Dsida Jenő

Pikával szívében született valami segesvári síkon. De se lópaták, se szúrt sebek. Élni csak azért született, hogy az élő halálban bízzon. De rét lesz-e a lepedő, ha nem vér: verejték-Szamos. És elrejt-e, menekülő, a kukoricás-levegő, ha csak tüdődtől iszamos. Dsida Jenő, én értelek. Minden dobbanásszavad enyém. Megérintettelek: ujjam begyén a te teled tündérei villámlanak. Nemsoká már színről színre. Én elkezdem, s te folytatod: „A fűzfa behajlik a vízbe”, és száll a szó szívről szívre, s a Léthe lábunknál locsog.