Szavak a palatáblán

Egy ideje

Dr. Simon Jánosnak, tűnődve,

egy boros beszélgetés mécseként

De fura is, hogy visszakerül elébem

minden, mit elhagyok.

Elfutó életem már úgy nézem,

mint egy halott.

De nagy visszapillantó tükröm vagy, Élet!

S én mozgásom fényéből, bentemből nézem

ahogy

kívülem, magam-szélen

élek

s halok.

Mert itt van, visszaköszön minden, hol boldog

voltam valaha

s boldogtalan… Fű néz rám, borong akác-homlok,

Keresztúr, Aba,

Fehérvár… s ahogy visszapillantok,

úgy remegnek, lúdbőrzenek a hantok

bennem, ahogy föl-fölreng, holdat hangol

gémeskutakban a

tenger

ős-sejt-mosolya.

Mosolya? Mocsola inkább, ahogy palócföldön

mondják a morotvás vizet,

a kenderáztató gödröt… kölök-nyaramat töltöm

Litkén, pille-árnyékom libeg

a virágok színén, gázolok át a csöndön,

az Ipoly patakján, és fuldoklok az örömtől,

mert puszta kézzel fogom a vízként özönlő

napfénypikkelyes keszegeket.

Búcsúzik ez a nap is? Azért özönlik vissza,

mert elrekesztették valahol

az időmet, s csak a végső kulissza

nyitva félig alól,

hömpölygök, patak, perc beissza

sejtjeimet, s hoz naptiszta

tükröket, a sár sejtését: hogy a zsilip nyitja

ama egy pásztor s egy akol

testvériség, ama végső alól.

Búcsúzzak én is? Próbáljak jönni s menni

a pillanatig, amikor kivált,

ellentétébe átfordult a semmi,

a világ önmagába visszaállt,

akárhogy is, nem kezdek perlekedni,

se búcsúzkodni, se integetni,

magam magammal mit kezdjek vitát:

jó volt veled lenni és lehetni,

hát viszlát, viszlát napvilág-világ.

Esti kérelem

Hatalmas hegy te!

Zöld esővel

elfüggönyzött barlangodban

elbújnom olvasni

annyira jó volt,

szépen kérlek,

zöld lián-terítős

barna ebédlőasztal,

légy újra heggyé!

És te,

félelmes várfok,

szakadék

meredélyed széléről

a hősi halálba

levetve magam

– új Dugovics Titusz –

annyiszor haltam meg egykor,

szépen kérlek,

hatalmas ebédlőszekrény te,

légy újra

óriás várrá!

És te is,

holdvilág-fényű

gyöngyvirágfény-tó!

Benned lámpaoltásig

angyalok laktak meg tárgyak:

az asztalhegy, a várfok,

én is,

ha magam megnézni

elébed álltam,

szépen kérlek,

két ajtós, fehér

fehérneműs szekrény,

villámrepedéses nagy tükörajtód

legyen újra

gyöngyvirágfényű tóvá!

Susogj, sustorogj,

csattogjon gyöngyvirág-tükrödben

a bútorok angyali szárnya!

És ti mind, kicsikék:

Székek, asztalok, sámlik,

ajtófélfák, ajtók, küszöbök,

kilincsek, kulcsok,

söprű és partvis,

fölmosórongy, vödör, szemétlapát

kinyitott ablak,

nőjetek meg,

legyetek újra azzá:

Legyetek óriás újra!

Vagy álljatok arrébb magatoktól,

álljatok útjából el,

lásson meg,

vegyen észre,

meg ne botoljon,

el ne zuhanjon,

össze ne törje magát

megvakuló,

kicsi-gyermek anyám!

Eleven fényed

Boldog, ó, boldog éden-idő, amikor még azt hittem, a lélek

láng és fény, fény és láng, nem pőre égéstermék csupán,

s nem tudtam, hogy – örök gyehenna! – élő tűzre vettetve

él minden élő „harminchat fokos” pokla tüzében,

hogy ami fény volt – az a fölszálló füst lenge lázliliomja,

és ami vala láng – az korom és sár hamuhodása.

