillag ne égjen semmivé,
csillag-csúszdának a Tejutat lehelé
a hasa alá, a lábai közé.
A japánakác meg csak gajdolt, gajdolt,
erről, arról, földről, óceán-sóhajról,
csillagrengés-fútta ember-levélről,
mit egy csillag szele sodort le az égről.
Gajdolt, gajdolt, gajdolt, mivel gyönyörűség volt.
De íme elakad. Az égen új égbolt,
augusztus kelt föl épp: fényes üstökösök,
hulló csillagok suhogtak, combjaik között
a Tejút pöndör lángja zúgott, hömbölödött.
Buddha meg úgy döntött, világosság leszen,
napláva kettejük közt, ha majd reménytelen
nézik – éj s nappal egymást – napvilághabja
tükörképeik egymástól elragadja,
 
s a másiknak odaadja.
Ezért: bár éjjel éj, ezért: bár nappal, nappal,
az augusztusi éj éjjel is mintha nappal,
az augusztusi éj, mintha nappal lenne,
zúg, fénylik, morajlik, partján egymással szemben
két fa ég, leveledzik, az éj és nappal szerelme.

 

 

 

Cigánymeggyfamadonna

Aki a most vagy a mostban,
ki tegnapom, holnapom se lehetnél,
mert szeretve-nem szeretve is szeretnél,
de jó, hogy megbújhattam
meséző mosolyodban.
Jó ez a meleg sátor.
Hogy nem szégyen: élnem, s alélnom;
S az a fekete zápor,
ahogy a hajad mosdat: elmos mögülem,
bennem mindent, ami vérnyom.
Kopók és kürtök acsarognak,
és acsarogna, csaholna
tőr, hurok, s minden, mi ölhet.
Vigyázz! Te is megölhetsz,
ha nem mosolygod el belőlem a földet,
gyönyörűs záporom,
cigánymeggyfamadonna.

 

 

 

Kardok, kaszák

Kardok, kaszák közé a kútba
zuhanok, hullok, fekete lánggal
húz a szemed, karóba húzna,
vár, várat virágok szigonyával.
Sziszegnek északos tulipánok,
egy egész erdő, hogy már halna,
dögölne meg tentélő számon
a dal, mert nem enyém, csak dajka,
csak szoptató, annak se jó,
fröcsköl a számba hamis nézet,
higgyem az apadt reményt égnek,
nyughassak már, mákonyodó
hiteim közt aludjak, éljek.

 

 

 

Paralellák

Bolyai mondá: a végtelenben találkoznak;
de mióta a végtelen te vagy, magam is tudom,
ha párhuzamosaimmal – a napot, a holdat –
 
átkarollak,
s ujjaimat – a világ végén valahol –
 
a derekadon
 
összekulcsolom.

 

 

 

Maria Pawlikowska-Jasnorzewska szomorú éneke a szerelemről

Már egy hónapja nem láttalak.
Más nincs. Most kissé fehérebb,
szótlanabb vagyok. Kissé álmatag.
Lehet hát levegő nélkül élni, élek.

 

 

 

Itt az eső

Itt az eső, de nem téged hozott,
nem forró léptű, őszi és hideg,
vaslánc zuhog az égből, bilincs csorog,
csörömpölnek rozsdás esőszemek.
Lehetne nyár is persze, a megszokott
őszi őszben. A mienk. De minek?
Számban vak villanyégő nap roszog,
sugarai késelik ínyemet.
Morzsálljam szét a napszilánk-halált,
vagy mint a gyerek, engedjek neki,
hisz csicsedli jégre, apróra vált
úgyis, aki esőim kezében csörgeti.

 

 

 

Ha örökre

Ha örökre együtt lennénk,
örökre egymásból ennénk,
örökké egymásból innánk,
egymásónk lenne a hintánk,
együtt szállnánk örökre
rólunkról ránk, egyőnkről egyre.

