Székely Dózsa György imája

Íme, lángol a trón, láncon, láncon az ország, láncot ellik a láng, hol a lélek kihal, íme a koronám, magát a napot hozzák világ elemésztő robbanásaival. Mi volt az én vétkem? Új és ifjú ország! Szabad pór és polgár szülte Holnap-Haza! Ó, hajnalléptű lány! Jövő-fényű orcák! Koronás homlokom a holnap iszonya. Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, meggyötört testemet mikor fölnégyelik, nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik. Szögezzétek csak ki Budavár kapujára és Pestre két karom, kard és kenyér az ott, Gyulafehérvárra s Váradra két lábam, Szegedre koponyám – a jövő én vagyok. Írmagunk se marad, te vaksi toportyán, ordas Werbőczy, te és te, gyihos gyaur, Szapolyai János, ha ránk tör az oszmán, s nem nől ki a karom a vér és mész alól. Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, meggyötört testemet mikor fölnégyelik, nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik. De élek: beszélek, én, Székely Dózsa György, magyar Krisztuskirály, jövő-fejedelem, e forradalmakban megszentelt magyar föld szabad jövendőjét újra elrendelem. Ímé: nyerít a láng, trónom elragadják, mint Illés szekerét a kozmosz csikai, haza szállok, haza, lángom bebalzsamozzák Erdély-szülőföldem izzó havasai. Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, meggyötört testemet mikor fölnégyelik, nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik. Ó, uram, ki testünk föleteted földdel, ordas kanok közé beesett csecsemőt, ki most undorító bendőjükbe földelsz, mért falatsz föl engem, ehetetlen jövőt? Akadjon torkukon a tüdőm, a májam, köpjék ki a szemem, hányják ki sok szavam, s mert bűnösök vagyunk mi mind, mindahányan, irgalmazz Nekik is, s végy magadhoz, Uram! Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, meggyötört testemet mikor fölnégyelik, nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik. 1985