És mégis, amikor még hiányod tavában álltam,

és szétterpedt ujjaid közül az árvaság csorgott fejemre,

akkor lettem a te olthatatlan lángod, apám, a te eleven fényed,

mert magaddá kereszteltél halálod égő kezével,

s míg – árva, megneveződtem, meghasadt fölöttem az égbolt,

eleven szavak szálltak megszólalni a számra, szívemre:

„Hallgassatok el fák és füvek, földek és tengerek, íme

ez az én szerelmetes fiam, akiben nekem kedvem telik.”

Krónika

Csoóri Sándornak

Kicsinél is kicsikébb voltam,

amikor egyszer Isten voltam.

Háború volt. Hegyek görögtek,

villámlottak és mennydörögtek

az Öreg-utcán.

Asztal alá bújtam,

a legyet néztem, fényben, félholtan

forgott a hátán körbe, körbe

a konyhakőn.

Szárnyával löködte

magát, hogy fordulna már hasra,

s fölszálljon a fénybe. Szabadba.

De csak becsúszva a konyhát,

magát lökte arrébb és arrább,

s míg a világ recsegett, rengett,

sírása a lüktető csendet

fölverte, hogy hallani kellett

– kint is – ahogy sír magába

a szárnya, segítségező lába,

szem-mákszeme, míg, csak úgy csattant,

egy mozdulattal agyoncsaptam.

Aztán pár nap, s anyám kezében

húgom meghalt.

A pappincében,

a „bunker”-ban tífusz dúlt, s éppen

a kicsik közt.

És én végignéztem,

hogy fuldoklik, cikákol kéken,

lilán a csöppség.

S hogy vége lett, vége,

fuldokló anyámnak megígértem,

hogy apám majd hoz a frontról még egy

Ili-babát.

Lesz egy új. Másik.

Később a harangozó bácsi,

Herbst János átjött.

A húgom testét

egy Hitler-szalonnás dobozba tették,

egy marmelád-lekváros dobozba.

S mintha betlehem-barlang lett volna,

kivitték éjre az istállóba.

Jászolba, szalma közé tették,

hogy kisded-halottnak megszülessék.

Nem volt jószágunk.

Hideg testét

a fagyos falak melengették.

Ha valami letérdelt elébe,

csak a létra féllábú léce.

Pásztorok, Három Királyok

helyett a kapa, csákány, ásó

hoztak neki – nem mirrhát, gyöngyet,

tömjént – fekete sötétségkönnyet.

Nem jött a betlehemi csillag.

Az égen fekete fények nyíttak,

mint kutyánk kint.

S mint anyám itt bent.

Sztálin-gyertyák lidérce libbent

az égre, s a fénylő jeladásra

nem angyali seregek szárnya,

katyusák zúgtak a világra.

Aztán reggel a napkeletnyi

csöndben nagy-gyorsan temetni

mentünk.

Meg-meggörnyedten

mentünk a kertek alatt. A földben,

a földön alvó varangyok: aknák,

gránátok közt tapogatták

lábaink az utat.

Laczó plébános

ment legelöl. Majd Herbst János,

anyám húgommal kezében,

és én. Belécsimpaszkodva, félve.

Néha el-elfütyült fölöttünk

egy-egy golyó.

Aztán föltűnt

a temetőnk, s a temetőben

a Fa-Krisztus, a földre lőve.

Hogy odaértünk – tán csak az emlék,

de fölkelt – és odaállt mellénk,

jött velünk.

Messzibb, nagyra tátva

a háromfejű sárkány szája

lángol. A sárga földet fújja.

A Gallaiéknak is volt kishalottja,

s még másnak is.

Néztem a három gödröt,

ahogy földet hány, füvet köpköd,

ásítozik fogatlan szája.

Majd rákezdtek a Miatyánkra,

s a Kyriére… Értetlen szavakkal.

Én meg húgommal maradtan

egész kicsivé zsugorodtam.

Szárnyam lett, zizegő, hártya-szárnyam,

gömbszemem. A fagyott sárban

forogtam hátamon…

Hogy hátha!

De hiába! Hiába! Hiába!

Forgott a fényes ég is fölöttem

én meg csak a ragacsos csöndben.

Aztán egyszerre csattant és csattant

a föld húgomon.

Én föntmaradtam.

Fönt. Lassan betelt a nincsen.

És azóta nem voltam Isten.

Kútunk, távolról

Amikor kútba néztem,

mindig a tengert láttam,

Gulivert Liliputban,

a perc-kötözte időt.

