Meghalni csak úgy?
Meghalni? Csak úgy? Még csak az kéne! |
Úgy hagyni itt az életet, |
mint egy harmadosztályú krimót, észrevétlen: |
megáll künn a rosszul gombolt kabátban, |
hány borom is volt valóban, |
– egy csak! – becsaptak-e, s ha igen, halóan |
|
s ha tudtam, valaki meglopott, |
mért nem vágtam a képébe rögtön, |
|
azt, amit kiadott s kihozott: |
|
Szolgává tettek? Ha igen, életszám |
hogy nem mondom ma se: nem, non, nye, nyet, nájn, |
|
mintha hiányozna a luciferi ige |
szavaim közül, helyében lám, |
|
maradt volna az igenek igene, |
s közben mint valami hűségreklám |
|
„Pofa be! Pofa be! Pofa be!” |
|
Vagy ezért élhettem ennyit? |
|
Hogy lássam a holdat, a napot |
a földben, s az emberben eddig. |
mind, ami nélkülem magává |
Szolga voltam? Éltem. Szemernyit. |
|
Bár fulladozó sejtjeim keveslik |
a szót, a dühöt, a jajt – maradok |
|
a néma nem, ki bár némának tetszik, |
|
|
Egy ideje
|
Dr. Simon Jánosnak, tűnődve, |
egy boros beszélgetés mécseként |
|
De fura is, hogy visszakerül elébem |
Elfutó életem már úgy nézem, |
De nagy visszapillantó tükröm vagy, Élet! |
S én mozgásom fényéből, bentemből nézem |
|
Mert itt van, visszaköszön minden, hol boldog |
s boldogtalan… Fű néz rám, borong akác-homlok, |
Fehérvár… s ahogy visszapillantok, |
úgy remegnek, lúdbőrzenek a hantok |
bennem, ahogy föl-fölreng, holdat hangol |
|
Mosolya? Mocsola inkább, ahogy palócföldön |
|
mondják a morotvás vizet, |
a kenderáztató gödröt… kölök-nyaramat töltöm |
Litkén, pille-árnyékom libeg |
a virágok színén, gázolok át a csöndön, |
az Ipoly patakján, és fuldoklok az örömtől, |
mert puszta kézzel fogom a vízként özönlő |
napfénypikkelyes keszegeket. |
|
Búcsúzik ez a nap is? Azért özönlik vissza, |
|
mert elrekesztették valahol |
az időmet, s csak a végső kulissza |
hömpölygök, patak, perc beissza |
sejtjeimet, s hoz naptiszta |
tükröket, a sár sejtését: hogy a zsilip nyitja |
|
ama egy pásztor s egy akol |
|
testvériség, ama végső alól. |
|
Búcsúzzak én is? Próbáljak jönni s menni |
|
a pillanatig, amikor kivált, |
ellentétébe átfordult a semmi, |
|
a világ önmagába visszaállt, |
akárhogy is, nem kezdek perlekedni, |
se búcsúzkodni, se integetni, |
magam magammal mit kezdjek vitát: |
jó volt veled lenni és lehetni, |
hát viszlát, viszlát napvilág-világ. |
|
|
Esti kérelem
elfüggönyzött barlangodban |
|
annyiszor haltam meg egykor, |
hatalmas ebédlőszekrény te, |
|
angyalok laktak meg tárgyak: |
villámrepedéses nagy tükörajtód |
csattogjon gyöngyvirág-tükrödben |
a bútorok angyali szárnya! |
|
Székek, asztalok, sámlik, |
ajtófélfák, ajtók, küszöbök, |
fölmosórongy, vödör, szemétlapát |
|
Vagy álljatok arrébb magatoktól, |
|
|
Eleven fényed
Boldog, ó, boldog éden-idő, amikor még azt hittem, a lélek |
láng és fény, fény és láng, nem pőre égéstermék csupán, |
s nem tudtam, hogy – örök gyehenna! – élő tűzre vettetve |
él minden élő „harminchat fokos” pokla tüzében, |
hogy ami fény volt – az a fölszálló füst lenge lázliliomja, |
és ami vala láng – az korom és sár hamuhodása. |
|
És mégis, amikor még hiányod tavában álltam, |
és szétterpedt ujjaid közül az árvaság csorgott fejemre, |
akkor lettem a te olthatatlan lángod, apám, a te eleven fényed, |
|
mert magaddá kereszteltél halálod égő kezével, |
s míg – árva, megneveződtem, meghasadt fölöttem az égbolt, |
eleven szavak szálltak megszólalni a számra, szívemre: |
„Hallgassatok el fák és füvek, földek és tengerek, íme |
ez az én szerelmetes fiam, akiben nekem kedvem telik.” |
|
|
Krónika
Csoóri Sándornak
Kicsinél is kicsikébb voltam, |
amikor egyszer Isten voltam. |
|
Háború volt. Hegyek görögtek, |
villámlottak és mennydörögtek |
|
a legyet néztem, fényben, félholtan |
forgott a hátán körbe, körbe |
|
magát, hogy fordulna már hasra, |
s fölszálljon a fénybe. Szabadba. |
|
De csak becsúszva a konyhát, |
magát lökte arrébb és arrább, |
