Székely Dózsa György tűnődése Cegléd előtt

Hiányom vagy jövő, mert egyre messzebb mind, ami van: vélt győzelmeiden csak vesztek, s vesztem magam, csak nézem, hogy készül idült oltárképen a szent hecc: az igaz hamisan. Jövőm, hiányzol! Hiába tudatollak, akár a túlvilág is lehetnél. Hiába magollak, mondlak, mint a diák. S nem mindegy-e, elholnapodó Holnap, hogy messzidő mennyedbe majd kik tolulnak? Latrok? Jók? Unokák? Hitetik: a Holnap harsonái szólnak. Pedig csak a gyomor s az agy kordul akkorát, hogy beléfintorulnak új papság, s protokoll, hisz’ nem illendő tudni – ó, mi nyomorultak! – hogy kínunkból, léthangjainkból hogy foganhat: fegyver s új villasor. És előjog a fényre… Ó, idegördül az ég, százezer lándzsahegye villog, csillagok kovácstüze ég; mintha kaszákat egyenesítene, kikalapálja a holdfényt a messzeség. Kél már a holnapok holnapja-menedék, a nap: a reggelek reggele. Fölkél-e vajon? Ó, lesz-e holnap holnap? Vagy mint véres szigony vágódik szívembe az első napcsóva, hogy elönt a vér és iszony, s mint Krisztus szomját az ecettel teli spongya ama izsópon, Jövendő-szomjam a Holnap nem oltja, mert izzó halált iszom?! A nap kél-e fel? Vagy izzó vastrónus világít fehéren, s azon én, eleven jövőt lobbanó hús, én élek, s uralkodom, a kín a koronám, és ugar a jogarom? Mégis: enyém minden jövőt jussoló juss! Hát tűnj el, tűnődés! Izzó látomás – huss! Süss fel, Nap! Fényes Nap! Légy kardom és sisakom!