Mikor tükörbe néztem,

mindig apámat láttam,

évgyűrűimbe hulltan

az elörvényedőt.

Kutam, tükröm is nincsen.

Föld hullámzik bennem,

szaggatom – óceánember –

köteleim, a fényt.

Kút-távcsövét, az Isten

megfordít engem egyszer,

megnézi hogy lehettem

előbb, mint voltam én.

Üdvözlet a hazatérő Bartók Bélának

Széttépett föld,

százszor és százszor

száműzött ország,

kis haza,

tudod-e

ki jő

most haza?

Ki áll ott,

ki hozza

a nagyvilágból

nem a nagyvilágot

a hazát haza?

Maga a haza!

Ő jő haza,

az anyaföld

szíve és szava,

ő lángol, napvilágol

a százszor és százszor

elárult országok

elárvult jövő-jaja,

Ő jön haza:

a beszédhez a száj,

a dobogáshoz a szív,

az énekhez a tüdő maga,

jön az éghez a föld,

földhöz a fű,

fűhöz az ég maga,

a levegő, a szabadság magzata,

a szó, a fény, a nap,

hogy együtt szólana

az édes mostoha,

s a kitagadott haza

anyaföld-fia,

jön, hogy legyen élnünk,

jön, hogy legyen halnunk,

jön a haza haza.

Napvilágvándor, köszöntünk!

Legyünk örökre otthon

Benned!

Igazak igaza.

Anyanyelvem édes tengere vagy

Balázsaimnak

Nem akartam én más lenni: felnőtt

gyerekember, és költő, és magyar.

Pára-számról magyarul libben a felhő,

por-számon magyarul zizzen az avar.

Hogy magyarul nyí a kutya, s – épp most – a

macska is magyarul nyafog, magyarul nyerít

a ló, nől a fű, magyarul mossa

a futóhabfényű éj gigászi köveit.

Magyarul, s nekem: sárkeresztúriul!

– Ó, lelkembe lelkedzett szavak:

„Lazsnak, melence, csuport, szülike”.

Halhatatlan, te! Ne csitulj, ne csihulj!

Zengj, zúgj Kárpát-időknél hatalmasabb

emberanyanyelvem édes tengere.

Takáts Gyula születésnapjára

Ki tudja, hol van Drangalag?

A tejút vagy Becehegy fele?

Egyszer elfér egy hant alatt.

Másszor a nap holdlevele.

Egyik határa végtelen.

Mindig ott van, ahol megállsz,

s tűnődsz a szívverés-réseken.

Honnani ez a zuhogás?

Másik határa sincs sehol.

Az idő szív-változata.

Egy-egy somfa. Bodzabokor.

Hol fény, hol árny-corpuscula.

S ki lakja e földet, ami

egyszerre város és folyó?

Berzsenyi? Csokonai?

Homálynoki? Sanyi Manó?

A zene költözött ide,

Csu Fu, a lant és hang-hada:

venyige, kacor, tőtike,

gyalog- és hurulókapa,

toll és rajzszerszám. Fény, vonal,

szín és napmécses. Fény-irón.

S valami napszállat-zsivaly

ég és föld hullámaiból.

Bölcs Bátyám, te vagy Drangalag.

Te is lész örökös ura.

Ég óvja birodalmadat,

és Tégedet, Takáts Gyula.

Köszöntő helyett

Ágh Istvánnak

Még élünk, Pista, a szavak, a verssorok

örökké vándorolnak könyveinkben,

mint az életbe szerelmes atomok

remegnek boldog-kielégületlen,

húznak, mint a csillagnyálú csigák

ezüstcsíkot az éjre és hajunkba,

mint a selyemgubó-teret, belülről szövik át

fényükkel az időt, mit bebáboztunk magunknak,

csak, ha már nem leszünk, ha a galaktikák

szíve átlátszik rajtunk, és a föld alól

havazó hó lesz élet-eledelünk,

állnak meg szavaink, s veszik át,

szájunktól, ami többé nem mondható:

általa voltak, s mi általuk leszünk.

Mile Nedelkoszki sírása Nagy László halálán

Nyáron, a nyárban, a nyárra – vaséj –

fehérsótűzvész: lángol a mennyei bánya,

az ég eresztékeiről sós lé cseperészget –

Sírj, Erdély, sírj, édestestvéred halt meg!

