Doleo, ergo ero
| Itt vagyok, itt. A fönti jégre |
| – párámra – ráírok valamit |
| – fényt? kéjt? és éjt? – hogy mivégre |
| más minden minden, mint ami. |
|
| Hogy mindenki mássága pokla, |
| ha nem tenger és nem virág. |
| Ha nem halnék meg egyszer, elfogyna |
|
| Történek hát. Halálzom dolgom. |
| Hizlalom holnapom tovább. |
| Bilincs-szememmel elorzom |
| a gyermekláncfű mosolyát: |
|
| Tél jön. Téltank. S az ember árva: |
| hó, jég lánctalpa hengerül |
| szájra, szóra. A lény – hiába! – |
| szeretne legalább legbelül |
|
| lenni: a föld vakablakába, |
| Jégvirágkarc nől jégvirágra. |
|
|
|