s míg a világ recsegett, rengett, |
fölverte, hogy hallani kellett |
– kint is – ahogy sír magába |
a szárnya, segítségező lába, |
szem-mákszeme, míg, csak úgy csattant, |
egy mozdulattal agyoncsaptam. |
|
Aztán pár nap, s anyám kezében |
a „bunker”-ban tífusz dúlt, s éppen |
|
hogy fuldoklik, cikákol kéken, |
|
fuldokló anyámnak megígértem, |
hogy apám majd hoz a frontról még egy |
|
Később a harangozó bácsi, |
egy Hitler-szalonnás dobozba tették, |
egy marmelád-lekváros dobozba. |
S mintha betlehem-barlang lett volna, |
kivitték éjre az istállóba. |
Jászolba, szalma közé tették, |
hogy kisded-halottnak megszülessék. |
|
a fagyos falak melengették. |
Ha valami letérdelt elébe, |
csak a létra féllábú léce. |
Pásztorok, Három Királyok |
helyett a kapa, csákány, ásó |
hoztak neki – nem mirrhát, gyöngyet, |
tömjént – fekete sötétségkönnyet. |
Nem jött a betlehemi csillag. |
Az égen fekete fények nyíttak, |
|
Sztálin-gyertyák lidérce libbent |
az égre, s a fénylő jeladásra |
nem angyali seregek szárnya, |
katyusák zúgtak a világra. |
|
Aztán reggel a napkeletnyi |
csöndben nagy-gyorsan temetni |
|
mentünk a kertek alatt. A földben, |
a földön alvó varangyok: aknák, |
|
ment legelöl. Majd Herbst János, |
és én. Belécsimpaszkodva, félve. |
|
Néha el-elfütyült fölöttünk |
|
a temetőnk, s a temetőben |
a Fa-Krisztus, a földre lőve. |
Hogy odaértünk – tán csak az emlék, |
de fölkelt – és odaállt mellénk, |
a háromfejű sárkány szája |
lángol. A sárga földet fújja. |
|
A Gallaiéknak is volt kishalottja, |
ahogy földet hány, füvet köpköd, |
|
Majd rákezdtek a Miatyánkra, |
s a Kyriére… Értetlen szavakkal. |
egész kicsivé zsugorodtam. |
Szárnyam lett, zizegő, hártya-szárnyam, |
gömbszemem. A fagyott sárban |
|
Forgott a fényes ég is fölöttem |
én meg csak a ragacsos csöndben. |
Aztán egyszerre csattant és csattant |
|
Fönt. Lassan betelt a nincsen. |
|
És azóta nem voltam Isten. |
|
|
Kútunk, távolról
Kutam, tükröm is nincsen. |
|
|
Üdvözlet a hazatérő Bartók Bélának
a levegő, a szabadság magzata, |
|
jön, hogy legyen halnunk, |
|
Napvilágvándor, köszöntünk! |
|
|
Anyanyelvem édes tengere vagy
Balázsaimnak
Nem akartam én más lenni: felnőtt |
gyerekember, és költő, és magyar. |
Pára-számról magyarul libben a felhő, |
por-számon magyarul zizzen az avar. |
|
Hogy magyarul nyí a kutya, s – épp most – a |
macska is magyarul nyafog, magyarul nyerít |
a ló, nől a fű, magyarul mossa |
a futóhabfényű éj gigászi köveit. |
|
Magyarul, s nekem: sárkeresztúriul! |
– Ó, lelkembe lelkedzett szavak: |
„Lazsnak, melence, csuport, szülike”. |
|
Halhatatlan, te! Ne csitulj, ne csihulj! |
Zengj, zúgj Kárpát-időknél hatalmasabb |
emberanyanyelvem édes tengere. |
|
|
Takáts Gyula születésnapjára
Ki tudja, hol van Drangalag? |
A tejút vagy Becehegy fele? |
Egyszer elfér egy hant alatt. |
Másszor a nap holdlevele. |
|
Mindig ott van, ahol megállsz, |
s tűnődsz a szívverés-réseken. |
|
Másik határa sincs sehol. |
Egy-egy somfa. Bodzabokor. |
Hol fény, hol árny-corpuscula. |
|
egyszerre város és folyó? |
|
Csu Fu, a lant és hang-hada: |
|
toll és rajzszerszám. Fény, vonal, |
szín és napmécses. Fény-irón. |
S valami napszállat-zsivaly |
|
Bölcs Bátyám, te vagy Drangalag. |
és Tégedet, Takáts Gyula. |
|
|
Köszöntő helyett
Ágh Istvánnak
Még élünk, Pista, a szavak, a verssorok |
örökké vándorolnak könyveinkben, |
mint az életbe szerelmes atomok |
remegnek boldog-kielégületlen, |
húznak, mint a csillagnyálú csigák |
ezüstcsíkot az éjre és hajunkba, |
mint a selyemgubó-teret, belülről szövik át |
fényükkel az időt, mit bebáboztunk magunknak, |
csak, ha már nem leszünk, ha a galaktikák |
szíve átlátszik rajtunk, és a föld alól |
havazó hó lesz élet-eledelünk, |
állnak meg szavaink, s veszik át, |
szájunktól, ami többé nem mondható: |
|
általa voltak, s mi általuk leszünk. |
|
|
