Meghalni csak úgy?
| Meghalni? Csak úgy? Még csak az kéne! |
| Úgy hagyni itt az életet, |
| mint egy harmadosztályú krimót, észrevétlen: |
| megáll künn a rosszul gombolt kabátban, |
| hány borom is volt valóban, |
| – egy csak! – becsaptak-e, s ha igen, halóan |
|
s ha tudtam, valaki meglopott, |
| mért nem vágtam a képébe rögtön, |
|
azt, amit kiadott s kihozott: |
|
| Szolgává tettek? Ha igen, életszám |
| hogy nem mondom ma se: nem, non, nye, nyet, nájn, |
|
mintha hiányozna a luciferi ige |
| szavaim közül, helyében lám, |
|
maradt volna az igenek igene, |
| s közben mint valami hűségreklám |
|
| „Pofa be! Pofa be! Pofa be!” |
|
| Vagy ezért élhettem ennyit? |
|
Hogy lássam a holdat, a napot |
| a földben, s az emberben eddig. |
| mind, ami nélkülem magává |
| Szolga voltam? Éltem. Szemernyit. |
|
Bár fulladozó sejtjeim keveslik |
| a szót, a dühöt, a jajt – maradok |
|
a néma nem, ki bár némának tetszik, |
|
|
Egy ideje
|
| Dr. Simon Jánosnak, tűnődve, |
| egy boros beszélgetés mécseként |
|
| De fura is, hogy visszakerül elébem |
| Elfutó életem már úgy nézem, |
| De nagy visszapillantó tükröm vagy, Élet! |
| S én mozgásom fényéből, bentemből nézem |
|
| Mert itt van, visszaköszön minden, hol boldog |
| s boldogtalan… Fű néz rám, borong akác-homlok, |
| Fehérvár… s ahogy visszapillantok, |
| úgy remegnek, lúdbőrzenek a hantok |
| bennem, ahogy föl-fölreng, holdat hangol |
|
| Mosolya? Mocsola inkább, ahogy palócföldön |
|
mondják a morotvás vizet, |
| a kenderáztató gödröt… kölök-nyaramat töltöm |
| Litkén, pille-árnyékom libeg |
| a virágok színén, gázolok át a csöndön, |
| az Ipoly patakján, és fuldoklok az örömtől, |
| mert puszta kézzel fogom a vízként özönlő |
| napfénypikkelyes keszegeket. |
|
| Búcsúzik ez a nap is? Azért özönlik vissza, |
|
mert elrekesztették valahol |
| az időmet, s csak a végső kulissza |
| hömpölygök, patak, perc beissza |
| sejtjeimet, s hoz naptiszta |
| tükröket, a sár sejtését: hogy a zsilip nyitja |
|
ama egy pásztor s egy akol |
|
testvériség, ama végső alól. |
|
| Búcsúzzak én is? Próbáljak jönni s menni |
|
a pillanatig, amikor kivált, |
| ellentétébe átfordult a semmi, |
|
a világ önmagába visszaállt, |
| akárhogy is, nem kezdek perlekedni, |
| se búcsúzkodni, se integetni, |
| magam magammal mit kezdjek vitát: |
| jó volt veled lenni és lehetni, |
| hát viszlát, viszlát napvilág-világ. |
|
|
Esti kérelem
| elfüggönyzött barlangodban |
|
| annyiszor haltam meg egykor, |
| hatalmas ebédlőszekrény te, |
|
| angyalok laktak meg tárgyak: |
| villámrepedéses nagy tükörajtód |
| csattogjon gyöngyvirág-tükrödben |
| a bútorok angyali szárnya! |
|
| Székek, asztalok, sámlik, |
| ajtófélfák, ajtók, küszöbök, |
| fölmosórongy, vödör, szemétlapát |
|
| Vagy álljatok arrébb magatoktól, |
|
|
Eleven fényed
| Boldog, ó, boldog éden-idő, amikor még azt hittem, a lélek |
| láng és fény, fény és láng, nem pőre égéstermék csupán, |
| s nem tudtam, hogy – örök gyehenna! – élő tűzre vettetve |
| él minden élő „harminchat fokos” pokla tüzében, |
| hogy ami fény volt – az a fölszálló füst lenge lázliliomja, |
| és ami vala láng – az korom és sár hamuhodása. |
|
| És mégis, amikor még hiányod tavában álltam, |
| és szétterpedt ujjaid közül az árvaság csorgott fejemre, |
| akkor lettem a te olthatatlan lángod, apám, a te eleven fényed, |
|
| mert magaddá kereszteltél halálod égő kezével, |
| s míg – árva, megneveződtem, meghasadt fölöttem az égbolt, |
| eleven szavak szálltak megszólalni a számra, szívemre: |
| „Hallgassatok el fák és füvek, földek és tengerek, íme |
| ez az én szerelmetes fiam, akiben nekem kedvem telik.” |
|
|
Krónika
|
Csoóri Sándornak
| Kicsinél is kicsikébb voltam, |
| amikor egyszer Isten voltam. |
|
| Háború volt. Hegyek görögtek, |
| villámlottak és mennydörögtek |
|
| a legyet néztem, fényben, félholtan |
| forgott a hátán körbe, körbe |
|
| magát, hogy fordulna már hasra, |
| s fölszálljon a fénybe. Szabadba. |
|
| De csak becsúszva a konyhát, |
| magát lökte arrébb és arrább, |
