Játsszunk mást
| Macska vagyok. Pupilládban élek. |
| Ha nem hiszed, szemhéjad fölnyitod, |
| szemed sarkából magad is megnézhetsz, |
| ahogy verőfényedben napozok. |
|
| De jobb, ha szemed rám húnyod, úgy nézesz, |
| legbelőled. Épp nyújtózkodom, |
| a szempillámmal cirmolászlak. Nem vérzesz, |
| de fújsz, prüsszögsz és élvezed nagyon. |
|
| S most játsszunk mást! Te lész macskapupillám, |
| én meg – pupillamacskád – épp elinnám |
| előled lényed: fényed kortyolgatom, |
|
| hogy – mancsommal mancsod arrébb taszítván – |
| elnyúljak a leggyönyörűbb hintán, |
| halhatatlan hullámú hasadon. |
|
|
Palatábla
| hogy a születésedig látni, |
|
| Vagy valami fenevad karma kéklik? |
| mélyén föl-alá, végtől végig |
| és szívedtől a mindenségig |
| sóhajtja vissza azt az égit |
| járása lázas, lüktető üteme?! |
|
| Vagy – tűnődöm tovább a sok kéklő ábrán – |
| a bőröd: hasadon farkas és bárány, |
|
hátadon oroszlán s gödölye, |
| és köldök-sarkcsillagod alatt, |
| mint hajótörött matróz-ábránd, |
|
| Vagy világ előtti palatábla? |
|
Az első? S az isten firkálta tele |
| csillaggal a hasad, a hátad, |
| mikor világtanulni járt önmagába, |
| előtt, ő rajzolt tele kék lánggal: |
| írt rád hold-betűt, nap-ó-t, üstökös-s-t, |
| hullámos tengert, hogy egyszer, |
| olvassa el és betűzze le! |
|
| Vagy nem is égbolt? Külvárosi házfal? |
|
Szerelmes kamaszok üzenete |
| kél versenyre csillaggal, napvilággal, |
| s hirdeti szemérmes lánggal: |
| „Kutyu szereti Csókát”, „Álom és násfa” |
|
azt mondja mindegyik szívek szíve: |
| „Szeretem!” „Szeret-e?” „Szeret-e?” |
|
| (Mert oly vékony a bőröd, |
| hogy a születésedig látni, |
|
|
Suttogások
| S ha fiú lennék? – Akkor is szeretnélek. |
| – És ha te lány? – Akkor is. |
| S ha mondjuk rét? – Kiscsikó, legelnélek. |
|
Új nyelv
| „Hiányzok, hiányzom, hiányzok” |
| – ragozgatom. Órám rám bámul. |
| Egy napja tanulom hiányod. |
| Még egy nap, s beszélek halálul. |
|
A hiány hét napja
| Ma még tegnap van, ma még itt vagy, |
| holnap ma lesz, még el se mentél, |
| harmadnap: mért ment el, ha itt hagy, |
| a negyedik nap eleven tél, |
| a hatodik jég, de mintha égne, |
| hetedik: hiányzik, hiányzik, hiányzik. |
|
| És: itt van, itt van! Földön. Égen. |
|
|
Azért, mert
| Lehet, magamért szeretlek. |
| Lehet, színéért szemednek. |
|
| Lehet, azért, mert nyár van. |
|
|
Most csak
| Most csak melléd fekszem és nézlek, |
| de nem szememmel, nézlek a számmal, |
| nézlek bőrömmel, kezemmel, |
| nézlek kigyúló szempillámmal. |
|
| Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek. |
| A föld az eget így betűzi. |
| Így tapogatják világtalan fények |
| csillagok borzongó betűit. |
|
|
Dal, két tükörre
Chopin e-moll prelűdjére (0p.28.)
