Csönd és szó

Enszer ennedik évem elején

úgy süt a hó, hogy elolvad a nap,

bár nincs is hó, s az égi televény

közepén nap sincs, a sötétség jegén

csak az ég kék lékei hullámlanak,

csak sár és köd és januársalak:

a fázás vacog a világ tenyerén.

Ki emeli föl mégis a kezét,

ki tartja föl magasra a napot,

ki nyitja föl szempilláját, a fényt,

hogy a sírás alól is kiragyog,

a szó, a szó, az emberinem remény,

az él, beszél, eteti a dacot:

hogy kisül egyszer a napvilág-kenyér,

és annak, aki vetett s aratott.

Utcabál

Egy TV-híradó nyomán

Míly könnyed kéjjel libben a tank,

tánca egy gárdatisztcsizma bája,

– hangolnak a holtak, hantol a hant –

walczeroz minden oroszok cárja.

Megrebben a fácska. Dehogy akart

íly deli tánccal menni a táncba.

Dürrög, vörösül, tipeg a tank,

figuráz élő gödröt a sárba.

Ural-utcabál. Habzik a hang.

Géppisztolygirland. Fény-maszkaráda.

Páncél bizsereg. Emlékszik a tank

csárdásra, polkára, mazurkára.

Elleng a fácska. Állong a tank.

Lomb- és fénycsupasz csönd némasága.

Reflektor-konfetti hull az alant

rugdalódzó nadrágra, kabátra.

Míly könnyed kéjjel libben a tank.

Tánca egy gárdatiszt csizmasága.

Hallgatnak a holtak, hallgat a hant.

Walczeroz minden oroszok cárja.

Kérdések

Úristen, kik ezek, kik ezek?

Ezek a fényszörnyetegek?

Ezek a földszörnyetegek?

Nem szárnyak! Lábak, kezek, szemek.

Ezek az, ezek az emberek?

Ezek az, ezek az emberek.

Úristen, ki vagyok, mi vagyok?

Ugyanaz, ugyanaz vagyok.

Földből nőtt fekete fény vagyok,

fényből szőtt fekete árny vagyok,

Nem szárny, kéz, láb és szem vagyok,

ugyanaz, ugyanaz vagyok.

Mégis, mi ragyog, mi ragyog

bennem, ha nem a ti arcotok,

a ti arcotok és hangotok,

hogy bár hamu, föld vagyok:

belül verdeső láng emel.

Belül lángoló ég emel.

Élet-albérlet

Kiadták nekünk albérletbe az áldott

munkát és az imádott szerelmet,

hogy csináljunk gyereket, s csináljunk,

nem a semmiből, az újból új világot.

És elvették szűzességünket, de életet

nem adtak helyette, csak kikapart

szerelmeket, elvetélt nappalt és éjjelt,

ál-terhességet, ál-szülést, ál-halált.

És kutyák vonyítottak az ablak alatt. Kutyák?

Vérebek a hajnal alatt, a nyüszítés

bekúszott a fény repedésén, odabútt az ágyba, az

ember lába alá, s a reggel csupa árny-szőr és napcsiganyál.

És mégis: nem a kitüzesedett vaskályha, de te

világítottál egész éjjel, amikor nappalod ledobva

fölizzottál szűk cellánk mélyén, a vaságy

hajnalig sikított, mormogott, jajogott gyönyörűségeink alatt.

És most én vagyok a kiebrudalt munka, aki

munkára vár, s nem kínra, kínpadra termett, ahogy a neve mondja,

te meg a kifosztott szerelem arca vagy, gyönyörűm,

és tudom, nem élünk soha-soha többé.

És mégis, ha a jövőből hozzám hajol az emberi szabadság,

s megkérdi iker nyelvünkön, mi éltetett, amíg éltem,

makogó számítógépjeleimmel ezt mondom néki:

Munka és szerelem. Munka és szerelem.

Székely Dózsa György tűnődése Cegléd előtt

Hiányom vagy jövő, mert egyre messzebb

mind, ami van:

vélt győzelmeiden csak vesztek,

s vesztem magam,

csak nézem, hogy készül

idült oltárképen a szent hecc:

az igaz hamisan.

Jövőm, hiányzol! Hiába tudatollak,

akár a túlvilág

is lehetnél. Hiába magollak,

mondlak, mint a diák.

S nem mindegy-e, elholnapodó Holnap,

hogy messzidő mennyedbe majd kik tolulnak?

Latrok? Jók? Unokák?

Hitetik: a Holnap harsonái szólnak.

Pedig csak a gyomor

s az agy kordul akkorát, hogy beléfintorulnak

új papság, s protokoll,

hisz’ nem illendő tudni – ó, mi nyomorultak! –

hogy kínunkból, léthangjainkból hogy foganhat:

fegyver

s új villasor.

És előjog a fényre… Ó, idegördül az ég,

százezer lándzsahegye

villog, csillagok kovácstüze ég;

mintha kaszákat egyenesítene,

kikalapálja a holdfényt a messzeség.