| s míg a világ recsegett, rengett, |
| fölverte, hogy hallani kellett |
| – kint is – ahogy sír magába |
| a szárnya, segítségező lába, |
| szem-mákszeme, míg, csak úgy csattant, |
| egy mozdulattal agyoncsaptam. |
|
| Aztán pár nap, s anyám kezében |
| a „bunker”-ban tífusz dúlt, s éppen |
|
| hogy fuldoklik, cikákol kéken, |
|
| fuldokló anyámnak megígértem, |
| hogy apám majd hoz a frontról még egy |
|
| Később a harangozó bácsi, |
| egy Hitler-szalonnás dobozba tették, |
| egy marmelád-lekváros dobozba. |
| S mintha betlehem-barlang lett volna, |
| kivitték éjre az istállóba. |
| Jászolba, szalma közé tették, |
| hogy kisded-halottnak megszülessék. |
|
| a fagyos falak melengették. |
| Ha valami letérdelt elébe, |
| csak a létra féllábú léce. |
| Pásztorok, Három Királyok |
| helyett a kapa, csákány, ásó |
| hoztak neki – nem mirrhát, gyöngyet, |
| tömjént – fekete sötétségkönnyet. |
| Nem jött a betlehemi csillag. |
| Az égen fekete fények nyíttak, |
|
| Sztálin-gyertyák lidérce libbent |
| az égre, s a fénylő jeladásra |
| nem angyali seregek szárnya, |
| katyusák zúgtak a világra. |
|
| Aztán reggel a napkeletnyi |
| csöndben nagy-gyorsan temetni |
|
| mentünk a kertek alatt. A földben, |
| a földön alvó varangyok: aknák, |
|
| ment legelöl. Majd Herbst János, |
| és én. Belécsimpaszkodva, félve. |
|
| Néha el-elfütyült fölöttünk |
|
| a temetőnk, s a temetőben |
| a Fa-Krisztus, a földre lőve. |
| Hogy odaértünk – tán csak az emlék, |
| de fölkelt – és odaállt mellénk, |
| a háromfejű sárkány szája |
| lángol. A sárga földet fújja. |
|
| A Gallaiéknak is volt kishalottja, |
| ahogy földet hány, füvet köpköd, |
|
| Majd rákezdtek a Miatyánkra, |
| s a Kyriére… Értetlen szavakkal. |
| egész kicsivé zsugorodtam. |
| Szárnyam lett, zizegő, hártya-szárnyam, |
| gömbszemem. A fagyott sárban |
|
| Forgott a fényes ég is fölöttem |
| én meg csak a ragacsos csöndben. |
| Aztán egyszerre csattant és csattant |
|
| Fönt. Lassan betelt a nincsen. |
|
| És azóta nem voltam Isten. |
|
|
Kútunk, távolról
| Kutam, tükröm is nincsen. |
|
|
Üdvözlet a hazatérő Bartók Bélának
| a levegő, a szabadság magzata, |
|
| jön, hogy legyen halnunk, |
|
| Napvilágvándor, köszöntünk! |
|
|
Anyanyelvem édes tengere vagy
|
Balázsaimnak
| Nem akartam én más lenni: felnőtt |
| gyerekember, és költő, és magyar. |
| Pára-számról magyarul libben a felhő, |
| por-számon magyarul zizzen az avar. |
|
| Hogy magyarul nyí a kutya, s – épp most – a |
| macska is magyarul nyafog, magyarul nyerít |
| a ló, nől a fű, magyarul mossa |
| a futóhabfényű éj gigászi köveit. |
|
| Magyarul, s nekem: sárkeresztúriul! |
| – Ó, lelkembe lelkedzett szavak: |
| „Lazsnak, melence, csuport, szülike”. |
|
| Halhatatlan, te! Ne csitulj, ne csihulj! |
| Zengj, zúgj Kárpát-időknél hatalmasabb |
| emberanyanyelvem édes tengere. |
|
|
Takáts Gyula születésnapjára
| Ki tudja, hol van Drangalag? |
| A tejút vagy Becehegy fele? |
| Egyszer elfér egy hant alatt. |
| Másszor a nap holdlevele. |
|
| Mindig ott van, ahol megállsz, |
| s tűnődsz a szívverés-réseken. |
|
| Másik határa sincs sehol. |
| Egy-egy somfa. Bodzabokor. |
| Hol fény, hol árny-corpuscula. |
|
| egyszerre város és folyó? |
|
| Csu Fu, a lant és hang-hada: |
|
| toll és rajzszerszám. Fény, vonal, |
| szín és napmécses. Fény-irón. |
| S valami napszállat-zsivaly |
|
| Bölcs Bátyám, te vagy Drangalag. |
| és Tégedet, Takáts Gyula. |
|
|
Köszöntő helyett
|
Ágh Istvánnak
| Még élünk, Pista, a szavak, a verssorok |
| örökké vándorolnak könyveinkben, |
| mint az életbe szerelmes atomok |
| remegnek boldog-kielégületlen, |
| húznak, mint a csillagnyálú csigák |
| ezüstcsíkot az éjre és hajunkba, |
| mint a selyemgubó-teret, belülről szövik át |
| fényükkel az időt, mit bebáboztunk magunknak, |
| csak, ha már nem leszünk, ha a galaktikák |
| szíve átlátszik rajtunk, és a föld alól |
| havazó hó lesz élet-eledelünk, |
| állnak meg szavaink, s veszik át, |
| szájunktól, ami többé nem mondható: |
|
| általa voltak, s mi általuk leszünk. |
|
|
Mile Nedelkoszki sírása Nagy László halálán