Hasadon szánkózni
| Hasadon szánkózni de jó volt, |
| mikor domb voltál, én meg gyermek, |
| szemeidből fekete hó hullt, |
| fekete pilleraj kerengett. |
|
| Most újra hasadon szánkózom, |
| siklok számmal. Elédenedtetsz, |
| míg meg nem kondulnak az ódon |
| tornyokban az emberi vermek, |
|
| s kiűzetünk egymásból újra; |
| a lángpallosú angyal ujja |
| kitilt belőlünk. (Még ma! Még ma!) |
|
| S mi lógó karral, fej-lesúnyva |
| megyünk első bűnösként, bújva |
| egymás mellett: Ádám és Éva. |
|
|
És mégis
| Megalázva és meggyötörve, |
| véres fejjel, széthasadt szájjal, |
| szégyennel, hogy bújnék a földbe, |
| és mégis: csodával, csodával, |
| kéne már meghalni örökre, |
| angyali helyett emberi szárnnyal, |
| – csak te szeress, ne hagyj a földben, |
| támassz föl, egyetlen pillantással. |
| Tudom: bűnös vagy, bűnös én is, |
| s mert bűneim javát megettem, |
| holnap beomlik bennem az ég is, |
| majd te éggé leszel fölöttem, |
| Te, örök rög, fekete fény és |
| Földnap, éltetsz felejthetetlen. |
|
Fény fut át
| Mióta szeretlek ég az ég, |
| és föld a föld, és fű a fű. |
| Mióta szeretlek csak az ég |
| bennem, mi benned gyönyörű. |
|
| Mióta szeretlek Te vagyok. |
| Arcod arcom. Kezed kezem. |
|
| Ki is? Testvér? Barát? Rokon? |
| …Ahogy nyarakban hull az ősz, |
| fény fut át a hulló havon. |
|
|
Ha égek, elégek
Bach Esz-dúr szvit triójára
Dorombolások
| Arra lettél, hogy simogassanak. |
| Örökös kölyökmacskának születtél. |
| Simogatásból szőtték magadat, |
| hogy egyetlen simogatás lehessél. |
|
| Játékaim jósága te lehettél, |
| nem aki voltál, de aki ma vagy. |
| Csutkalovam tüzet rí: szeressél. |
| Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj. |
|
| Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz. |
| Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz, |
| hogy hol vagyok: szívedből dobogás, |
|
| szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez, |
| egy másikhoz magaddal közelítesz. |
| Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz. |
|
| Arra lettem, hogy simogassalak. |
| Egy örök kölyökmacskáért születtem. |
| Hogy körbedoromboljam hátadat. |
| Hogy simogatásom hasad lehessen. |
|
| Játékaid jó fényét én leheltem, |
| s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz |
| rólam. Csutkalovam le ne vessen, |
| nem táltosló, de táltosan szabad. |
|
| Elveszíthetlek? Akár a száj a szót? |
| Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek? |
| Elvesztheti a tengert a hajó? |
|
| Csak ha meghalnál! De semmit senkinek |
| mindenségünkért! S ha elveszítelek |
| magam veszejtlek. Én vagyok bakó. |
|
| És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz? |
| Csak az én holdam, csak a te napod. |
| Azért még kihavaz, hoz az akác |
| szemed fényéből egy-egy csillagot. |
|
| Azért, mert nem leszünk, még idefájsz. |
| Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott. |
| Halálzok, halálzol és halálsz: |
| élsz. Én is. Addig él, ki halott, |
|
| míg ez a halandó állatfaj, az ember. |
| Kihaló föld, űr. A csak egyszer- |
| sötétségfények. Egy virágos ág, |
|
| az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák: |
| fénygödröcskédző, elszelídült tenger, |
| nyújtózkodó, őstejút-sohaság. |
|
|
Az éj és a nappal
| Egy cigánymeggyfa, meg egy japánakác, |
| egy fekete fényfa, meg egy vándor danász, |
| maga elől magát addig rejtegette, |
| mígnem a másikat megszerette. |
|
| Mineműségére nézvést a cigánymeggyfa madonna |
| volt (és gyönyörű), a japánakác meg bonc lett volna, |
| de annyira csélcsap volt, hogy véle bevásált |
| volna Buddha is, hát úgy szólt, nem csinál rossz vásárt, |
|
| danásznak adja inkább, mondván, ott kevesebb |
| bajt csinál, mint másutt, majd megénekli az eget, |
| hetet-havat összehord csillagról, földről, holdról, |
