Egy ideje

Dr. Simon Jánosnak, tűnődve, egy boros beszélgetés mécseként De fura is, hogy visszakerül elébem   minden, mit elhagyok. Elfutó életem már úgy nézem,   mint egy halott. De nagy visszapillantó tükröm vagy, Élet! S én mozgásom fényéből, bentemből nézem   ahogy   kívülem, magam-szélen   élek   s halok. Mert itt van, visszaköszön minden, hol boldog   voltam valaha s boldogtalan… Fű néz rám, borong akác-homlok,   Keresztúr, Aba, Fehérvár… s ahogy visszapillantok, úgy remegnek, lúdbőrzenek a hantok bennem, ahogy föl-fölreng, holdat hangol   gémeskutakban a   tenger   ős-sejt-mosolya. Mosolya? Mocsola inkább, ahogy palócföldön   mondják a morotvás vizet, a kenderáztató gödröt… kölök-nyaramat töltöm Litkén, pille-árnyékom libeg a virágok színén, gázolok át a csöndön, az Ipoly patakján, és fuldoklok az örömtől, mert puszta kézzel fogom a vízként özönlő napfénypikkelyes keszegeket. Búcsúzik ez a nap is? Azért özönlik vissza,   mert elrekesztették valahol az időmet, s csak a végső kulissza   nyitva félig alól, hömpölygök, patak, perc beissza sejtjeimet, s hoz naptiszta tükröket, a sár sejtését: hogy a zsilip nyitja   ama egy pásztor s egy akol   testvériség, ama végső alól. Búcsúzzak én is? Próbáljak jönni s menni   a pillanatig, amikor kivált, ellentétébe átfordult a semmi,   a világ önmagába visszaállt, akárhogy is, nem kezdek perlekedni, se búcsúzkodni, se integetni, magam magammal mit kezdjek vitát: jó volt veled lenni és lehetni, hát viszlát, viszlát napvilág-világ.