| Nyáron, a nyárban, a nyárra – vaséj – |
| fehérsótűzvész: lángol a mennyei bánya, |
| az ég eresztékeiről sós lé cseperészget – |
| Sírj, Erdély, sírj, édestestvéred halt meg! |
|
| se a jajos fagyokkal, se a hóvésszel, |
| és azzal se már, hogyan haldokoltál földre döntve |
| a csontjaidban fúvó fagyoktól, |
|
| amikor nyáron, a nyárban, a nyárra – csontéj – |
| fehérsótűzvész: lángol a mennyei bánya, |
| az ég eresztékeiről sós lé cseperészget – |
| Sírj, Erdély, sírj, édestestvéred halt meg! |
|
|
Dsida Jenő
| Pikával szívében született |
| De se lópaták, se szúrt sebek. |
| Élni csak azért született, |
| hogy az élő halálban bízzon. |
|
| ha nem vér: verejték-Szamos. |
| ha csak tüdődtől iszamos. |
|
| Nemsoká már színről színre. |
| Én elkezdem, s te folytatod: |
| „A fűzfa behajlik a vízbe”, |
| és száll a szó szívről szívre, |
| s a Léthe lábunknál locsog. |
|
|
„Zuhanások”
|
Hervay Gizinek,
ide- és odaátra
| Mért titkoltad, mikor kő, hold is tudta, |
| nincs gravitációd: élsz, zuhansz fölfele. |
| Mélységes mély, nem a múlt, a jövő kútja, |
| s nem a tegnapba, a holnapba halsz bele. |
|
Zayzon Béla emlékének
| … Hová? Hová? Vén Föld, Öregapó? |
| Be akarod tán fogni a napot, |
| azért lóbálod likas kalapod, |
| a kilukadt eget kezedben? – Hahó! Hahó! |
| Ott ragyog most megszökött méhrajod |
| fölhabzó spireácska tetején, |
| ott sugarazik, sárgáll, ott bozsog, |
| tolakszik, tolong a gömbbé-zsugorodott |
| nap-életözön, s úgy vakít, úgy ragyog, |
| mintha maga volna minden élet-magod: |
| a te minden megszökött éjjeled, s nappalod. |
|
| Azóta, Apó, sugár vagy magad is, |
| befogott, befogadt a nagy kaptár-temető, |
| a sepsibesenyői napvilág-tekenő, |
| ott dagasztódnak napsejt-hamvaid |
| apád, anyád porával, s játszópajtásaid |
| élő jajával egybe, s a hajdani szeretők |
| havasi esztenákból lebegő |
| gömbvillám nyarával; |
Ó, lesz-e erő |
| föltámasztani kopjafa-logikád: |
| a kiduvadt négy égtáj, földed feliratát: |
|
| Kimosolyodik-e, mint a kisülő |
| kenyér, napvilágsírodból a jó idő?! |
|
|
Szavak a palatáblán
| …És beírtalak Benneteket a tenger fövenyébe, |
| téged is napvilág szolgálólánya, |
| árva Babics Mária, nagyanya, |
| és téged is vízkérincsélő, égkoldus |
| és téged is csillagpalatáblás tanító, |
| az ukrán humuszban talán, |
| és téged is háborúnapszámos, |
| és titeket is Bellák, Balások, Piliárok |
| és titeket is, szeretteim: |
| MáriaMárta, Áni Máni és Tüske, |
| és titeket is Dömdödömszívű dobogások, |
| napsugárfészkű Pistinke-cinkék, |
| Bilincs-Bilintke, Tihamér és János, |
| és mind, kikről csak ennyit: |
| szerelmek, szeretők, barátok, barátság. |
| És tégeteket is, édeseim, |
| kisujjam görbülete vagytok, |
| összepöndörödő hajszálaim vagytok, |
| a hajam és szemem színe vagytok, |
|
| Így lássatok hát, ha látni akartok: |
| lábával jeleket ír a porba: |
|
| És a vak Homérosz, a tenger |
| ki-kinyúl minden kezével, |
| elmormolja és elmorzsolja mind. |
|
|
Ember-idős vagyok
| Ember-idős vagyok. A világhoz képest |
| semmi-éves. Bár világszor öregebb |
| minden, mint én, nem szomjas, nem éhes, |
| nem öl, nem él. Van. De csak én lehetek. |
|
| Csak ne kéne havon ébrednem egyszer, |
| széthasgatott fehérekben, fagyok. |
| De egyszerre ring bölcsőm a veremmel, |
| és fénysötétben vacogom: vagyok. |
|
|
Karácsonyi levlap Weöres Sándor kórházi ágyához
| Hát számodra sincs Sándor, irgalom! |
| Se holdfűszálon hintó-csigabiga, |
| se csillagrücskös, őshüllő Tejút! |
| Lomhán pilledsz milliárd év-alom |
| szalma fényén, Betlehem. Az elaludt |
| percüstökös nem vesz pille szárnyaira. |
|
| Csak az a fehér kórházi ágy üget |
| alattad. Bicegő, táltos nyihaha. |
| A sárgaházban sír egy gyerekszoba. |
| A csecsemők bezárják öklüket: |
| Ejtőernyőöröklét Pitypangbóbita, |
| ujjaik bimbó selymében szenderedsz. |
|
| Halandó s halhatatlanra hasadt földi ég, |
| atomjaid közt ha örök-tündököl, |
| ahogy széttört tükörből a nap, százféleképp |
| szólítasz. Föld vagy! Fény! Gyermekláncfűököl. |