| s addig, addig gajdol vadul és bolondul, |
|
míg nappallá nem bolondul. |
|
| No, persze, Buddha jó volt, nem hagyta üres kézzel |
| elmenni, megrakta kaviccsal, csillagfénnyel |
| a fiú zsebeit, kezébe egy-egy napot, holdat |
| adott, meg szívrengő-szót, hogy majd szív-, s szódobolhat. |
|
| A cigánymeggyfa felől meg Buddha azt rendelé, |
| hogy terítsenek augusztust lombjai fölé, |
| a nappali ég legyen bőre égbolt-színe, |
| az éjszakai meg szeme, haja szene. |
|
| S hogy a hulló csillag ne égjen semmivé, |
| csillag-csúszdának a Tejutat lehelé |
| a hasa alá, a lábai közé. |
|
| A japánakác meg csak gajdolt, gajdolt, |
| erről, arról, földről, óceán-sóhajról, |
| csillagrengés-fútta ember-levélről, |
| mit egy csillag szele sodort le az égről. |
|
| Gajdolt, gajdolt, gajdolt, mivel gyönyörűség volt. |
| De íme elakad. Az égen új égbolt, |
| augusztus kelt föl épp: fényes üstökösök, |
| hulló csillagok suhogtak, combjaik között |
| a Tejút pöndör lángja zúgott, hömbölödött. |
|
| Buddha meg úgy döntött, világosság leszen, |
| napláva kettejük közt, ha majd reménytelen |
| nézik – éj s nappal egymást – napvilághabja |
| tükörképeik egymástól elragadja, |
|
| Ezért: bár éjjel éj, ezért: bár nappal, nappal, |
| az augusztusi éj éjjel is mintha nappal, |
| az augusztusi éj, mintha nappal lenne, |
| zúg, fénylik, morajlik, partján egymással szemben |
| két fa ég, leveledzik, az éj és nappal szerelme. |
|
|
Cigánymeggyfamadonna
| Aki a most vagy a mostban, |
| ki tegnapom, holnapom se lehetnél, |
| mert szeretve-nem szeretve is szeretnél, |
|
| Hogy nem szégyen: élnem, s alélnom; |
| ahogy a hajad mosdat: elmos mögülem, |
| bennem mindent, ami vérnyom. |
|
| Kopók és kürtök acsarognak, |
| tőr, hurok, s minden, mi ölhet. |
| Vigyázz! Te is megölhetsz, |
| ha nem mosolygod el belőlem a földet, |
|
|
Kardok, kaszák
| Kardok, kaszák közé a kútba |
| zuhanok, hullok, fekete lánggal |
| húz a szemed, karóba húzna, |
| vár, várat virágok szigonyával. |
|
| Sziszegnek északos tulipánok, |
| egy egész erdő, hogy már halna, |
| dögölne meg tentélő számon |
| a dal, mert nem enyém, csak dajka, |
|
| csak szoptató, annak se jó, |
| fröcsköl a számba hamis nézet, |
| higgyem az apadt reményt égnek, |
| nyughassak már, mákonyodó |
| hiteim közt aludjak, éljek. |
|
|
Paralellák
| Bolyai mondá: a végtelenben találkoznak; |
| de mióta a végtelen te vagy, magam is tudom, |
| ha párhuzamosaimmal – a napot, a holdat – |
| s ujjaimat – a világ végén valahol – |
|
Maria Pawlikowska-Jasnorzewska szomorú éneke a szerelemről
| Már egy hónapja nem láttalak. |
| Más nincs. Most kissé fehérebb, |
| szótlanabb vagyok. Kissé álmatag. |
| Lehet hát levegő nélkül élni, élek. |
|
Itt az eső
| Itt az eső, de nem téged hozott, |
| nem forró léptű, őszi és hideg, |
| vaslánc zuhog az égből, bilincs csorog, |
| csörömpölnek rozsdás esőszemek. |
|
| Lehetne nyár is persze, a megszokott |
| őszi őszben. A mienk. De minek? |
| Számban vak villanyégő nap roszog, |
|
| Morzsálljam szét a napszilánk-halált, |
| vagy mint a gyerek, engedjek neki, |
| hisz csicsedli jégre, apróra vált |
| úgyis, aki esőim kezében csörgeti. |
|
|
Ha örökre
| Ha örökre együtt lennénk, |
| egymásónk lenne a hintánk, |
| rólunkról ránk, egyőnkről egyre. |
|
Tájzene
| Már kottázzák az őszt a fecskék, |
| a sok, fekete hangjegyfejecskét, |
| a kottát a villanydrótokon: |
|
| dó, re, mi, lá; ti, dó, re, szó, szó |
| – dúdol a fa, elszolmizál, |
| egyszer csak arany-hárfaszó szól: |
| és peng, rezdül levélgitár, |
|
| szín-xilofon. Az őszi kékek? |
| Nap-húrok? Cimbalom-Balaton? |
| Fénydalt ver a barkafehérbe |
| pólyált szél a turzó habon? |
|
| Egyik se. Csak ez a pár szó. |
| Számról pergő nélküle-tél. |
| Lecsap a nap: alkony-start-zászló. |
| Fecskék, nyár, rajt! Huss, falevél! |
|
|
Nézz utánam!
| Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám, |
| és nézz reám este, ha lehunyod, |
| engem nézz, mikor hó suhog, |
| mikor nyár érce csörgedez a fán. |
|
| Csak engem nézz, egyedül, igazán! |
| Első és utolsó mozdulatod |
| engem nézzen, mikor már szó vagyok, |
| s fut, fut velem világ fölött a szán. |
|
| Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod – |
| éj-nap nyakába vetve, ellobog. |
| Trappol a fény. Árny dobban árny után. |
|
| A sötétség, mint földi ustorok. |
| De nézz utánam, s én visszafordulok, |
| átkelek újra érted az éjszakán. |
|
|
Töredék-ódák az augusztusi éjhez
| azok a fekete Afrika-szemek, |
| azok az augusztus-éhe szemek, |
| azok az augusztus-szomja szemek! |
|
| azok a karddal kirakott szemek, |
| azok a kaszával kirakott szemek, |
|
| azok az óceán-késes, éj-méhű, halálig elérő |
| azok a kihegyezett karókkal, |
| jajgatás-fénnyel teli várárok szemek! |
|
| Ilyen szemekbe ölték magukat |
| az első aratás és az első szerelem után. |
|
| Ilyen szemekbe veszejtődtek |
| az egyedül maradt, holdvilág szerelmű legények, |
| elepedve, sírva a szerelem után. |
|
| Az ilyen szemekbe döglött macska és |
| kilukadt dél és kályhakönyökcső rozsdáll, |
| kiégett sparhelt és fekete éjszaka füstöl. |
|
| Az ilyen szemekben koldul és kántál |
| napkrajcárjait csörgeti – még! még! – |
|
| kardjuk csöngése puha csönd, |
| cseppenként elhullajtott vérük |
| hajnali harmat, lila árnyék |
|
| Ki látott már olyant, hogy úgy kel föl az éj, |
| mint a hajnali nap, vagy a hold, |
| s leszen éjkelte, éjnyugta, éj-dél, |
| úgy, ahogy nyitod és csukod a szemed, |
| s fölnézel, égi verőfény, |
|
| Arcodban egyszerre két éjszaka kél: |
| szívrendszerbéli a másik. |
| A harmadikat – az igazit – te álmodod a Földnek. |
| A napvilág-sarja Földnek. |
| S megszégyenülten sompolyog el |
| mert nappaloknál gyönyörűbben sütsz te, |
|
| – Hogy szeretem a szemed! |
|
| azok a karddal kirakott szemek, |
| azok a fekete-tulipán csöngésű szemek, |
| azok a fölkelő éjszaka-szemek, |
| azok az augusztus-éje szemek! |
|
| – Hogy szeretem a szemed! |
|
|
Csak az Isten
| Trikóját néha magán hagyta, |
| úgy szeretett, félmeztelen. |
| De meztelen volt a szeme alja. |
| A szájaszéle. A két kezem. |
|
| Meztelen volt az ágy. A párna. |
| …Csak az Isten volt ruhában. |
|
|
|