Mile Nedelkoszki sírása Nagy László halálán
Nyáron, a nyárban, a nyárra – vaséj – |
fehérsótűzvész: lángol a mennyei bánya, |
az ég eresztékeiről sós lé cseperészget – |
Sírj, Erdély, sírj, édestestvéred halt meg! |
|
se a jajos fagyokkal, se a hóvésszel, |
és azzal se már, hogyan haldokoltál földre döntve |
a csontjaidban fúvó fagyoktól, |
|
amikor nyáron, a nyárban, a nyárra – csontéj – |
fehérsótűzvész: lángol a mennyei bánya, |
az ég eresztékeiről sós lé cseperészget – |
Sírj, Erdély, sírj, édestestvéred halt meg! |
|
|
Dsida Jenő
Pikával szívében született |
De se lópaták, se szúrt sebek. |
Élni csak azért született, |
hogy az élő halálban bízzon. |
|
ha nem vér: verejték-Szamos. |
ha csak tüdődtől iszamos. |
|
Nemsoká már színről színre. |
Én elkezdem, s te folytatod: |
„A fűzfa behajlik a vízbe”, |
és száll a szó szívről szívre, |
s a Léthe lábunknál locsog. |
|
|
„Zuhanások”
Hervay Gizinek, ide- és odaátra
Mért titkoltad, mikor kő, hold is tudta, |
nincs gravitációd: élsz, zuhansz fölfele. |
Mélységes mély, nem a múlt, a jövő kútja, |
s nem a tegnapba, a holnapba halsz bele. |
|
Zayzon Béla emlékének
… Hová? Hová? Vén Föld, Öregapó? |
Be akarod tán fogni a napot, |
azért lóbálod likas kalapod, |
a kilukadt eget kezedben? – Hahó! Hahó! |
Ott ragyog most megszökött méhrajod |
fölhabzó spireácska tetején, |
ott sugarazik, sárgáll, ott bozsog, |
tolakszik, tolong a gömbbé-zsugorodott |
nap-életözön, s úgy vakít, úgy ragyog, |
mintha maga volna minden élet-magod: |
a te minden megszökött éjjeled, s nappalod. |
|
Azóta, Apó, sugár vagy magad is, |
befogott, befogadt a nagy kaptár-temető, |
a sepsibesenyői napvilág-tekenő, |
ott dagasztódnak napsejt-hamvaid |
apád, anyád porával, s játszópajtásaid |
élő jajával egybe, s a hajdani szeretők |
havasi esztenákból lebegő |
gömbvillám nyarával; |
Ó, lesz-e erő |
föltámasztani kopjafa-logikád: |
a kiduvadt négy égtáj, földed feliratát: |
|
Kimosolyodik-e, mint a kisülő |
kenyér, napvilágsírodból a jó idő?! |
|
|
Szavak a palatáblán
…És beírtalak Benneteket a tenger fövenyébe, |
téged is napvilág szolgálólánya, |
árva Babics Mária, nagyanya, |
és téged is vízkérincsélő, égkoldus |
és téged is csillagpalatáblás tanító, |
az ukrán humuszban talán, |
és téged is háborúnapszámos, |
és titeket is Bellák, Balások, Piliárok |
és titeket is, szeretteim: |
MáriaMárta, Áni Máni és Tüske, |
és titeket is Dömdödömszívű dobogások, |
napsugárfészkű Pistinke-cinkék, |
Bilincs-Bilintke, Tihamér és János, |
és mind, kikről csak ennyit: |
szerelmek, szeretők, barátok, barátság. |
És tégeteket is, édeseim, |
kisujjam görbülete vagytok, |
összepöndörödő hajszálaim vagytok, |
a hajam és szemem színe vagytok, |
|
Így lássatok hát, ha látni akartok: |
lábával jeleket ír a porba: |
|
És a vak Homérosz, a tenger |
ki-kinyúl minden kezével, |
elmormolja és elmorzsolja mind. |
|
|
Ember-idős vagyok
Ember-idős vagyok. A világhoz képest |
semmi-éves. Bár világszor öregebb |
minden, mint én, nem szomjas, nem éhes, |
nem öl, nem él. Van. De csak én lehetek. |
|
Csak ne kéne havon ébrednem egyszer, |
széthasgatott fehérekben, fagyok. |
De egyszerre ring bölcsőm a veremmel, |
és fénysötétben vacogom: vagyok. |
|
|
Karácsonyi levlap Weöres Sándor kórházi ágyához
Hát számodra sincs Sándor, irgalom! |
Se holdfűszálon hintó-csigabiga, |
se csillagrücskös, őshüllő Tejút! |
Lomhán pilledsz milliárd év-alom |
szalma fényén, Betlehem. Az elaludt |
percüstökös nem vesz pille szárnyaira. |
|
Csak az a fehér kórházi ágy üget |
alattad. Bicegő, táltos nyihaha. |
A sárgaházban sír egy gyerekszoba. |
A csecsemők bezárják öklüket: |
Ejtőernyőöröklét Pitypangbóbita, |
ujjaik bimbó selymében szenderedsz. |
|
Halandó s halhatatlanra hasadt földi ég, |
atomjaid közt ha örök-tündököl, |
ahogy széttört tükörből a nap, százféleképp |
szólítasz. Föld vagy! Fény! Gyermekláncfűököl. |