| És úgy leszesz a Földink, égiképp, |
| hogy hozzánk halandódsz, meg mégse ölsz. |
|
| Hát hadd legyen ma lucfenyőnk igéd. |
| Szeretet-fényfánk a minden és soha. |
| Hol világaid verssor gyertyája ég, |
| gyermekmosoly minden ősbűnprotuberancia. |
| Nem a Lángpallos veszejti el a vészt, de Psychéd: |
| az őszi éjben izzó galagonya. |
|
|
És szólt a szó
| hogy megvirradjak, szemed |
|
| – Ha már csak fény leszek, |
|
| – Ha kucorgó fény leszek, |
| a szájad szélén, hogy megláss, |
| egyetlenegyszer kimondasz-e?! |
|
|
Egy kakasnak órája
| hívna, dehát sehol sem lel. |
|
| hívja, s kér egy óramajsztert, |
|
| de egy hang nyeglén így nyekken: |
| „Majd holnapután kiskedden.” |
|
| Másutt meg egy más azt mondja: |
| „Menj a kutyagumiboltba!” |
|
| Ott „aszongyák” az órára, |
|
| menne, hogyha ilyen volna, |
|
| földhöz csapná, abriktolná, |
|
| és – rettenet! – kotkodákol. |
|
| Még el se ütötte: „éjfél”, |
| álmában kukorít: „Dél, dél!” |
|
| Közben kint zörög, zakatol, |
|
| összevissza járnak gyárak. |
|
| hétfőn kedd, szerdán szombat van. |
|
| Reggel este. Délben nyitnak |
|
| mindenkit: még nem is vásálsz, |
| már azt hallod: zárás! zárás! |
|
| Ebédszünet. Dél van, dél, dél! |
|
| Nyár. Aratás. Nyári zápor: |
| ki se látsz a havazásból. |
|
| mögül nézed, hogy aratnak. |
|
| szállnak recsegve-ropogva |
|
| Most meglódul, megcsikordul |
| az egész Föld, és megfordul. |
|
| a feketék, s kifehérednek. |
|
| sápadt bőrű lordok, cárok, |
|
| itt meg – nézzél csak magadra – |
| ez fekete, az meg barna – |
|
| ha meg elkezdsz kacsintani |
| – szakasztott, mint egy kínai. |
|
| egy tyúk battyog a toronyba, |
| nagy gőgösen karattyolva. |
|
| mint egy toronykakas-órát. |
|
| Hangot is ad: kottkoti-kú! |
| Kot-kotty, kot-kotty, kottykorikú! |
|
| Hát nem látják, hát nem hallják |
| ál-tollait, vánnyadt hangját?! |
|
| Kottkotikú – kottkotikí – |
|
| Akkor se lesz más: kotkodács! |
| Minden napra egy-egy tojás. |
|
| Sose lesz rend a világon! |
| De jó is, hogy mindez álom. |
|
|
A világ születése
| és csillagot lel az ujja. |
|
| Láng csobban, ég ég újra. |
|
|
Mese
| És elébb megfeketedtek a vizek. |
|
| A fönt szálló szárnyas esők, és a |
| lenti, lábujjhegyen járó harmat. |
|
| Majd elapadtanak mindenek: |
|
| A kutakból kígyó patakzott, |
| a tenger és óceán, mint döglődő, |
| önmaga kiszáradt partján. |
|
| És egyszercsak kigyúlt az ég. |
| megcsavarodott maga körül, |
| s az elvékonyult, hamuszínű hártyán |
| feketén és vörösen világítva, |
|
| De már nem volt, ki pápaszemét |
| – az idő végtelennyolcasát – |
|
| ekkor egy farkas elsírta magát: |
| Balszeméből lassan kigördült a föld. |
| Jobbszeméből kigördült az ég. |
|
|
Hódolat W. S. mesternek
| reng, ring Weöres Sándor: |
| Csung Kuo, France Micrájim, |
|
| – szól a szó, fölragyog –, |
|
| a könnycseppben a tenger, |
|
| tavaszt fintorog, tüsszent, |
|
|
Játszom Istennel s ő velem
Hogy didereg a hó
| Hogy didereg a hó, s a hóban |
| Mintha hullana a valótlan: |
| rézpénz a szemre, szeptemberlevél. |
|
| Hogy didereg a tó, s a tóban |
| Mint egy kihűlő fény elaluvóban, |
|
| Hogy didereg a jó, s a jóban |
| Mint egy eltévedt űrhajó, |
| ahogy a Föld, e Trójai Faló |
|
|
Árnyjáték halandóknak
| Tegnap volt ma, vagy ma lesz tegnap? |
| Mint Idő, kit mozgása elhagy, |
|
| Végtelen voltam? Változatlan? |
| Most minden napom száz alakban. |
|
| Föld lennék? Elmállani szállnék? |
|
|
Nyolc sor
| A fényeket mindég szerettem. |
| Gyöngéd gyíkjai az égnek. |
| Egyszer egyet kezembe vettem. |
| Fénye eltört. Bennem sötét lett. |
| Árnyteremtmény, azóta félek. |
| Napom gyűrött, éjem vetetlen. |
| És úgy fekszem önnön-kezemben, |
| ahogy lélegzetemben a lélek. |
|
Nyolc sor meg egy
| A fényeket mindég szerettem. |
| Gyöngéd gyíkjai az égnek. |
| Egyszer egyet kezembe vettem. |
| De kettétört. Bennem sötét lett. |
| Fényteremtmény, azóta félek. |
| Nappalom éj, eltemetetlen. |
| Csak árny és árny. Egyre és egyre. |
| És úgy fekszem gyilok-kezemben |
| ahogy lélegzetében a lélek. |
|
Először kettő voltam
