Arccal a földnek

1988–1991

 

 

 

 

Meghalni csak úgy?

Meghalni? Csak úgy? Még csak az kéne!
Úgy hagyni itt az életet,
mint egy harmadosztályú krimót, észrevétlen:
 
az ember már fizetett,
megy ki az ajtón magában
 
– a pincér nem köszön –,
megáll künn a rosszul gombolt kabátban,
s tűnődik, hány söröm,
hány borom is volt valóban,
 
s hány életem,
– egy csak! – becsaptak-e, s ha igen, halóan
 
mégis mért élvezem
ezt a savanyú lőrét,
 
ezt a megpohosodott
sárbólsütő fényt,
 
s ha tudtam, valaki meglopott,
mért nem vágtam a képébe rögtön,
 
azt, amit kiadott s kihozott:
azt a felényi adagot?!
Szolgává tettek? Ha igen, életszám
 
ki fogta be,
hogy nem mondom ma se: nem, non, nye, nyet, nájn,
 
mintha hiányozna a luciferi ige
szavaim közül, helyében lám,
 
maradt volna az igenek igene,
s közben mint valami hűségreklám
 
alatt az aláfestő zene:
„Pofa be! Pofa be! Pofa be!”
Vagy ezért élhettem ennyit?
 
Hogy lássam a holdat, a napot
a földben, s az emberben eddig.
 
Ahogy részemmé feslik
mind, ami nélkülem magává
 
boldogodhatott.
Szolga voltam? Éltem. Szemernyit.
 
Bár fulladozó sejtjeim keveslik
a szót, a dühöt, a jajt – maradok
 
a néma nem, ki bár némának tetszik,
hallgatva beszélt,
 
beszélve hallgatott.

 

 

 

Szavak a palatáblán

 

 

 

 

Egy ideje

 
Dr. Simon Jánosnak, tűnődve,
egy boros beszélgetés mécseként
 
De fura is, hogy visszakerül elébem
 
minden, mit elhagyok.
Elfutó életem már úgy nézem,
 
mint egy halott.
De nagy visszapillantó tükröm vagy, Élet!
S én mozgásom fényéből, bentemből nézem
 
ahogy
 
kívülem, magam-szélen
 
élek
 
s halok.
Mert itt van, visszaköszön minden, hol boldog
 
voltam valaha
s boldogtalan… Fű néz rám, borong akác-homlok,
 
Keresztúr, Aba,
Fehérvár… s ahogy visszapillantok,
úgy remegnek, lúdbőrzenek a hantok
bennem, ahogy föl-fölreng, holdat hangol
 
gémeskutakban a
 
tenger
 
ős-sejt-mosolya.
Mosolya? Mocsola inkább, ahogy palócföldön
 
mondják a morotvás vizet,
a kenderáztató gödröt… kölök-nyaramat töltöm
Litkén, pille-árnyékom libeg
a virágok színén, gázolok át a csöndön,
az Ipoly patakján, és fuldoklok az örömtől,
mert puszta kézzel fogom a vízként özönlő
napfénypikkelyes keszegeket.
Búcsúzik ez a nap is? Azért özönlik vissza,
 
mert elrekesztették valahol
az időmet, s csak a végső kulissza
 
nyitva félig alól,
hömpölygök, patak, perc beissza
sejtjeimet, s hoz naptiszta
tükröket, a sár sejtését: hogy a zsilip nyitja
 
ama egy pásztor s egy akol
 
testvériség, ama végső alól.
Búcsúzzak én is? Próbáljak jönni s menni
 
a pillanatig, amikor kivált,
ellentétébe átfordult a semmi,
 
a világ önmagába visszaállt,
akárhogy is, nem kezdek perlekedni,
se búcsúzkodni, se integetni,
magam magammal mit kezdjek vitát:
jó volt veled lenni és lehetni,
hát viszlát, viszlát napvilág-világ.

 

 

 