És úgy leszesz a Földink, égiképp, |
hogy hozzánk halandódsz, meg mégse ölsz. |
|
Hát hadd legyen ma lucfenyőnk igéd. |
Szeretet-fényfánk a minden és soha. |
Hol világaid verssor gyertyája ég, |
gyermekmosoly minden ősbűnprotuberancia. |
Nem a Lángpallos veszejti el a vészt, de Psychéd: |
az őszi éjben izzó galagonya. |
|
|
És szólt a szó
hogy megvirradjak, szemed |
|
– Ha már csak fény leszek, |
|
– Ha kucorgó fény leszek, |
a szájad szélén, hogy megláss, |
egyetlenegyszer kimondasz-e?! |
|
|
Egy kakasnak órája
hívna, dehát sehol sem lel. |
|
hívja, s kér egy óramajsztert, |
|
de egy hang nyeglén így nyekken: |
„Majd holnapután kiskedden.” |
|
Másutt meg egy más azt mondja: |
„Menj a kutyagumiboltba!” |
|
Ott „aszongyák” az órára, |
|
menne, hogyha ilyen volna, |
|
földhöz csapná, abriktolná, |
|
és – rettenet! – kotkodákol. |
|
Még el se ütötte: „éjfél”, |
álmában kukorít: „Dél, dél!” |
|
Közben kint zörög, zakatol, |
|
összevissza járnak gyárak. |
|
hétfőn kedd, szerdán szombat van. |
|
Reggel este. Délben nyitnak |
|
mindenkit: még nem is vásálsz, |
már azt hallod: zárás! zárás! |
|
Ebédszünet. Dél van, dél, dél! |
|
Nyár. Aratás. Nyári zápor: |
ki se látsz a havazásból. |
|
mögül nézed, hogy aratnak. |
|
szállnak recsegve-ropogva |
|
Most meglódul, megcsikordul |
az egész Föld, és megfordul. |
|
a feketék, s kifehérednek. |
|
sápadt bőrű lordok, cárok, |
|
itt meg – nézzél csak magadra – |
ez fekete, az meg barna – |
|
ha meg elkezdsz kacsintani |
– szakasztott, mint egy kínai. |
|
egy tyúk battyog a toronyba, |
nagy gőgösen karattyolva. |
|
mint egy toronykakas-órát. |
|
Hangot is ad: kottkoti-kú! |
Kot-kotty, kot-kotty, kottykorikú! |
|
Hát nem látják, hát nem hallják |
ál-tollait, vánnyadt hangját?! |
|
Kottkotikú – kottkotikí – |
|
Akkor se lesz más: kotkodács! |
Minden napra egy-egy tojás. |
|
Sose lesz rend a világon! |
De jó is, hogy mindez álom. |
|
|
A világ születése
és csillagot lel az ujja. |
|
Láng csobban, ég ég újra. |
|
|
Mese
És elébb megfeketedtek a vizek. |
|
A fönt szálló szárnyas esők, és a |
lenti, lábujjhegyen járó harmat. |
|
Majd elapadtanak mindenek: |
|
A kutakból kígyó patakzott, |
a tenger és óceán, mint döglődő, |
önmaga kiszáradt partján. |
|
És egyszercsak kigyúlt az ég. |
megcsavarodott maga körül, |
s az elvékonyult, hamuszínű hártyán |
feketén és vörösen világítva, |
|
De már nem volt, ki pápaszemét |
– az idő végtelennyolcasát – |
|
ekkor egy farkas elsírta magát: |
Balszeméből lassan kigördült a föld. |
Jobbszeméből kigördült az ég. |
|
|
Hódolat W. S. mesternek
reng, ring Weöres Sándor: |
Csung Kuo, France Micrájim, |
|
– szól a szó, fölragyog –, |
|
a könnycseppben a tenger, |
|
tavaszt fintorog, tüsszent, |
|
|
Játszom Istennel s ő velem
Hogy didereg a hó
Hogy didereg a hó, s a hóban |
Mintha hullana a valótlan: |
rézpénz a szemre, szeptemberlevél. |
|
Hogy didereg a tó, s a tóban |
Mint egy kihűlő fény elaluvóban, |
|
Hogy didereg a jó, s a jóban |
Mint egy eltévedt űrhajó, |
ahogy a Föld, e Trójai Faló |
|
|
Árnyjáték halandóknak
Tegnap volt ma, vagy ma lesz tegnap? |
Mint Idő, kit mozgása elhagy, |
|
Végtelen voltam? Változatlan? |
Most minden napom száz alakban. |
|
Föld lennék? Elmállani szállnék? |
|
|
Nyolc sor
A fényeket mindég szerettem. |
Gyöngéd gyíkjai az égnek. |
Egyszer egyet kezembe vettem. |
Fénye eltört. Bennem sötét lett. |
Árnyteremtmény, azóta félek. |
Napom gyűrött, éjem vetetlen. |
És úgy fekszem önnön-kezemben, |
ahogy lélegzetemben a lélek. |
|
Nyolc sor meg egy
A fényeket mindég szerettem. |
Gyöngéd gyíkjai az égnek. |
Egyszer egyet kezembe vettem. |
De kettétört. Bennem sötét lett. |
Fényteremtmény, azóta félek. |
Nappalom éj, eltemetetlen. |
Csak árny és árny. Egyre és egyre. |
És úgy fekszem gyilok-kezemben |
ahogy lélegzetében a lélek. |
|
Először kettő voltam