| lettem ezerszer, ezerszer, ezerszer |
|
Szószámtan
|
Wack Gergőnek,
cserébe és szeretettel
| lehetne belőle is szópélda |
|
| „fusson, akinek nincs bora!” |
|
| És aki rájön a megoldásra, |
|
|
Ó-újévi vers
| Mert tudom, hogy tudod, szeretlek, |
|
s tudod, hogy tudom, szeretsz, |
| már nem a csillagok közt kereslek, |
| konyhában, ágyban – nem holdfényparton |
| mégis, egyetlen csodámnak tartom, |
|
hogy szeretlek és szeretsz. |
|
Társ-életemnek
| Havazik a fény – mondhatok-e |
| többet születésről, halálról? |
|
| A fény havazik – mondhatok-e |
| bármit a bennem telelő nyárról? |
|
| Telel a dél – forgathatom |
| bárhogy a szót – annyit tesz: ének. |
|
| A tél delel – s én behavazom |
| visszhangtükrömet; sóhajlok: élek. |
|
|
Majd
| mint minden naprendszer-magam. |
|
| Ó, majd ha… Jaj, ha majd… |
|
|
Karácsonyesti vers
| Istennel játszom. Már mióta |
| Karácsony este van. Ezer év óta. |
| Ülünk egy csöndes szegleten |
| valamelyik világ zugában. |
| Játszom Istennel s ő velem. |
|
| futnak közöttünk, körbe-körbe. |
| Vén bakter, háborúkkal megtömte |
| föld-csibukját, s most nem pipál. |
|
| Talán most kéne neki szólni. |
| De szívem szúr. Torkom szorul. |
| Adja vissza! De a szám néma: |
| nem tudok. Nincs csoda-morféma. |
| Torkom szúr. Szívem szorul. |
|
| Minthacsak értene, megmozdul |
| A világűr helyébe a nincsen |
| Katonaköpenytejút, s egy szó. |
|
| Közben az idő zuhog zölden. |
| Karácsony van. Mint valaha. |
| De valami szívemben csörren. |
| Előttem, mögöttem, köröttem |
| felemelt karral áll a fa. |
|
|
Doleo, ergo ero
| Itt vagyok, itt. A fönti jégre |
| – párámra – ráírok valamit |
| – fényt? kéjt? és éjt? – hogy mivégre |
| más minden minden, mint ami. |
|
| Hogy mindenki mássága pokla, |
| ha nem tenger és nem virág. |
| Ha nem halnék meg egyszer, elfogyna |
|
| Történek hát. Halálzom dolgom. |
| Hizlalom holnapom tovább. |
| Bilincs-szememmel elorzom |
| a gyermekláncfű mosolyát: |
|
| Tél jön. Téltank. S az ember árva: |
| hó, jég lánctalpa hengerül |
| szájra, szóra. A lény – hiába! – |
| szeretne legalább legbelül |
|
| lenni: a föld vakablakába, |
| Jégvirágkarc nől jégvirágra. |
|
|
Félelem
| Egyesegyedül a félhomályban. |
| Rádió-hangverseny. Egyenes |
| adás. Bach. Szólószonáta. |
| Hirtelen megrezzenek, hátra |
| kapom a fejem: miféle nesz ez? |
| Valaki aprót köhint a hátam |
| Testemen kívül hallom szívemet. |
| Betörő? Rabló? Gyilkos? – De – hála! – |
|
| Csak a zene jár, a némaság virágórája. |
| De a szoba nem akar kiszínesedni. |
| Majd mint villám: a hangverseny árnya: |
| ott, akkor köhögött az, aki bárha |
| van, nekem nincs, nem is volt, nem is lesz |
| és mégis, örökké így fog megjelenni, |
|
| Úristen! De nehéz is, ami nincs, |
|
|
Hasonlatok
| Mint Krisztus sebébe Tamás ujja, |
|
| Mélyül, mintha rög-kútba hullna, |
| vagy a világűrbe hatolna, |
| és mégis, még meg se karistolja |
| se odaát, se a felszínén. |
|
| Játszik visszáján és színén, |
| búzaszem-pupilla peremén, |
|
| Mintha mi lesz, visszahajolna |
| a voltba, csobban a jövő múltja: |
|
| A napvilágot a költemény. |
|
| És csobog a föld. A fekete fény. |
|
|
Líra
| – csak akkor szólok vissza, |
|
| – csak azt dobogom vissza, |
|
|
s ha leszek, a ti hangotok. |
|
|
Paplan
| Kilóg a lába a halottnak. |
| A halottnak kilóg a lába. |
|
| Nem mozdulnak mégse. Halottak. |
| Kilóg a lába a halottnak. |
| A halottnak kilóg a lába. |
|
|
Szívhangok
| És elkezdődött egyszer a dobogás |
| valami valótlanban valahol, |
| elkezdődött az élő és csuda-holt |
| világ s a világon kívüli zuhogás. |
|
| Elkezdődött, hogy rajtam kívül éltem, |
| még önmagam előtt, apám s anyám előtt. |
| Fényvonalzók zurrogtatták a levegőt |
| a körbeforgó kölyök-tükrök kezében. |
|
| És elkezdődtem én is, mintha |
| a naprendszer dobogna atomjaimban, |
| szívhangom fény-dobaj, s a két szemem |
|
| mintha a nap és a hold csónakja lenne, |
|
a halál és halhatatlanság evezne |
| valami kiolthatatlan tengeren. |
|
|
Örök perben
| Már balszemem megbilincselte |
| A jobb szemem nincs még bilincsben: |
