Egy kakasnak órája

Egy kakasnak órája elromlott az órája. Most egy kakasóramestert hívna, dehát sehol sem lel. Hát a kakasórajavszert hívja, s kér egy óramajsztert, de egy hang nyeglén így nyekken: „Majd holnapután kiskedden.” Másutt meg egy más azt mondja: „Menj a kutyagumiboltba!” Ott „aszongyák” az órára, „kutyagumi az orrára.” Már a toronyóraboltba menne, hogyha ilyen volna, már maga fúrná, faragná, földhöz csapná, abriktolná, de ahogy mozdít valamit a kakasóra fölvisít, most meg ugat és miákol, és – rettenet! – kotkodákol. Még el se ütötte: „éjfél”, álmában kukorít: „Dél, dél!” Hajnalban hátára fekve kukorékol: „Este! Este!” Közben kint zörög, zakatol, majd elszabadul a pokol… Kizökken az idő, senki se tudja helyére tenni. Az emberek szaladgálnak, összevissza járnak gyárak. A FŐIDŐ HIVATALban hétfőn kedd, szerdán szombat van. Reggel este. Délben nyitnak mindenek. Megbolondítnak mindenkit: még nem is vásálsz, már azt hallod: zárás! zárás! Ebédszünet. Dél van, dél, dél! Pedig órádon épp éjfél. Nyár. Aratás. Nyári zápor: ki se látsz a havazásból. Jégvirágos nyitott ablak mögül nézed, hogy aratnak. Hóban hóesést kaszálnak, dőlnek a havas hószálak, szállnak recsegve-ropogva jégbúzamag kalászukba. Most meglódul, megcsikordul az egész Föld, és megfordul. Afrikában fejre esnek a feketék, s kifehérednek. A rézbőrű indiánok sápadt bőrű lordok, cárok, itt meg – nézzél csak magadra – ez fekete, az meg barna – ha meg elkezdsz kacsintani – szakasztott, mint egy kínai. De most! Mi ez? Uramfia! Egy álkakas haramia: egy tyúk battyog a toronyba, nagy gőgösen karattyolva. Úgy köszörüli a torkát mint egy toronykakas-órát. Hangot is ad: kottkoti-kú! Kot-kotty, kot-kotty, kottykorikú! Hát nem látják, hát nem hallják ál-tollait, vánnyadt hangját?! Kottkotikú – kottkotikí – le kell elébb fordítani. Akkor se lesz kikeleti kukurikú, kikirikí! Akkor se lesz más: kotkodács! Minden napra egy-egy tojás. Sose lesz rend a világon! De jó is, hogy mindez álom.