lettem ezerszer, ezerszer, ezerszer |
|
Szószámtan
Wack Gergőnek,
cserébe és szeretettel
lehetne belőle is szópélda |
|
„fusson, akinek nincs bora!” |
|
És aki rájön a megoldásra, |
|
|
Ó-újévi vers
Mert tudom, hogy tudod, szeretlek, |
|
s tudod, hogy tudom, szeretsz, |
már nem a csillagok közt kereslek, |
konyhában, ágyban – nem holdfényparton |
mégis, egyetlen csodámnak tartom, |
|
hogy szeretlek és szeretsz. |
|
Társ-életemnek
Havazik a fény – mondhatok-e |
többet születésről, halálról? |
|
A fény havazik – mondhatok-e |
bármit a bennem telelő nyárról? |
|
Telel a dél – forgathatom |
bárhogy a szót – annyit tesz: ének. |
|
A tél delel – s én behavazom |
visszhangtükrömet; sóhajlok: élek. |
|
|
Majd
mint minden naprendszer-magam. |
|
Ó, majd ha… Jaj, ha majd… |
|
|
Karácsonyesti vers
Istennel játszom. Már mióta |
Karácsony este van. Ezer év óta. |
Ülünk egy csöndes szegleten |
valamelyik világ zugában. |
Játszom Istennel s ő velem. |
|
futnak közöttünk, körbe-körbe. |
Vén bakter, háborúkkal megtömte |
föld-csibukját, s most nem pipál. |
|
Talán most kéne neki szólni. |
De szívem szúr. Torkom szorul. |
Adja vissza! De a szám néma: |
nem tudok. Nincs csoda-morféma. |
Torkom szúr. Szívem szorul. |
|
Minthacsak értene, megmozdul |
A világűr helyébe a nincsen |
Katonaköpenytejút, s egy szó. |
|
Közben az idő zuhog zölden. |
Karácsony van. Mint valaha. |
De valami szívemben csörren. |
Előttem, mögöttem, köröttem |
felemelt karral áll a fa. |
|
|
Doleo, ergo ero
Itt vagyok, itt. A fönti jégre |
– párámra – ráírok valamit |
– fényt? kéjt? és éjt? – hogy mivégre |
más minden minden, mint ami. |
|
Hogy mindenki mássága pokla, |
ha nem tenger és nem virág. |
Ha nem halnék meg egyszer, elfogyna |
|
Történek hát. Halálzom dolgom. |
Hizlalom holnapom tovább. |
Bilincs-szememmel elorzom |
a gyermekláncfű mosolyát: |
|
Tél jön. Téltank. S az ember árva: |
hó, jég lánctalpa hengerül |
szájra, szóra. A lény – hiába! – |
szeretne legalább legbelül |
|
lenni: a föld vakablakába, |
Jégvirágkarc nől jégvirágra. |
|
|
Félelem
Egyesegyedül a félhomályban. |
Rádió-hangverseny. Egyenes |
adás. Bach. Szólószonáta. |
Hirtelen megrezzenek, hátra |
kapom a fejem: miféle nesz ez? |
Valaki aprót köhint a hátam |
Testemen kívül hallom szívemet. |
Betörő? Rabló? Gyilkos? – De – hála! – |
|
Csak a zene jár, a némaság virágórája. |
De a szoba nem akar kiszínesedni. |
Majd mint villám: a hangverseny árnya: |
ott, akkor köhögött az, aki bárha |
van, nekem nincs, nem is volt, nem is lesz |
és mégis, örökké így fog megjelenni, |
|
Úristen! De nehéz is, ami nincs, |
|
|
Hasonlatok
Mint Krisztus sebébe Tamás ujja, |
|
Mélyül, mintha rög-kútba hullna, |
vagy a világűrbe hatolna, |
és mégis, még meg se karistolja |
se odaát, se a felszínén. |
|
Játszik visszáján és színén, |
búzaszem-pupilla peremén, |
|
Mintha mi lesz, visszahajolna |
a voltba, csobban a jövő múltja: |
|
A napvilágot a költemény. |
|
És csobog a föld. A fekete fény. |
|
|
Líra
– csak akkor szólok vissza, |
|
– csak azt dobogom vissza, |
|
|
s ha leszek, a ti hangotok. |
|
|
Paplan
Kilóg a lába a halottnak. |
A halottnak kilóg a lába. |
|
Nem mozdulnak mégse. Halottak. |
Kilóg a lába a halottnak. |
A halottnak kilóg a lába. |
|
|
Szívhangok
És elkezdődött egyszer a dobogás |
valami valótlanban valahol, |
elkezdődött az élő és csuda-holt |
világ s a világon kívüli zuhogás. |
|
Elkezdődött, hogy rajtam kívül éltem, |
még önmagam előtt, apám s anyám előtt. |
Fényvonalzók zurrogtatták a levegőt |
a körbeforgó kölyök-tükrök kezében. |
|
És elkezdődtem én is, mintha |
a naprendszer dobogna atomjaimban, |
szívhangom fény-dobaj, s a két szemem |
|
mintha a nap és a hold csónakja lenne, |
|
a halál és halhatatlanság evezne |
valami kiolthatatlan tengeren. |
|
|
Örök perben
Már balszemem megbilincselte |
A jobb szemem nincs még bilincsben: |
