Játszom Istennel s ő velem

 

 

 

 

Hogy didereg a hó

Hogy didereg a hó, s a hóban
az eszméletlen fehér.
Mintha hullana a valótlan:
sárgaráncú gyerektenyér;
rézpénz a szemre, szeptemberlevél.
Hogy didereg a tó, s a tóban
a fehér ráncai.
Mint egy kihűlő fény elaluvóban,
nem akar látszani
másnak, mint ami.
Hogy didereg a jó, s a jóban
az, ami emberi.
Mint egy eltévedt űrhajó,
ahogy a Föld, e Trójai Faló
velünk: foglyaival
a végtelent szeli.

 

 

 

Árnyjáték halandóknak

Tegnap volt ma, vagy ma lesz tegnap?
 
 Ma van holnapelőtt?
Mint Idő, kit mozgása elhagy,
 
 állok magam előtt.
Végtelen voltam? Változatlan?
 
 …hatatlan, mint az Úr?
Most minden napom száz alakban.
 
 Születik, ami múl.
Föld lennék? Elmállani szállnék?
Ha a Föld is, nem én.
Árnymozi: öröklét játék
a hold ember-felén.

 

 

 

Nyolc sor

A fényeket mindég szerettem.
Gyöngéd gyíkjai az égnek.
Egyszer egyet kezembe vettem.
Fénye eltört. Bennem sötét lett.
Árnyteremtmény, azóta félek.
Napom gyűrött, éjem vetetlen.
És úgy fekszem önnön-kezemben,
ahogy lélegzetemben a lélek.

 

 

 

Nyolc sor meg egy

A fényeket mindég szerettem.
Gyöngéd gyíkjai az égnek.
Egyszer egyet kezembe vettem.
De kettétört. Bennem sötét lett.
Fényteremtmény, azóta félek.
Nappalom éj, eltemetetlen.
Csak árny és árny. Egyre és egyre.
És úgy fekszem gyilok-kezemben
ahogy lélegzetében a lélek.

 

 

 

Először kettő voltam

Először kettő voltam,
azután lettem egy,
de egyedül csak fél,
majd lettem ketten egy,
végül por, fény alakban
egész magam maradtan
lettem ezerszer, ezerszer, ezerszer
ezerszer egyszer-egy.

 

 

 

Párbeszéd

Verset írok:
igazolom, hogy élek.
Bevallom, hogy vagyok,
és egyszer: – voltam.
De élek: beszélek.
Ha nem szólhatok,
mindig meghalok.

 

 

 

Szószámtan

Wack Gergőnek,

cserébe és szeretettel

 
Minden gyerek tudja,
hogy a számokkal
egyszerűsíteni
hogy lehet.
Na és a szavakkal?
Ugyanígy!
Vegyünk egy
egyszerű
műveletet.
Itt van például
ez a kocsma.
Odajár
néha-néha
részben-részben inni,
részben-részben magát
álomvilágba vinni
egy kicsi kucsma.
Ő talán részeges?
Egyszerűsítsünk!
Csak részben-részben.
Nem részeges,
csak részleges,
vagy ahogy
Szervác mester mondja:
részleges
részeges.
Vagy ott van az a
 
 – Ó –
 
 borozó!
S az a beborozó
 
 templomi
 
 orgonista.
Ha beborozik
s borosan
a templomban
orgonál,
mit csinál?
Egyszerűsítsünk!
Aki borosan orgonál
 
 az
borgonál.
Itt van például
az a híres művész,
a neves orgonista,
 
 az
Ella István,
ha borozna néha,
lehetne belőle is szópélda
 
 – mondjuk –
Bella István.
No de
„fusson, akinek nincs bora!”
S ha egy sörivó orgonál,
mit csinál?
Egyszerűsítsünk!
Nem borgonál,
de sörgönél!
Úgy zenél!
És lenne még
számtanpélda
 
 elég.
De elég is mára!
És aki rájön a megoldásra,
írja a legelső
kocsma falára!

 

 

 

Vers arról, van-e kiwi?

Van. Csak nem az isten,
Lávázávár Evervivin
találta
kivi.