|
| Ki eddig bűntársam volt, a testem, |
| most tanú: vádol és megítél, |
| vall rám mind, aki velem él. |
|
| Rám vall a tüdőm és májam, |
| a szívem – hebeg és habog – |
| összefüggés nélkül darálja |
| azt az egyetlen mondatot. |
|
| Pedig a bűnöm annyi: élek. |
| És se isten-, se emberfia. |
|
| Csak földtömlöc. Földmagánzárka. |
| Szerelem: mindenségbárka, |
| te vígy át a végső vízen. |
|
|
Spirituálé
| mert meghalnom nem szabad, |
|
| mert meghalnom nem szabad, nem, |
|
| mert nem szabad meghalnom, |
|
| talán, talán meg nem talál, |
| rám nem talál, meg nem tanál. |
|
| hisz, ha a szemem becsukom, |
|
| mert ha mindkét szemem csukott, |
| azt hiszik, hogy nem is vagyok, |
|
| mert nem látnak, mert nem vagyok, |
| meghalni meg se halhatok, |
|
| csak vagyok, vagyok, vagyok, vagyok, |
| vagyok, vagyok, vagyok, vagyok. |
|
| rám csukódik rögtön az ég, |
|
| rám csukódik rögtön a föld, |
| a dél-, s a délutángöröngy, |
|
| villámlanak pillám mögött, |
|
| úgy mennydörgetik mellemet, |
|
| A szék, asztal, szekrény alá |
|
| talán, talán, talán, talán, |
| talán, talán, talán, talán. |
|
| Most már fölveszem arcomat |
| mert már meghalnom szabad, |
|
| hogy meghaljak én is kicsit, |
|
| hogy meghaljak, mint a nagyok, |
| játszhassam azt, hogy meghalok, |
|
| hogy meghalok, mert már vagyok, |
| vagyok, vagyok, vagyok, vagyok. |
|
|
Enszer ennedik évem elején
| Enszer ennedik évem elején |
| úgy süt a hó, hogy elolvad a nap, |
| bár nincs is hó, s az égi televény |
| közepén nap sincs, a sötétség jegén |
| csak az ég kék lékei hullámlanak, |
| csak sár és köd és januársalak: |
| a fázás vacog a világ tenyerén. |
|
| Ki emeli föl mégis a kezét, |
| ki tartja föl magasra a napot, |
| ki nyitja föl szempilláját, a fényt, |
| hogy a sírás alól is kiragyog, |
| a szó, a szó, az emberinem remény, |
| az él, beszél, eteti a dacot: |
|
| hogy kisül egyszer a napvilág-kenyér, |
| és annak, aki vetett s aratott. |
|
|
Utcabál
| Míly könnyed kéjjel libben a tank, |
| tánca egy gárdatisztcsizma bája, |
| – hangolnak a holtak, hantol a hant – |
| walczeroz minden oroszok cárja. |
|
| Megrebben a fácska. Dehogy akart |
| íly deli tánccal menni a táncba. |
| Dürrög, vörösül, tipeg a tank, |
| figuráz élő gödröt a sárba. |
|
| Ural-utcabál. Habzik a hang. |
| Géppisztolygirland. Fény-maszkaráda. |
| Páncél bizsereg. Emlékszik a tank |
| csárdásra, polkára, mazurkára. |
|
| Elleng a fácska. Állong a tank. |
| Lomb- és fénycsupasz csönd némasága. |
| Reflektor-konfetti hull az alant |
| rugdalódzó nadrágra, kabátra. |
|
| Míly könnyed kéjjel libben a tank. |
| Tánca egy gárdatiszt csizmasága. |
| Hallgatnak a holtak, hallgat a hant. |
| Walczeroz minden oroszok cárja. |
|
|
Kérdések
| Úristen, kik ezek, kik ezek? |
| Nem szárnyak! Lábak, kezek, szemek. |
| Ezek az, ezek az emberek? |
| Ezek az, ezek az emberek. |
|
| Úristen, ki vagyok, mi vagyok? |
| Földből nőtt fekete fény vagyok, |
| fényből szőtt fekete árny vagyok, |
| Nem szárny, kéz, láb és szem vagyok, |
|
| Mégis, mi ragyog, mi ragyog |
| bennem, ha nem a ti arcotok, |
| a ti arcotok és hangotok, |
| hogy bár hamu, föld vagyok: |
|
|
Élet-albérlet
| Kiadták nekünk albérletbe az áldott |
| munkát és az imádott szerelmet, |
| hogy csináljunk gyereket, s csináljunk, |
| nem a semmiből, az újból új világot. |
|
| És elvették szűzességünket, de életet |
| nem adtak helyette, csak kikapart |
| szerelmeket, elvetélt nappalt és éjjelt, |
| ál-terhességet, ál-szülést, ál-halált. |
|
| És kutyák vonyítottak az ablak alatt. Kutyák? |
| Vérebek a hajnal alatt, a nyüszítés |
| bekúszott a fény repedésén, odabútt az ágyba, az |
| ember lába alá, s a reggel csupa árny-szőr és napcsiganyál. |
|
| És mégis: nem a kitüzesedett vaskályha, de te |
| világítottál egész éjjel, amikor nappalod ledobva |
| fölizzottál szűk cellánk mélyén, a vaságy |
| hajnalig sikított, mormogott, jajogott gyönyörűségeink alatt. |
|
| És most én vagyok a kiebrudalt munka, aki |
| munkára vár, s nem kínra, kínpadra termett, ahogy a neve mondja, |
