Köszöntő helyett

Ágh Istvánnak Még élünk, Pista, a szavak, a verssorok örökké vándorolnak könyveinkben, mint az életbe szerelmes atomok remegnek boldog-kielégületlen, húznak, mint a csillagnyálú csigák ezüstcsíkot az éjre és hajunkba, mint a selyemgubó-teret, belülről szövik át fényükkel az időt, mit bebáboztunk magunknak, csak, ha már nem leszünk, ha a galaktikák szíve átlátszik rajtunk, és a föld alól havazó hó lesz élet-eledelünk, állnak meg szavaink, s veszik át, szájunktól, ami többé nem mondható: általa voltak, s mi általuk leszünk.