 

 

 

Ó-újévi vers

Mert tudom, hogy tudod, szeretlek,
 
 s tudod, hogy tudom, szeretsz,
már nem a csillagok közt kereslek,
 
 de ott, ahol lehetsz,
konyhában, ágyban – nem holdfényparton
 
 de ott, hol megjöhetsz,
mégis, egyetlen csodámnak tartom,
 
 hogy szeretlek és szeretsz.

 

 

 

Társ-életemnek

Havazik a fény – mondhatok-e
többet születésről, halálról?
A fény havazik – mondhatok-e
bármit a bennem telelő nyárról?
Telel a dél – forgathatom
bárhogy a szót – annyit tesz: ének.
A tél delel – s én behavazom
visszhangtükrömet; sóhajlok: élek.

 

 

 

Majd

Majd ha így mondjuk: „Ó,
elfordult a föld, aludj,
Édesem, este van…”
Majd ha az Ő-bolygó
Én lesz ugyanúgy,
mint minden naprendszer-magam.
Majd, ha úgy hajaz a
mindenség minden énre,
ahogy a közös égre
a közösség-fény kihajt.
Majd, ha a majd nem ama
Holnap menny-üdvössége,
de a Ma most-igéje…
Ó, majd ha… Jaj, ha majd…

 

 

 

Karácsonyesti vers

Istennel játszom. Már mióta
játszik az Isten velem.
Karácsony este van. Ezer év óta.
Ülünk egy csöndes szegleten
valamelyik világ zugában.
Játszom Istennel s ő velem.
Csillagok, játékvonatok
futnak közöttünk, körbe-körbe.
A halál áll és szalutál.
Vén bakter, háborúkkal megtömte
föld-csibukját, s most nem pipál.
Áll a halál és szalutál.
Talán most kéne neki szólni.
De szívem szúr. Torkom szorul.
Adja vissza! De a szám néma:
halálul, se gyerekkorul
nem tudok. Nincs csoda-morféma.
Torkom szúr. Szívem szorul.
Minthacsak értene, megmozdul
Isten. A végtelen hiány.
A világűr helyébe a nincsen
valami mássá visszaáll.
Katonaköpenytejút, s egy szó.
Fekete luk a homlokán.
Közben az idő zuhog zölden.
Karácsony van. Mint valaha.
De valami szívemben csörren.
Ránézek. És már sehova.
Előttem, mögöttem, köröttem
felemelt karral áll a fa.

 

 

 

Doleo, ergo ero

Itt vagyok, itt. A fönti jégre
– párámra – ráírok valamit
– fényt? kéjt? és éjt? – hogy mivégre
más minden minden, mint ami.
Hogy mindenki mássága pokla,
ha nem tenger és nem virág.
Ha nem halnék meg egyszer, elfogyna
lábatok alól a világ.
Történek hát. Halálzom dolgom.
Hizlalom holnapom tovább.
Bilincs-szememmel elorzom
a gyermekláncfű mosolyát:
Tél jön. Téltank. S az ember árva:
hó, jég lánctalpa hengerül
szájra, szóra. A lény – hiába! –
szeretne legalább legbelül
lenni: a föld vakablakába,
az éjre leheli az eget.
Jégvirágkarc nől jégvirágra.
Doleo, ergo ero: leszek.

 

 

 

Félelem

Egyesegyedül a félhomályban.
Rádió-hangverseny. Egyenes
adás. Bach. Szólószonáta.
Hirtelen megrezzenek, hátra
kapom a fejem: miféle nesz ez?
Valaki aprót köhint a hátam
mögött.
 
 Vajon ki lehetett?
Testemen kívül hallom szívemet.
Betörő? Rabló? Gyilkos? – De – hála! –
 
 senki. Semmi.
Csak a zene jár, a némaság virágórája.
De a szoba nem akar kiszínesedni.
Majd mint villám: a hangverseny árnya:
ott, akkor köhögött az, aki bárha
van, nekem nincs, nem is volt, nem is lesz
és mégis, örökké így fog megjelenni,
 
 jelezve lenni.
Úristen! De nehéz is, ami nincs,
 
 örökre észrevenni.

