Hódolat W. S. mesternek

Ember-idős vagyok

Ember-idős vagyok. A világhoz képest

semmi-éves. Bár világszor öregebb

minden, mint én, nem szomjas, nem éhes,

nem öl, nem él. Van. De csak én lehetek.

Csak ne kéne havon ébrednem egyszer,

széthasgatott fehérekben, fagyok.

De egyszerre ring bölcsőm a veremmel,

és fénysötétben vacogom: vagyok.

Karácsonyi levlap Weöres Sándor kórházi ágyához

Hát számodra sincs Sándor, irgalom!

Se holdfűszálon hintó-csigabiga,

se csillagrücskös, őshüllő Tejút!

Lomhán pilledsz milliárd év-alom

szalma fényén, Betlehem. Az elaludt

percüstökös nem vesz pille szárnyaira.

Csak az a fehér kórházi ágy üget

alattad. Bicegő, táltos nyihaha.

A sárgaházban sír egy gyerekszoba.

A csecsemők bezárják öklüket:

Ejtőernyőöröklét Pitypangbóbita,

ujjaik bimbó selymében szenderedsz.

Halandó s halhatatlanra hasadt földi ég,

atomjaid közt ha örök-tündököl,

ahogy széttört tükörből a nap, százféleképp

szólítasz. Föld vagy! Fény! Gyermekláncfűököl.

És úgy leszesz a Földink, égiképp,

hogy hozzánk halandódsz, meg mégse ölsz.

Hát hadd legyen ma lucfenyőnk igéd.

Szeretet-fényfánk a minden és soha.

Hol világaid verssor gyertyája ég,

gyermekmosoly minden ősbűnprotuberancia.

Nem a Lángpallos veszejti el a vészt, de Psychéd:

az őszi éjben izzó galagonya.

És szólt a szó

És szólt a hegy:

– Ha alvó kő leszek,

hogy felébredjek,

kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap:

– Ha már nappal leszek,

hogy megvirradjak, szemed

fölnyitod-e?

S a csillag szólt:

– Ha már csak fény leszek,

szemhéjad alá, látni

elrejtesz-e?

És szólt a tó:

– Ha tűz gyöngye leszek,

egy fűszál sóhajában

meghallasz-e?

És szólt a szó:

– Ha kucorgó fény leszek,

a szájad szélén, hogy megláss,

egyetlenegyszer kimondasz-e?!

Egy kakasnak órája

elromlott az órája.

Most egy kakasóramestert

hívna, dehát sehol sem lel.

Hát a kakasórajavszert

hívja, s kér egy óramajsztert,

de egy hang nyeglén így nyekken:

„Majd holnapután kiskedden.”

Másutt meg egy más azt mondja:

„Menj a kutyagumiboltba!”

Ott „aszongyák” az órára,

„kutyagumi az orrára.”

Már a toronyóraboltba

menne, hogyha ilyen volna,

már maga fúrná, faragná,

földhöz csapná, abriktolná,

de ahogy mozdít valamit

a kakasóra fölvisít,

most meg ugat és miákol,

és – rettenet! – kotkodákol.

Még el se ütötte: „éjfél”,

álmában kukorít: „Dél, dél!”

Hajnalban hátára fekve

kukorékol: „Este! Este!”

Közben kint zörög, zakatol,

majd elszabadul a pokol…

Kizökken az idő, senki

se tudja helyére tenni.

Az emberek szaladgálnak,

összevissza járnak gyárak.

A FŐIDŐ HIVATALban

hétfőn kedd, szerdán szombat van.

Reggel este. Délben nyitnak

mindenek. Megbolondítnak

mindenkit: még nem is vásálsz,

már azt hallod: zárás! zárás!

Ebédszünet. Dél van, dél, dél!

Pedig órádon épp éjfél.

Nyár. Aratás. Nyári zápor:

ki se látsz a havazásból.

Jégvirágos nyitott ablak

mögül nézed, hogy aratnak.

Hóban hóesést kaszálnak,

dőlnek a havas hószálak,

szállnak recsegve-ropogva

jégbúzamag kalászukba.

Most meglódul, megcsikordul

az egész Föld, és megfordul.

Afrikában fejre esnek

a feketék, s kifehérednek.

A rézbőrű indiánok

sápadt bőrű lordok, cárok,

itt meg – nézzél csak magadra –

ez fekete, az meg barna –

ha meg elkezdsz kacsintani

– szakasztott, mint egy kínai.

De most! Mi ez? Uramfia!

Egy álkakas haramia:

egy tyúk battyog a toronyba,

nagy gőgösen karattyolva.

Úgy köszörüli a torkát

mint egy toronykakas-órát.

Hangot is ad: kottkoti-kú!

Kot-kotty, kot-kotty, kottykorikú!