|
Ki eddig bűntársam volt, a testem, |
most tanú: vádol és megítél, |
vall rám mind, aki velem él. |
|
Rám vall a tüdőm és májam, |
a szívem – hebeg és habog – |
összefüggés nélkül darálja |
azt az egyetlen mondatot. |
|
Pedig a bűnöm annyi: élek. |
És se isten-, se emberfia. |
|
Csak földtömlöc. Földmagánzárka. |
Szerelem: mindenségbárka, |
te vígy át a végső vízen. |
|
|
Spirituálé
mert meghalnom nem szabad, |
|
mert meghalnom nem szabad, nem, |
|
mert nem szabad meghalnom, |
|
talán, talán meg nem talál, |
rám nem talál, meg nem tanál. |
|
hisz, ha a szemem becsukom, |
|
mert ha mindkét szemem csukott, |
azt hiszik, hogy nem is vagyok, |
|
mert nem látnak, mert nem vagyok, |
meghalni meg se halhatok, |
|
csak vagyok, vagyok, vagyok, vagyok, |
vagyok, vagyok, vagyok, vagyok. |
|
rám csukódik rögtön az ég, |
|
rám csukódik rögtön a föld, |
a dél-, s a délutángöröngy, |
|
villámlanak pillám mögött, |
|
úgy mennydörgetik mellemet, |
|
A szék, asztal, szekrény alá |
|
talán, talán, talán, talán, |
talán, talán, talán, talán. |
|
Most már fölveszem arcomat |
mert már meghalnom szabad, |
|
hogy meghaljak én is kicsit, |
|
hogy meghaljak, mint a nagyok, |
játszhassam azt, hogy meghalok, |
|
hogy meghalok, mert már vagyok, |
vagyok, vagyok, vagyok, vagyok. |
|
|
Enszer ennedik évem elején
Enszer ennedik évem elején |
úgy süt a hó, hogy elolvad a nap, |
bár nincs is hó, s az égi televény |
közepén nap sincs, a sötétség jegén |
csak az ég kék lékei hullámlanak, |
csak sár és köd és januársalak: |
a fázás vacog a világ tenyerén. |
|
Ki emeli föl mégis a kezét, |
ki tartja föl magasra a napot, |
ki nyitja föl szempilláját, a fényt, |
hogy a sírás alól is kiragyog, |
a szó, a szó, az emberinem remény, |
az él, beszél, eteti a dacot: |
|
hogy kisül egyszer a napvilág-kenyér, |
és annak, aki vetett s aratott. |
|
|
Utcabál
Míly könnyed kéjjel libben a tank, |
tánca egy gárdatisztcsizma bája, |
– hangolnak a holtak, hantol a hant – |
walczeroz minden oroszok cárja. |
|
Megrebben a fácska. Dehogy akart |
íly deli tánccal menni a táncba. |
Dürrög, vörösül, tipeg a tank, |
figuráz élő gödröt a sárba. |
|
Ural-utcabál. Habzik a hang. |
Géppisztolygirland. Fény-maszkaráda. |
Páncél bizsereg. Emlékszik a tank |
csárdásra, polkára, mazurkára. |
|
Elleng a fácska. Állong a tank. |
Lomb- és fénycsupasz csönd némasága. |
Reflektor-konfetti hull az alant |
rugdalódzó nadrágra, kabátra. |
|
Míly könnyed kéjjel libben a tank. |
Tánca egy gárdatiszt csizmasága. |
Hallgatnak a holtak, hallgat a hant. |
Walczeroz minden oroszok cárja. |
|
|
Kérdések
Úristen, kik ezek, kik ezek? |
Nem szárnyak! Lábak, kezek, szemek. |
Ezek az, ezek az emberek? |
Ezek az, ezek az emberek. |
|
Úristen, ki vagyok, mi vagyok? |
Földből nőtt fekete fény vagyok, |
fényből szőtt fekete árny vagyok, |
Nem szárny, kéz, láb és szem vagyok, |
|
Mégis, mi ragyog, mi ragyog |
bennem, ha nem a ti arcotok, |
a ti arcotok és hangotok, |
hogy bár hamu, föld vagyok: |
|
|
Élet-albérlet
Kiadták nekünk albérletbe az áldott |
munkát és az imádott szerelmet, |
hogy csináljunk gyereket, s csináljunk, |
nem a semmiből, az újból új világot. |
|
És elvették szűzességünket, de életet |
nem adtak helyette, csak kikapart |
szerelmeket, elvetélt nappalt és éjjelt, |
ál-terhességet, ál-szülést, ál-halált. |
|
És kutyák vonyítottak az ablak alatt. Kutyák? |
Vérebek a hajnal alatt, a nyüszítés |
bekúszott a fény repedésén, odabútt az ágyba, az |
ember lába alá, s a reggel csupa árny-szőr és napcsiganyál. |
|
És mégis: nem a kitüzesedett vaskályha, de te |
világítottál egész éjjel, amikor nappalod ledobva |
fölizzottál szűk cellánk mélyén, a vaságy |
hajnalig sikított, mormogott, jajogott gyönyörűségeink alatt. |
|
És most én vagyok a kiebrudalt munka, aki |
munkára vár, s nem kínra, kínpadra termett, ahogy a neve mondja, |