 

 

 

Hasonlatok

Mint Krisztus sebébe Tamás ujja,
mállad a tükörbe a fény.
Mélyül, mintha rög-kútba hullna,
vagy a világűrbe hatolna,
és mégis, még meg se karistolja
se odaát, se a felszínén.
Játszik visszáján és színén,
búzaszem-pupilla peremén,
világűr-kútkáván az én.
Mintha mi lesz, visszahajolna
a voltba, csobban a jövő múltja:
a jelen, önárnya peremén
átbucskázva kirajzolja
önmaga árnyát a fény.
A napvilágot a költemény.
És csobog a föld. A fekete fény.

 

 

 

Líra

 
 Visszhang vagyok,
– csak akkor szólok vissza,
 
 ha megszólítotok,
 
 szívhang vagyok,
– csak azt dobogom vissza,
 
 amit ti mondotok,
 
 hangszív vagyok,
– hangom a Föld beissza,
 
 s ha leszek, a ti hangotok.

 

 

 

Paplan

Kilóg a lába a halottnak.
A halottnak kilóg a lába.
Meztelen talpú halottak
mennek egy más világba.
Nem mozdulnak mégse. Halottak.
Mennek egy más világba.
Kilóg a lába a halottnak.
A halottnak kilóg a lába.

 

 

 

Szívhangok

És elkezdődött egyszer a dobogás
valami valótlanban valahol,
elkezdődött az élő és csuda-holt
világ s a világon kívüli zuhogás.
Elkezdődött, hogy rajtam kívül éltem,
még önmagam előtt, apám s anyám előtt.
Fényvonalzók zurrogtatták a levegőt
a körbeforgó kölyök-tükrök kezében.
És elkezdődtem én is, mintha
a naprendszer dobogna atomjaimban,
szívhangom fény-dobaj, s a két szemem
mintha a nap és a hold csónakja lenne,
 
 a halál és halhatatlanság evezne
valami kiolthatatlan tengeren.

 

 

 

Örök perben

Már balszemem megbilincselte
mély karikával a halál.
A jobb szemem nincs még bilincsben:
letartóztatására vár.
Ki eddig bűntársam volt, a testem,
most tanú: vádol és megítél,
eleven koncepciós perben
vall rám mind, aki velem él.
Rám vall a tüdőm és májam,
a szívem – hebeg és habog –
összefüggés nélkül darálja
azt az egyetlen mondatot.
Pedig a bűnöm annyi: élek.
S az egész itt komédia.
Idő óta kész az ítélet.
És se isten-, se emberfia.
Csak földtömlöc. Földmagánzárka.
A féreg és gyökér-verem.
Szerelem: mindenségbárka,
te vígy át a végső vízen.

 

 

 

Spirituálé

Elrejtettem arcomat,
mert meghalnom nem szabad,
mert meghalnom nem szabad, nem,
az arcomat elrejtettem,
mert nem szabad meghalnom,
elrejtettem az arcom,
talán, talán meg nem talál,
rám nem talál, meg nem tanál.
Mint a gyerek, behúnyott
szemhéjam mögé elbújok,
hisz, ha a szemem becsukom,
a félvilágot becsapom,
mert ha mindkét szemem csukott,
azt hiszik, hogy nem is vagyok,
mert nem látnak, mert nem vagyok,
meghalni meg se halhatok,
csak vagyok, vagyok, vagyok, vagyok,
vagyok, vagyok, vagyok, vagyok.
Lecsukni szempillám elég
rám csukódik rögtön az ég,
rám csukódik rögtön a föld,
a dél-, s a délutángöröngy,
reggel- és este-rögök
villámlanak pillám mögött,
úgy mennydörgetik mellemet,
mint a koporsófödelet.
A szék, asztal, szekrény alá
elbújtam én akárhová,
akárhová, az én alá,
az én alá, a gén alá,
a hold, a nap árnya alá,
az évszakok szárnya alá,
hátha így meg nem talál,
hátha így rám nem tanál,
talán, talán, talán, talán,
talán, talán, talán, talán.
Most már fölveszem arcomat
mert már meghalnom szabad,
apám, anyám megengedik,
hogy meghaljak én is kicsit,
hogy meghaljak, mint a nagyok,
játszhassam azt, hogy meghalok,
hogy meghalok, mert már vagyok,
vagyok, vagyok, vagyok, vagyok.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]