| te meg a kifosztott szerelem arca vagy, gyönyörűm, |
| és tudom, nem élünk soha-soha többé. |
|
| És mégis, ha a jövőből hozzám hajol az emberi szabadság, |
| s megkérdi iker nyelvünkön, mi éltetett, amíg éltem, |
| makogó számítógépjeleimmel ezt mondom néki: |
| Munka és szerelem. Munka és szerelem. |
|
|
Székely Dózsa György tűnődése Cegléd előtt
| Hiányom vagy jövő, mert egyre messzebb |
| vélt győzelmeiden csak vesztek, |
| idült oltárképen a szent hecc: |
|
| Jövőm, hiányzol! Hiába tudatollak, |
| is lehetnél. Hiába magollak, |
| S nem mindegy-e, elholnapodó Holnap, |
| hogy messzidő mennyedbe majd kik tolulnak? |
|
| Hitetik: a Holnap harsonái szólnak. |
| s az agy kordul akkorát, hogy beléfintorulnak |
| hisz’ nem illendő tudni – ó, mi nyomorultak! – |
| hogy kínunkból, léthangjainkból hogy foganhat: |
|
| És előjog a fényre… Ó, idegördül az ég, |
| villog, csillagok kovácstüze ég; |
| mintha kaszákat egyenesítene, |
| kikalapálja a holdfényt a messzeség. |
| Kél már a holnapok holnapja-menedék, |
| a nap: a reggelek reggele. |
|
| Fölkél-e vajon? Ó, lesz-e holnap holnap? |
| vágódik szívembe az első napcsóva, |
| hogy elönt a vér és iszony, |
| s mint Krisztus szomját az ecettel teli spongya |
| ama izsópon, Jövendő-szomjam a Holnap nem |
|
| A nap kél-e fel? Vagy izzó vastrónus |
| én, eleven jövőt lobbanó hús, |
| a kín a koronám, és ugar a jogarom? |
| Mégis: enyém minden jövőt jussoló juss! |
| Hát tűnj el, tűnődés! Izzó látomás – huss! |
| Süss fel, Nap! Fényes Nap! Légy |
|
|
A gyerek szeme
| A gyerek megjegyez mindent, átlát |
| minden mondaton, minden szószitán. |
| Ha hadiárva volt, csinál békeárvát: |
| elválik, iszik, él, el-exitál. |
|
| Így nyomtatódnak arc helyett ábrák. |
| Nap helyett fényálca, s legkivált |
| tegnap-ma-holnap idő. Ámbár |
| forog a Föld. Nappalra éj szitál. |
|
| Az eredendő bűn él? Az ős-énnek |
| lánc-magfúziója? „A halált emészted |
| arcod verítékével?” Tovább és tovább. |
|
| A gyerek szeme kés. Az egek égnek. |
| Felkiáltójel-füst. Szállj föl, Káin-ének, |
| te légy jó e vak csillagon legalább! |
|
|
Szolid kérelem
| Bocsáss meg nékem, Ecetfa, te drága, |
|
| s a szűk, kölcsönöltönyben feszengő |
|
| Pedig összetéveszthetetlen a sorsod, |
| gyerekükkel egyedül küszködő |
|
| röghöz kötött ikertestvére, te! |
| Albérletről albérletre hányódók, |
| – WC hátul a lépcső mellett – |
|
| És mégis, mily sudaras vagy! |
| Túl három emeleten, szinte az égig. |
| Törzsed, mint a tömbházmesterné dereka, |
| Leveleid, nyár-szilveszteri konfettik, |
| késes tükrök, villogva libegnek. |
| föld alatt kinyitott tenyered |
|
| adtál – levélszádból – levegőt |
| A száddal, tüdőddel, leveleiddel |
| Enyhet is adtál, ha kellett. |
|
| Hány és hány alkalmi vendég! |
| Mennyi ágyrajáró vándormadár, |
| ideiglenes albérlő: stiglic, csíz, |
|
| Azok a vén varjú-veszekedések! |
| Hány és hány nappal tornászott ágaidon. |
| Mennyi kölyök-reggel mászott föl rád, |
| mennyi eltépett gatyájú dél. |
|
| igyunk rá egyet a napból, az égből |
| vagy a lecsorgó őszi esőből, |
| s ha egyszer kérdenének felőlem, |
| mondd azt előbb, igen, ismertem ilyest, |
| itt élt valaha, itt járt, |
| s ha még kérdik, mondd meg, mondd meg, |
|
|
Egy utcafához
| Csak nézem, hogy mállik az utca. |
| S a lélek. Az embervakolat. |
| Krisztus sebébe Tamás ujja: |
| mélyed a falba egy-egy ki-tudja- |
| ki-húzta géppisztolysorozat. |
| Negyvennégy? Negyvenöt? Ki múltja? |
|
| Nem tömbtatarozott házak. |
| Se lelkek. Nincs jövő-belég |
| a holnapra. Egy kisiskolásnak |
| esztétikából; azt magyarázza |
| húgykígyó, emberi ürülék, |
| milyen szép szép is a szép. |
|
| Most ontják ki épp a belét. |
|
| Nem a Holnap, a Másnap Kovácsa, |
| két alkoholista kotorássza, |
| kuka-bendőjét. Hátha! Hátha! |
|
| Csak pár pakundekli, újság, száraz |
|
| Kiürült a holnap tárháza. |
|
| Ha ide jöttél, itt maradsz. |
| hogy megéld málladásodat, |
| és elfelejts minden csodát. |
| Most hugyozza össze magát |
| fényes nappal az utcán a nap. |
|
