Enszer ennedik évem elején

Enszer ennedik évem elején úgy süt a hó, hogy elolvad a nap, bár nincs is hó, s az égi televény közepén nap sincs, a sötétség jegén csak az ég kék lékei hullámlanak, csak sár és köd és januársalak: a fázás vacog a világ tenyerén. Ki emeli föl mégis a kezét, ki tartja föl magasra a napot, ki nyitja föl szempilláját, a fényt, hogy a sírás alól is kiragyog, a szó, a szó, az emberinem remény, az él, beszél, eteti a dacot: hogy kisül egyszer a napvilág-kenyér, és annak, aki vetett s aratott.