 

 

 

Tájzene

Már kottázzák az őszt a fecskék,
dalba írják, én olvasom
a sok, fekete hangjegyfejecskét,
a kottát a villanydrótokon:
dó, re, mi, lá; ti, dó, re, szó, szó
– dúdol a fa, elszolmizál,
egyszer csak arany-hárfaszó szól:
és peng, rezdül levélgitár,
szín-xilofon. Az őszi kékek?
Nap-húrok? Cimbalom-Balaton?
Fénydalt ver a barkafehérbe
pólyált szél a turzó habon?
Egyik se. Csak ez a pár szó.
Számról pergő nélküle-tél.
Lecsap a nap: alkony-start-zászló.
Fecskék, nyár, rajt! Huss, falevél!

 

 

 

Nézz utánam!

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám,
és nézz reám este, ha lehunyod,
engem nézz, mikor hó suhog,
mikor nyár érce csörgedez a fán.
Csak engem nézz, egyedül, igazán!
Első és utolsó mozdulatod
engem nézzen, mikor már szó vagyok,
s fut, fut velem világ fölött a szán.
Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod –
éj-nap nyakába vetve, ellobog.
Trappol a fény. Árny dobban árny után.
A sötétség, mint földi ustorok.
De nézz utánam, s én visszafordulok,
átkelek újra érted az éjszakán.

 

 

 

Töredék-ódák az augusztusi éjhez

Azok a szemek,
azok a szemek,
azok a fekete Afrika-szemek,
azok az augusztus-éhe szemek,
azok az augusztus-szomja szemek!
*
Azok a szemek,
azok a szemek,
azok a karddal kirakott szemek,
azok a kaszával kirakott szemek,
azok
az augusztus-szemek!
*
Azok a szemek,
azok a szemek,
azok a dögkút-szemek
azok az óceán-késes, éj-méhű, halálig elérő
csordakút szemek,
azok a kihegyezett karókkal,
jajgatás-fénnyel teli várárok szemek!
*
Ilyen szemekbe ölték magukat
a megesett summáslányok
az első aratás és az első szerelem után.
Ilyen szemekbe veszejtődtek
az egyedül maradt, holdvilág szerelmű legények,
elepedve, sírva a szerelem után.
Az ilyen szemekbe döglött macska és
hulló csillag hullik,
kilukadt dél és kályhakönyökcső rozsdáll,
kiégett sparhelt és fekete éjszaka füstöl.
*
Az ilyen szemekben koldul és kántál
napfényt kondul a hold,
napkrajcárjait csörgeti – még! még! –
százezer napraforgó.
Az ilyen szemekben
fekete tulipánok
párbajoznak örökké:
kardjuk csöngése puha csönd,
cseppenként elhullajtott vérük
hajnali harmat, lila árnyék
árvácskás szemedalján.
*
Ki látott már olyant, hogy úgy kel föl az éj,
mint a hajnali nap, vagy a hold,
s leszen éjkelte, éjnyugta, éj-dél,
úgy, ahogy nyitod és csukod a szemed,
s fölnézel, égi verőfény,
augusztusi éj!
*
Nézz föl hát!
Arcodban egyszerre két éjszaka kél:
napvilágbéli az egyik,
szívrendszerbéli a másik.
A harmadikat – az igazit – te álmodod a Földnek.
A napvilág-sarja Földnek.
S megszégyenülten sompolyog el
reggel, dél és este,
mert nappaloknál gyönyörűbben sütsz te,
gyönyörűm!
– Hogy szeretem a szemed!
Azok a szemek,
azok a szemek,
azok az Afrika-szemek,
azok a karddal kirakott szemek,
azok a dögkút-szemek,
azok a fekete-tulipán csöngésű szemek,
azok a fölkelő éjszaka-szemek,
azok az augusztus-éje szemek!
– Hogy szeretem a szemed!
Ó, istenem! Augusztus!
Hogy szeretem a szemed!

 

 

 

Csak az Isten

Trikóját néha magán hagyta,
úgy szeretett, félmeztelen.
De meztelen volt a szeme alja.
A szájaszéle. A két kezem.
Meztelen volt az ágy. A párna.
A levegő. Meg a sötét.
…Csak az Isten volt ruhában.
De elfordította fejét.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]