| csorog sárgán a napvilág, |
| végig folyik combja tövén, |
| lábaszárán, cipője hegyén, |
| s fölhabzik az utca kövén. |
|
| Csorog a csatornába a fény. |
|
| De kérdezd meg legalább a fát, |
| az utcafát. Napláng a kova? |
|
| És írd ki a falra válaszát, |
| állj meg, és légy magad a fa! |
| s míg körötted ömlik a szenny, |
| vér, sár, mocsok, nap: fénytelen, |
| borítsd be emberlomb csillaga |
|
|
Székely Dózsa György imája
| Íme, lángol a trón, láncon, láncon az ország, |
| láncot ellik a láng, hol a lélek kihal, |
| íme a koronám, magát a napot hozzák |
| világ elemésztő robbanásaival. |
|
| Mi volt az én vétkem? Új és ifjú ország! |
| Szabad pór és polgár szülte Holnap-Haza! |
| Ó, hajnalléptű lány! Jövő-fényű orcák! |
| Koronás homlokom a holnap iszonya. |
|
| Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, |
| meggyötört testemet mikor fölnégyelik, |
| nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, |
| múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik. |
|
| Szögezzétek csak ki Budavár kapujára |
| és Pestre két karom, kard és kenyér az ott, |
| Gyulafehérvárra s Váradra két lábam, |
| Szegedre koponyám – a jövő én vagyok. |
|
| Írmagunk se marad, te vaksi toportyán, |
| ordas Werbőczy, te és te, gyihos gyaur, |
| Szapolyai János, ha ránk tör az oszmán, |
| s nem nől ki a karom a vér és mész alól. |
|
| Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, |
| meggyötört testemet mikor fölnégyelik, |
| nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, |
| múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik. |
|
| De élek: beszélek, én, Székely Dózsa György, |
| magyar Krisztuskirály, jövő-fejedelem, |
| e forradalmakban megszentelt magyar föld |
| szabad jövendőjét újra elrendelem. |
|
| Ímé: nyerít a láng, trónom elragadják, |
| mint Illés szekerét a kozmosz csikai, |
| haza szállok, haza, lángom bebalzsamozzák |
| Erdély-szülőföldem izzó havasai. |
|
| Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, |
| meggyötört testemet mikor fölnégyelik, |
| nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, |
| múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik. |
|
| Ó, uram, ki testünk föleteted földdel, |
| ordas kanok közé beesett csecsemőt, |
| ki most undorító bendőjükbe földelsz, |
| mért falatsz föl engem, ehetetlen jövőt? |
|
| Akadjon torkukon a tüdőm, a májam, |
| köpjék ki a szemem, hányják ki sok szavam, |
| s mert bűnösök vagyunk mi mind, mindahányan, |
| irgalmazz Nekik is, s végy magadhoz, Uram! |
|
| Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, |
| meggyötört testemet mikor fölnégyelik, |
| nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, |
| múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik. |
|
|
Csönd és szó
| Tankok, tömeggyilkosok nyomában |
| mindig megy egy – ki tudja ki: |
| áldozat? bűnös? – csöndje és árnya, |
| hogy megjegyezze, s majd mondja ki |
| azt, ami történt, ami volt. |
| S bár nem lesz soha élő a holt, |
| hogy volt, el fogja mondani. |
|
| Igen, a csönd vagyok, s ha voltam |
| volna valaha is más, nem én! |
| Nem én lélegeztem, daloltam. |
| Ahogy lóg szögesdróton a fény |
| buborék-lék száll a jég alól. |
| Ahogy egy siketnéma dalol |
| egy bombatölcsér peremén. |
|
|
Arccal a földnek
|
| Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó, |
| Órám tisztességes, csak légyen utolsó. |
| Akár farkas, akár emésszen meg a holló: |
| Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó. |
|
| Arccal a földnek, ahogy éltem, |
| fekete kátránypapír-éjben, |
| hol nem megy le, s nem kel fel a nap, |
|
| mert ragyog örökkön örökké |
| földdel teli szívem helyén |
| napvilág-hallhatatlan rögökké |
| fényesedett ember-remény, |
|
| fejjel lefelé nőnek, égnek |
| és földben száll a földnek, égnek |
|
| a föld alatt fordult az égbolt, |
| változik nappal, éjszaka, |
| a fönti ég csak sötétség volt, |
| vagy a napvilág látszata, |
|
| kátránypapír-fekete éjben, |
| hol nem ment le, s nem kelt fel a nap, |
| arccal a földnek, ahogy éltem, |
|
|
|
|