Esti kérelem

Hatalmas hegy te!
Zöld esővel
elfüggönyzött barlangodban
elbújnom olvasni
annyira jó volt,
szépen kérlek,
zöld lián-terítős
barna ebédlőasztal,
légy újra heggyé!
És te,
félelmes várfok,
szakadék
meredélyed széléről
a hősi halálba
levetve magam
– új Dugovics Titusz –
annyiszor haltam meg egykor,
szépen kérlek,
hatalmas ebédlőszekrény te,
légy újra
óriás várrá!
És te is,
holdvilág-fényű
gyöngyvirágfény-tó!
Benned lámpaoltásig
angyalok laktak meg tárgyak:
az asztalhegy, a várfok,
én is,
ha magam megnézni
elébed álltam,
szépen kérlek,
két ajtós, fehér
fehérneműs szekrény,
villámrepedéses nagy tükörajtód
legyen újra
gyöngyvirágfényű tóvá!
Susogj, sustorogj,
csattogjon gyöngyvirág-tükrödben
a bútorok angyali szárnya!
És ti mind, kicsikék:
Székek, asztalok, sámlik,
ajtófélfák, ajtók, küszöbök,
kilincsek, kulcsok,
söprű és partvis,
fölmosórongy, vödör, szemétlapát
kinyitott ablak,
nőjetek meg,
legyetek újra azzá:
Legyetek óriás újra!
Vagy álljatok arrébb magatoktól,
álljatok útjából el,
lásson meg,
vegyen észre,
meg ne botoljon,
el ne zuhanjon,
össze ne törje magát
megvakuló,
kicsi-gyermek anyám!

 

 

 

Eleven fényed

Boldog, ó, boldog éden-idő, amikor még azt hittem, a lélek
láng és fény, fény és láng, nem pőre égéstermék csupán,
s nem tudtam, hogy – örök gyehenna! – élő tűzre vettetve
él minden élő „harminchat fokos” pokla tüzében,
hogy ami fény volt – az a fölszálló füst lenge lázliliomja,
és ami vala láng – az korom és sár hamuhodása.
És mégis, amikor még hiányod tavában álltam,
és szétterpedt ujjaid közül az árvaság csorgott fejemre,
akkor lettem a te olthatatlan lángod, apám, a te eleven fényed,
mert magaddá kereszteltél halálod égő kezével,
s míg – árva, megneveződtem, meghasadt fölöttem az égbolt,
eleven szavak szálltak megszólalni a számra, szívemre:
„Hallgassatok el fák és füvek, földek és tengerek, íme
ez az én szerelmetes fiam, akiben nekem kedvem telik.”

 

 

 

Krónika

Csoóri Sándornak

 
Kicsinél is kicsikébb voltam,
amikor egyszer Isten voltam.
Háború volt. Hegyek görögtek,
villámlottak és mennydörögtek
az Öreg-utcán.
Asztal alá bújtam,
a legyet néztem, fényben, félholtan
forgott a hátán körbe, körbe
a konyhakőn.
Szárnyával löködte
magát, hogy fordulna már hasra,
s fölszálljon a fénybe. Szabadba.
De csak becsúszva a konyhát,
magát lökte arrébb és arrább,
s míg a világ recsegett, rengett,
sírása a lüktető csendet
fölverte, hogy hallani kellett
– kint is – ahogy sír magába
a szárnya, segítségező lába,
szem-mákszeme, míg, csak úgy csattant,
egy mozdulattal agyoncsaptam.
Aztán pár nap, s anyám kezében
húgom meghalt.
A pappincében,
a „bunker”-ban tífusz dúlt, s éppen
a kicsik közt.
És én végignéztem,
hogy fuldoklik, cikákol kéken,
lilán a csöppség.
S hogy vége lett, vége,
fuldokló anyámnak megígértem,
hogy apám majd hoz a frontról még egy
Ili-babát.
Lesz egy új. Másik.
Később a harangozó bácsi,
Herbst János átjött.
A húgom testét
egy Hitler-szalonnás dobozba tették,
egy marmelád-lekváros dobozba.
S mintha betlehem-barlang lett volna,
kivitték éjre az istállóba.
Jászolba, szalma közé tették,
hogy kisded-halottnak megszülessék.
Nem volt jószágunk.
Hideg testét
a fagyos falak melengették.
Ha valami letérdelt elébe,
csak a létra féllábú léce.
Pásztorok, Három Királyok
helyett a kapa, csákány, ásó
hoztak neki – nem mirrhát, gyöngyet,
tömjént – fekete sötétségkönnyet.
Nem jött a betlehemi csillag.
Az égen fekete fények nyíttak,
mint kutyánk kint.
S mint anyám itt bent.
Sztálin-gyertyák lidérce libbent
az égre, s a fénylő jeladásra
nem angyali seregek szárnya,
katyusák zúgtak a világra.
Aztán reggel a napkeletnyi
csöndben nagy-gyorsan temetni
mentünk.
Meg-meggörnyedten
mentünk a kertek alatt. A földben,
a földön alvó varangyok: aknák,
gránátok közt tapogatták
lábaink az utat.
Laczó plébános
ment legelöl. Majd Herbst János,
anyám húgommal kezében,
és én. Belécsimpaszkodva, félve.
Néha el-elfütyült fölöttünk
egy-egy golyó.
Aztán föltűnt
a temetőnk, s a temetőben
a Fa-Krisztus, a földre lőve.
Hogy odaértünk – tán csak az emlék,
de fölkelt – és odaállt mellénk,
jött velünk.
Messzibb, nagyra tátva
a háromfejű sárkány szája
lángol. A sárga földet fújja.
A Gallaiéknak is volt kishalottja,
s még másnak is.
Néztem a három gödröt,
ahogy földet hány, füvet köpköd,
ásítozik fogatlan szája.
Majd rákezdtek a Miatyánkra,
s a Kyriére… Értetlen szavakkal.
Én meg húgommal maradtan
egész kicsivé zsugorodtam.
Szárnyam lett, zizegő, hártya-szárnyam,
gömbszemem. A fagyott sárban
forogtam hátamon…
Hogy hátha!
De hiába! Hiába! Hiába!
Forgott a fényes ég is fölöttem
én meg csak a ragacsos csöndben.
Aztán egyszerre csattant és csattant
a föld húgomon.
Én föntmaradtam.
Fönt. Lassan betelt a nincsen.
És azóta nem voltam Isten.