te meg a kifosztott szerelem arca vagy, gyönyörűm, |
és tudom, nem élünk soha-soha többé. |
|
És mégis, ha a jövőből hozzám hajol az emberi szabadság, |
s megkérdi iker nyelvünkön, mi éltetett, amíg éltem, |
makogó számítógépjeleimmel ezt mondom néki: |
Munka és szerelem. Munka és szerelem. |
|
|
Székely Dózsa György tűnődése Cegléd előtt
Hiányom vagy jövő, mert egyre messzebb |
vélt győzelmeiden csak vesztek, |
idült oltárképen a szent hecc: |
|
Jövőm, hiányzol! Hiába tudatollak, |
is lehetnél. Hiába magollak, |
S nem mindegy-e, elholnapodó Holnap, |
hogy messzidő mennyedbe majd kik tolulnak? |
|
Hitetik: a Holnap harsonái szólnak. |
s az agy kordul akkorát, hogy beléfintorulnak |
hisz’ nem illendő tudni – ó, mi nyomorultak! – |
hogy kínunkból, léthangjainkból hogy foganhat: |
|
És előjog a fényre… Ó, idegördül az ég, |
villog, csillagok kovácstüze ég; |
mintha kaszákat egyenesítene, |
kikalapálja a holdfényt a messzeség. |
Kél már a holnapok holnapja-menedék, |
a nap: a reggelek reggele. |
|
Fölkél-e vajon? Ó, lesz-e holnap holnap? |
vágódik szívembe az első napcsóva, |
hogy elönt a vér és iszony, |
s mint Krisztus szomját az ecettel teli spongya |
ama izsópon, Jövendő-szomjam a Holnap nem |
|
A nap kél-e fel? Vagy izzó vastrónus |
én, eleven jövőt lobbanó hús, |
a kín a koronám, és ugar a jogarom? |
Mégis: enyém minden jövőt jussoló juss! |
Hát tűnj el, tűnődés! Izzó látomás – huss! |
Süss fel, Nap! Fényes Nap! Légy |
|
|
A gyerek szeme
A gyerek megjegyez mindent, átlát |
minden mondaton, minden szószitán. |
Ha hadiárva volt, csinál békeárvát: |
elválik, iszik, él, el-exitál. |
|
Így nyomtatódnak arc helyett ábrák. |
Nap helyett fényálca, s legkivált |
tegnap-ma-holnap idő. Ámbár |
forog a Föld. Nappalra éj szitál. |
|
Az eredendő bűn él? Az ős-énnek |
lánc-magfúziója? „A halált emészted |
arcod verítékével?” Tovább és tovább. |
|
A gyerek szeme kés. Az egek égnek. |
Felkiáltójel-füst. Szállj föl, Káin-ének, |
te légy jó e vak csillagon legalább! |
|
|
Szolid kérelem
Bocsáss meg nékem, Ecetfa, te drága, |
|
s a szűk, kölcsönöltönyben feszengő |
|
Pedig összetéveszthetetlen a sorsod, |
gyerekükkel egyedül küszködő |
|
röghöz kötött ikertestvére, te! |
Albérletről albérletre hányódók, |
– WC hátul a lépcső mellett – |
|
És mégis, mily sudaras vagy! |
Túl három emeleten, szinte az égig. |
Törzsed, mint a tömbházmesterné dereka, |
Leveleid, nyár-szilveszteri konfettik, |
késes tükrök, villogva libegnek. |
föld alatt kinyitott tenyered |
|
adtál – levélszádból – levegőt |
A száddal, tüdőddel, leveleiddel |
Enyhet is adtál, ha kellett. |
|
Hány és hány alkalmi vendég! |
Mennyi ágyrajáró vándormadár, |
ideiglenes albérlő: stiglic, csíz, |
|
Azok a vén varjú-veszekedések! |
Hány és hány nappal tornászott ágaidon. |
Mennyi kölyök-reggel mászott föl rád, |
mennyi eltépett gatyájú dél. |
|
igyunk rá egyet a napból, az égből |
vagy a lecsorgó őszi esőből, |
s ha egyszer kérdenének felőlem, |
mondd azt előbb, igen, ismertem ilyest, |
itt élt valaha, itt járt, |
s ha még kérdik, mondd meg, mondd meg, |
|
|
Egy utcafához
Csak nézem, hogy mállik az utca. |
S a lélek. Az embervakolat. |
Krisztus sebébe Tamás ujja: |
mélyed a falba egy-egy ki-tudja- |
ki-húzta géppisztolysorozat. |
Negyvennégy? Negyvenöt? Ki múltja? |
|
Nem tömbtatarozott házak. |
Se lelkek. Nincs jövő-belég |
a holnapra. Egy kisiskolásnak |
esztétikából; azt magyarázza |
húgykígyó, emberi ürülék, |
milyen szép szép is a szép. |
|
Most ontják ki épp a belét. |
|
Nem a Holnap, a Másnap Kovácsa, |
két alkoholista kotorássza, |
kuka-bendőjét. Hátha! Hátha! |
|
Csak pár pakundekli, újság, száraz |
|
Kiürült a holnap tárháza. |
|
Ha ide jöttél, itt maradsz. |
hogy megéld málladásodat, |
és elfelejts minden csodát. |
Most hugyozza össze magát |
fényes nappal az utcán a nap. |
|
csorog sárgán a napvilág, |
