Élet-albérlet

Kiadták nekünk albérletbe az áldott munkát és az imádott szerelmet, hogy csináljunk gyereket, s csináljunk, nem a semmiből, az újból új világot. És elvették szűzességünket, de életet nem adtak helyette, csak kikapart szerelmeket, elvetélt nappalt és éjjelt, ál-terhességet, ál-szülést, ál-halált. És kutyák vonyítottak az ablak alatt. Kutyák? Vérebek a hajnal alatt, a nyüszítés bekúszott a fény repedésén, odabútt az ágyba, az ember lába alá, s a reggel csupa árny-szőr és napcsiganyál. És mégis: nem a kitüzesedett vaskályha, de te világítottál egész éjjel, amikor nappalod ledobva fölizzottál szűk cellánk mélyén, a vaságy hajnalig sikított, mormogott, jajogott gyönyörűségeink alatt. És most én vagyok a kiebrudalt munka, aki munkára vár, s nem kínra, kínpadra termett, ahogy a neve mondja, te meg a kifosztott szerelem arca vagy, gyönyörűm, és tudom, nem élünk soha-soha többé. És mégis, ha a jövőből hozzám hajol az emberi szabadság, s megkérdi iker nyelvünkön, mi éltetett, amíg éltem, makogó számítógépjeleimmel ezt mondom néki: Munka és szerelem. Munka és szerelem.