Kél már a holnapok holnapja-menedék,

a nap: a reggelek reggele.

Fölkél-e vajon? Ó, lesz-e holnap holnap?

Vagy mint véres szigony

vágódik szívembe az első napcsóva,

hogy elönt a vér és iszony,

s mint Krisztus szomját az ecettel teli spongya

ama izsópon, Jövendő-szomjam a Holnap nem

oltja,

mert izzó halált iszom?!

A nap kél-e fel? Vagy izzó vastrónus

világít fehéren, s azon

én, eleven jövőt lobbanó hús,

én élek, s uralkodom,

a kín a koronám, és ugar a jogarom?

Mégis: enyém minden jövőt jussoló juss!

Hát tűnj el, tűnődés! Izzó látomás – huss!

Süss fel, Nap! Fényes Nap! Légy

kardom és sisakom!

A gyerek szeme

A gyerek megjegyez mindent, átlát

minden mondaton, minden szószitán.

Ha hadiárva volt, csinál békeárvát:

elválik, iszik, él, el-exitál.

Így nyomtatódnak arc helyett ábrák.

Nap helyett fényálca, s legkivált

tegnap-ma-holnap idő. Ámbár

forog a Föld. Nappalra éj szitál.

Az eredendő bűn él? Az ős-énnek

lánc-magfúziója? „A halált emészted

arcod verítékével?” Tovább és tovább.

A gyerek szeme kés. Az egek égnek.

Felkiáltójel-füst. Szállj föl, Káin-ének,

te légy jó e vak csillagon legalább!

Szolid kérelem

Bocsáss meg nékem, Ecetfa, te drága,

hogy a tévében

annyira bután és ostobán

annyi ember előtt

akácnak neveztelek!

Pedig csodafa vagy te,

a csuda maga

amaz uraktól levetett,

úri göncökbe öltözött

egykori öreg bérház,

s a szűk, kölcsönöltönyben feszengő

új OTP-ház

Nagymező utcai udvarán.

Pedig összetéveszthetetlen a sorsod,

árva proletárfa,

elhagyott asszonyok

gyerekükkel egyedül küszködő

félárva rokon, te!

Téesz elől menekülő

szabolcsi segédmunkás

röghöz kötött ikertestvére, te!

Albérletről albérletre hányódók,

udvari szobakonyhák

– WC hátul a lépcső mellett –

tükörmása, te!

És mégis, mily sudaras vagy!

Mily sugaras lettél!

Milyen magasra nőttél!

Túl három emeleten, szinte az égig.

Törzsed, mint a tömbházmesterné dereka,

ágaid, mint a szálfa.

Leveleid, nyár-szilveszteri konfettik,

késes tükrök, villogva libegnek.

És mintha gyökereid

tartanák össze

a két házat.

Mintha a két,

föld alatt kinyitott tenyered

tartana minket.

Tettél te annyi jót,

adtál – levélszádból – levegőt

nekünk, levegőtleneknek;

A száddal, tüdőddel, leveleiddel

elittad előlünk

a bűzt, a port, az éjt.

Enyhet is adtál, ha kellett.

Hányszor legyezted

elefántnagy füleiddel

az izzadt öregeket,

csecsemőket.

És az ég madarai!

Hány és hány alkalmi vendég!

Mennyi ágyrajáró vándormadár,

ideiglenes albérlő: stiglic, csíz,

arany máringó-Köbcsi,

s az állandó lakók:

galambok, rigók, gerlék.

Azok a vén varjú-veszekedések!

Veréb-tereferék.

Hány és hány nappal tornászott ágaidon.

Mennyi kölyök-reggel mászott föl rád,

mennyi eltépett gatyájú dél.

Hát bocsáss meg nékem,

öreg ecetfa,

s ha gondolod,

igyunk rá egyet a napból, az égből

vagy a lecsorgó őszi esőből,

s ha egyszer kérdenének felőlem,

mondd azt előbb, igen, ismertem ilyest,

itt élt valaha, itt járt,

Nagymező utca

új ház, II. emelet,

jobbra a folyosó végén,

s ha még kérdik, mondd meg, mondd meg,

mondd meg Nékik a nevem.

Egy utcafához

Csak nézem, hogy mállik az utca.

S a lélek. Az embervakolat.

Krisztus sebébe Tamás ujja:

mélyed a falba egy-egy ki-tudja-

ki-húzta géppisztolysorozat.

Negyvennégy? Negyvenöt? Ki múltja?

56-os ujjlenyomat?

Nem tömbtatarozott házak.

Se lelkek. Nincs jövő-belég

a holnapra. Egy kisiskolásnak

különórát tart a szemét

esztétikából; azt magyarázza

húgykígyó, emberi ürülék,

kapualj fogatlan szája,

milyen szép szép is a szép.

Egy kuka tart bevezetést

a köznapi filozófiába.

Most ontják ki épp a belét.

Nem a Holnap, a Másnap Kovácsa,

két alkoholista kotorássza,

vallatja kuka-velejét,

kuka-bendőjét. Hátha! Hátha!