végig folyik combja tövén, |
lábaszárán, cipője hegyén, |
s fölhabzik az utca kövén. |
|
Csorog a csatornába a fény. |
|
De kérdezd meg legalább a fát, |
az utcafát. Napláng a kova? |
|
És írd ki a falra válaszát, |
állj meg, és légy magad a fa! |
s míg körötted ömlik a szenny, |
vér, sár, mocsok, nap: fénytelen, |
borítsd be emberlomb csillaga |
|
|
Székely Dózsa György imája
Íme, lángol a trón, láncon, láncon az ország, |
láncot ellik a láng, hol a lélek kihal, |
íme a koronám, magát a napot hozzák |
világ elemésztő robbanásaival. |
|
Mi volt az én vétkem? Új és ifjú ország! |
Szabad pór és polgár szülte Holnap-Haza! |
Ó, hajnalléptű lány! Jövő-fényű orcák! |
Koronás homlokom a holnap iszonya. |
|
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, |
meggyötört testemet mikor fölnégyelik, |
nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, |
múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik. |
|
Szögezzétek csak ki Budavár kapujára |
és Pestre két karom, kard és kenyér az ott, |
Gyulafehérvárra s Váradra két lábam, |
Szegedre koponyám – a jövő én vagyok. |
|
Írmagunk se marad, te vaksi toportyán, |
ordas Werbőczy, te és te, gyihos gyaur, |
Szapolyai János, ha ránk tör az oszmán, |
s nem nől ki a karom a vér és mész alól. |
|
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, |
meggyötört testemet mikor fölnégyelik, |
nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, |
múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik. |
|
De élek: beszélek, én, Székely Dózsa György, |
magyar Krisztuskirály, jövő-fejedelem, |
e forradalmakban megszentelt magyar föld |
szabad jövendőjét újra elrendelem. |
|
Ímé: nyerít a láng, trónom elragadják, |
mint Illés szekerét a kozmosz csikai, |
haza szállok, haza, lángom bebalzsamozzák |
Erdély-szülőföldem izzó havasai. |
|
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, |
meggyötört testemet mikor fölnégyelik, |
nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, |
múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik. |
|
Ó, uram, ki testünk föleteted földdel, |
ordas kanok közé beesett csecsemőt, |
ki most undorító bendőjükbe földelsz, |
mért falatsz föl engem, ehetetlen jövőt? |
|
Akadjon torkukon a tüdőm, a májam, |
köpjék ki a szemem, hányják ki sok szavam, |
s mert bűnösök vagyunk mi mind, mindahányan, |
irgalmazz Nekik is, s végy magadhoz, Uram! |
|
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, |
meggyötört testemet mikor fölnégyelik, |
nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, |
múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik. |
|
|
Csönd és szó
Tankok, tömeggyilkosok nyomában |
mindig megy egy – ki tudja ki: |
áldozat? bűnös? – csöndje és árnya, |
hogy megjegyezze, s majd mondja ki |
azt, ami történt, ami volt. |
S bár nem lesz soha élő a holt, |
hogy volt, el fogja mondani. |
|
Igen, a csönd vagyok, s ha voltam |
volna valaha is más, nem én! |
Nem én lélegeztem, daloltam. |
Ahogy lóg szögesdróton a fény |
buborék-lék száll a jég alól. |
Ahogy egy siketnéma dalol |
egy bombatölcsér peremén. |
|
|
Arccal a földnek
|
Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó, |
Órám tisztességes, csak légyen utolsó. |
Akár farkas, akár emésszen meg a holló: |
Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó. |
|
Arccal a földnek, ahogy éltem, |
fekete kátránypapír-éjben, |
hol nem megy le, s nem kel fel a nap, |
|
mert ragyog örökkön örökké |
földdel teli szívem helyén |
napvilág-hallhatatlan rögökké |
fényesedett ember-remény, |
|
fejjel lefelé nőnek, égnek |
és földben száll a földnek, égnek |
|
a föld alatt fordult az égbolt, |
változik nappal, éjszaka, |
a fönti ég csak sötétség volt, |
vagy a napvilág látszata, |
|
kátránypapír-fekete éjben, |
hol nem ment le, s nem kelt fel a nap, |
arccal a földnek, ahogy éltem, |
|
|
|
|