Ne gondolj semmivel –

se a jajos fagyokkal, se a hóvésszel,

és azzal se már, hogyan haldokoltál földre döntve

a csontjaidban fúvó fagyoktól,

amikor nyáron, a nyárban, a nyárra – csontéj –

fehérsótűzvész: lángol a mennyei bánya,

az ég eresztékeiről sós lé cseperészget –

Sírj, Erdély, sírj, édestestvéred halt meg!

Dsida Jenő

Pikával szívében született

valami segesvári síkon.

De se lópaták, se szúrt sebek.

Élni csak azért született,

hogy az élő halálban bízzon.

De rét lesz-e a lepedő,

ha nem vér: verejték-Szamos.

És elrejt-e, menekülő,

a kukoricás-levegő,

ha csak tüdődtől iszamos.

Dsida Jenő, én értelek.

Minden dobbanásszavad

enyém. Megérintettelek:

ujjam begyén a te teled

tündérei villámlanak.

Nemsoká már színről színre.

Én elkezdem, s te folytatod:

„A fűzfa behajlik a vízbe”,

és száll a szó szívről szívre,

s a Léthe lábunknál locsog.

„Zuhanások”

Hervay Gizinek,
ide- és odaátra

Mért titkoltad, mikor kő, hold is tudta,

nincs gravitációd: élsz, zuhansz fölfele.

Mélységes mély, nem a múlt, a jövő kútja,

s nem a tegnapba, a holnapba halsz bele.

Zayzon Béla emlékének

… Hová? Hová? Vén Föld, Öregapó?

Be akarod tán fogni a napot,

azért lóbálod likas kalapod,

a kilukadt eget kezedben? – Hahó! Hahó!

Ott ragyog most megszökött méhrajod

a nap, a kerítés tövinél

fölhabzó spireácska tetején,

ott sugarazik, sárgáll, ott bozsog,

tolakszik, tolong a gömbbé-zsugorodott

nap-életözön, s úgy vakít, úgy ragyog,

mintha maga volna minden élet-magod:

a te minden megszökött éjjeled, s nappalod.

Azóta, Apó, sugár vagy magad is,

befogott, befogadt a nagy kaptár-temető,

a sepsibesenyői napvilág-tekenő,

ott dagasztódnak napsejt-hamvaid

apád, anyád porával, s játszópajtásaid

élő jajával egybe, s a hajdani szeretők

havasi esztenákból lebegő

gömbvillám nyarával;

Ó, lesz-e erő

föltámasztani kopjafa-logikád:

a kiduvadt négy égtáj, földed feliratát:

„Uzoni Zayzon család”;

Kimosolyodik-e, mint a kisülő

kenyér, napvilágsírodból a jó idő?!

Szavak a palatáblán

…És beírtalak Benneteket a tenger fövenyébe,

téged is napvilág szolgálólánya,

árva Babics Mária, nagyanya,

és téged is vízkérincsélő, égkoldus

Joó Sándor nagyapám,

és téged is csillagpalatáblás tanító,

néhai Bella István apám,

búza vagy kóró

az ukrán humuszban talán,

és téged is háborúnapszámos,

halál-csépelő élet,

Joó Sarolta anyám,

és titeket is Bellák, Balások, Piliárok

és titeket is, szeretteim:

MáriaMárta, Áni Máni és Tüske,

MagdolnaMárta és Balázs,

és titeket is Dömdödömszívű dobogások,

napsugárfészkű Pistinke-cinkék,

Bilincs-Bilintke, Tihamér és János,

és mind, kikről csak ennyit:

szerelmek, szeretők, barátok, barátság.

És tégeteket is, édeseim,

kikről csak azt tudom,

kisujjam görbülete vagytok,

összepöndörödő hajszálaim vagytok,

a hajam és szemem színe vagytok,

kaszává görbülő

ölelésem vagytok.

Így lássatok hát, ha látni akartok:

ég és föld között,

szemközt a végtelennel

egy kisember áll,

lábával jeleket ír a porba:

a sarka a pont, a vonás,

a talpa a vessző.

És a vak Homérosz, a tenger

elejti lantját, az időt,

ki-kinyúl minden kezével,

s hullám ujjbegyével

letapogatja,

hangosan elolvassa,

elmormolja és elmorzsolja mind.