De nincs üres üveg elég.

Csak pár pakundekli, újság, száraz

kenyér az álombetét.

Kiürült a holnap tárháza.

És két forint mire elég?

Ha ide jöttél, itt maradsz.

Arra telt ennyi éven át,

hogy megéld málladásodat,

és elfelejts minden csodát.

Most hugyozza össze magát

fényes nappal az utcán a nap.

Bambán inog. Maga alatt

csurgó, csatakzó patak,

csorog sárgán a napvilág,

végig folyik combja tövén,

lábaszárán, cipője hegyén,

s fölhabzik az utca kövén.

Csorog a csatornába a fény.

Hát ide jöttél. Sehova.

De kérdezd meg legalább a fát,

az utcafát. Napláng a kova?

Visszakapja-e valaha

szabad növése sudarát?

Nappali napjai sorát?

Lesz-e hajtása, homloka,

lesz-e levele, lombhona,

ékesíti égkorona

fölszabadítható fiát?

És írd ki a falra válaszát,

ha szól.

S ha nem, legalább

állj meg, és légy magad a fa!

Gyökerezz át a köveken,

s míg körötted ömlik a szenny,

vér, sár, mocsok, nap: fénytelen,

borítsd be emberlomb csillaga

gyökereiddel odalenn,

csillaglomboddal odafenn

ezt a nappali éjszakát!

Székely Dózsa György imája

Íme, lángol a trón, láncon, láncon az ország,

láncot ellik a láng, hol a lélek kihal,

íme a koronám, magát a napot hozzák

világ elemésztő robbanásaival.

Mi volt az én vétkem? Új és ifjú ország!

Szabad pór és polgár szülte Holnap-Haza!

Ó, hajnalléptű lány! Jövő-fényű orcák!

Koronás homlokom a holnap iszonya.

Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,

meggyötört testemet mikor fölnégyelik,

nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,

múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.

Szögezzétek csak ki Budavár kapujára

és Pestre két karom, kard és kenyér az ott,

Gyulafehérvárra s Váradra két lábam,

Szegedre koponyám – a jövő én vagyok.

Írmagunk se marad, te vaksi toportyán,

ordas Werbőczy, te és te, gyihos gyaur,

Szapolyai János, ha ránk tör az oszmán,

s nem nől ki a karom a vér és mész alól.

Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,

meggyötört testemet mikor fölnégyelik,

nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,

múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.

De élek: beszélek, én, Székely Dózsa György,

magyar Krisztuskirály, jövő-fejedelem,

e forradalmakban megszentelt magyar föld

szabad jövendőjét újra elrendelem.

Ímé: nyerít a láng, trónom elragadják,

mint Illés szekerét a kozmosz csikai,

haza szállok, haza, lángom bebalzsamozzák

Erdély-szülőföldem izzó havasai.

Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,

meggyötört testemet mikor fölnégyelik,

nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,

múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.

Ó, uram, ki testünk föleteted földdel,

ordas kanok közé beesett csecsemőt,

ki most undorító bendőjükbe földelsz,

mért falatsz föl engem, ehetetlen jövőt?

Akadjon torkukon a tüdőm, a májam,

köpjék ki a szemem, hányják ki sok szavam,

s mert bűnösök vagyunk mi mind, mindahányan,

irgalmazz Nekik is, s végy magadhoz, Uram!

Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,

meggyötört testemet mikor fölnégyelik,

nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,

múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.

1985

Csönd és szó

Tankok, tömeggyilkosok nyomában

mindig megy egy – ki tudja ki:

áldozat? bűnös? – csöndje és árnya,

hogy megjegyezze, s majd mondja ki

azt, ami történt, ami volt.

S bár nem lesz soha élő a holt,

hogy volt, el fogja mondani.

Igen, a csönd vagyok, s ha voltam

volna valaha is más, nem én!

Nem én lélegeztem, daloltam.

Ahogy lóg szögesdróton a fény

buborék-lék száll a jég alól.

Ahogy egy siketnéma dalol

egy bombatölcsér peremén.

Arccal a földnek

Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,

Órám tisztességes, csak légyen utolsó.

Akár farkas, akár emésszen meg a holló:

Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.

(Zrínyi Miklós)

Arccal a földnek, ahogy éltem,

élek, élő, a föld alatt,

fekete kátránypapír-éjben,

hol nem megy le, s nem kel fel a nap,

mert ragyog örökkön örökké

földdel teli szívem helyén

napvilág-hallhatatlan rögökké

fényesedett ember-remény,

fejjel lefelé nőnek, égnek

a füvek, lombozik a fa,

és földben száll a földnek, égnek

minden csillaga, madara,

a föld alatt fordult az égbolt,

változik nappal, éjszaka,

a fönti ég csak sötétség volt,

vagy a napvilág látszata,

kátránypapír-fekete éjben,

hol nem ment le, s nem kelt fel a nap,

arccal a földnek, ahogy éltem,

élek, élő, a föld alatt.