Hát nem látják, hát nem hallják

ál-tollait, vánnyadt hangját?!

Kottkotikú – kottkotikí –

le kell elébb fordítani.

Akkor se lesz kikeleti

kukurikú, kikirikí!

Akkor se lesz más: kotkodács!

Minden napra egy-egy tojás.

Sose lesz rend a világon!

De jó is, hogy mindez álom.

Echó a Nagy Fal előtt

– Tengerszem!

Öregszem.

– Üregszel?

Nem értem

miért nem

tengerszel?

– Mert ember vagyok,

ember.

És csak

egyetlenegyszer.

– Egyszer és

szívezerszer.

– Te sem vagy tenger.

– Bátyám, ha fölissza

hangod: gyere vissza!

Emberszem leszel, ember,

s nem halandó-ezerszer

emberszel,

emberszel.

A világ születése

Megcsobban a láng.

Kavics hull a tóba.

Elkezd lenni a lenni.

És a fény árnyai,

a semmibe gyűrűző

Isten-karimák

fölgyűrődnek remegni

A gyerek lehajol újra,

és csillagot lel az ujja.

Körkörös karikák.

Minden mintha mozdulna:

önmagán áttolulva,

előtt és után tolva,

átbucskázva, áthullva,

önmagába átbukva

tolja, tolja és tolja

az első molekulát.

Láng csobban, ég ég újra.

Születik a világ.

Táltosok

Egy hindu szoborra

Lángon lovagoló,

lovon lángolódó,

négy lábú,

négy kezű,

két fejű pár

összegabalyodva,

egymásba-robogva,

jéggel-sarkantyúzva,

éggel kardlapozva,

nappal gyilkolódva,

holddal föltámasztva

élete-halála

fölibe száll.

Szállj, szállj, szállj,

soha el ne szállj,

táltos paripám,

szárnyas paripám!

Mese

És elébb megfeketedtek a vizek.

A fönt szálló szárnyas esők, és a

lenti, lábujjhegyen járó harmat.

Majd elapadtanak mindenek:

A kutakból kígyó patakzott,

a tenger és óceán, mint döglődő,

öngyilkos bálna hevert

önmaga kiszáradt partján.

És egyszercsak kigyúlt az ég.

A levegő, a föld levele,

mint égő irkalap,

megcsavarodott maga körül,

s az elvékonyult, hamuszínű hártyán

kirajzolódott

feketén és vörösen világítva,

mint az írás,

az öt világrész.

De már nem volt, ki pápaszemét

– az idő végtelennyolcasát –

előre buktatva orrán

elolvassa, Isten.

Csak analfabéta bolygók,

közömbös űrök.

És ekkor,

ekkor egy farkas elsírta magát:

kibuggyanó könnye volt

az egyetlen tiszta

vízcsepp

a világon.

Sírt, sírt.

Balszeméből lassan kigördült a föld.

Jobbszeméből kigördült az ég.

Hódolat W. S. mesternek

„Csíja, csicsíja, rózsa,

csicsíja, mályva.”

Hej, a zöld mezőben

mi csacsog, ki csacsog,

száz láng-igen, tűz-nem:

pipacsok, pipacsok.

Mint zászló-fútt fölhő,

lobognak, lobbognak,

táltos május-bölcső

bólognak, bólongnak.

Tűznyelő tél issza

a lángot, a lángot,

úgy okádja vissza

a virág-világot.

Zöld mező a szája,

a torka tánc-havas,

úgy köpi világra

a virágszavakat.

Száz tűz-bölcső lángol:

pipacs közepibe

reng, ring Weöres Sándor:

tél-porzó, nyár-bibe.

Benne meg a világ ring,

mindenség és Tejút,

Csung Kuo, France Micrájim,

Buddha és Jézus-út.

Térdig kopott a lábuk,

a Föld, a Hold, a Nap,

jönnek Három Királyok,

hogy hódolhassanak.

Jóságot hoz a Föld,

a Nap tüzes tejet,

Hold-tülök tündököl

tükör-szemhéj megett.

„Ó, ha én ott lehetnék

– szól a szó, fölragyog –,

homlokára terelnék

üstököst, csillagot”,

„Betlehemi pásztor

lennék, nem kankalin.”

„Én lehelném a jászolt”

– rí egy pintypang-bari.

Nézi az isten, nézi

– arca perc-sivatag –,

hogy fér el, nem érti,

csepp bölcsőben a nagy,

csöpp világban az ember,

emberben a világ,

a könnycseppben a tenger,

Tejút-molekulák.

Nézi W. S. az istent,

és mosolyog nagyon,

tavaszt fintorog, tüsszent,

csudákat csudakol,

balkezében a nincsen,

jobban a van-világ:

úgy teremti a mindent:

mint a minden magát.