Meghalni csak úgy?

Meghalni? Csak úgy? Még csak az kéne! Úgy hagyni itt az életet, mint egy harmadosztályú krimót, észrevétlen:   az ember már fizetett, megy ki az ajtón magában   – a pincér nem köszön –, megáll künn a rosszul gombolt kabátban, s tűnődik, hány söröm, hány borom is volt valóban,   s hány életem, – egy csak! – becsaptak-e, s ha igen, halóan   mégis mért élvezem ezt a savanyú lőrét,   ezt a megpohosodott sárbólsütő fényt,   s ha tudtam, valaki meglopott, mért nem vágtam a képébe rögtön,   azt, amit kiadott s kihozott: azt a felényi adagot?! Szolgává tettek? Ha igen, életszám   ki fogta be, hogy nem mondom ma se: nem, non, nye, nyet, nájn,   mintha hiányozna a luciferi ige szavaim közül, helyében lám,   maradt volna az igenek igene, s közben mint valami hűségreklám   alatt az aláfestő zene: „Pofa be! Pofa be! Pofa be!” Vagy ezért élhettem ennyit?   Hogy lássam a holdat, a napot a földben, s az emberben eddig.   Ahogy részemmé feslik mind, ami nélkülem magává   boldogodhatott. Szolga voltam? Éltem. Szemernyit.   Bár fulladozó sejtjeim keveslik a szót, a dühöt, a jajt – maradok   a néma nem, ki bár némának tetszik, hallgatva beszélt,   beszélve hallgatott.