 

 

 

Kútunk, távolról

Amikor kútba néztem,
mindig a tengert láttam,
Gulivert Liliputban,
a perc-kötözte időt.
Mikor tükörbe néztem,
mindig apámat láttam,
évgyűrűimbe hulltan
az elörvényedőt.
Kutam, tükröm is nincsen.
Föld hullámzik bennem,
szaggatom – óceánember –
köteleim, a fényt.
Kút-távcsövét, az Isten
megfordít engem egyszer,
megnézi hogy lehettem
előbb, mint voltam én.

 

 

 

Üdvözlet a hazatérő Bartók Bélának

Széttépett föld,
százszor és százszor
száműzött ország,
 
kis haza,
 
tudod-e
 
ki jő
 
most haza?
 
Ki áll ott,
 
ki hozza
a nagyvilágból
nem a nagyvilágot
a hazát haza?
 
Maga a haza!
 
Ő jő haza,
 
az anyaföld
 
szíve és szava,
ő lángol, napvilágol
a százszor és százszor
elárult országok
elárvult jövő-jaja,
 
Ő jön haza:
a beszédhez a száj,
a dobogáshoz a szív,
az énekhez a tüdő maga,
jön az éghez a föld,
földhöz a fű,
fűhöz az ég maga,
a levegő, a szabadság magzata,
a szó, a fény, a nap,
hogy együtt szólana
az édes mostoha,
s a kitagadott haza
anyaföld-fia,
jön, hogy legyen élnünk,
jön, hogy legyen halnunk,
jön a haza haza.
Napvilágvándor, köszöntünk!
Legyünk örökre otthon
 
Benned!
 
Igazak igaza.

 

 

 

Anyanyelvem édes tengere vagy

Balázsaimnak

 
Nem akartam én más lenni: felnőtt
gyerekember, és költő, és magyar.
Pára-számról magyarul libben a felhő,
por-számon magyarul zizzen az avar.
Hogy magyarul nyí a kutya, s – épp most – a
macska is magyarul nyafog, magyarul nyerít
a ló, nől a fű, magyarul mossa
a futóhabfényű éj gigászi köveit.
Magyarul, s nekem: sárkeresztúriul!
– Ó, lelkembe lelkedzett szavak:
„Lazsnak, melence, csuport, szülike”.
Halhatatlan, te! Ne csitulj, ne csihulj!
Zengj, zúgj Kárpát-időknél hatalmasabb
emberanyanyelvem édes tengere.

 

 

 

Takáts Gyula születésnapjára

Ki tudja, hol van Drangalag?
A tejút vagy Becehegy fele?
Egyszer elfér egy hant alatt.
Másszor a nap holdlevele.
Egyik határa végtelen.
Mindig ott van, ahol megállsz,
s tűnődsz a szívverés-réseken.
Honnani ez a zuhogás?
Másik határa sincs sehol.
Az idő szív-változata.
Egy-egy somfa. Bodzabokor.
Hol fény, hol árny-corpuscula.
S ki lakja e földet, ami
egyszerre város és folyó?
Berzsenyi? Csokonai?
Homálynoki? Sanyi Manó?
A zene költözött ide,
Csu Fu, a lant és hang-hada:
venyige, kacor, tőtike,
gyalog- és hurulókapa,
toll és rajzszerszám. Fény, vonal,
szín és napmécses. Fény-irón.
S valami napszállat-zsivaly
ég és föld hullámaiból.
Bölcs Bátyám, te vagy Drangalag.
Te is lész örökös ura.
Ég óvja birodalmadat,
és Tégedet, Takáts Gyula.

 

 

 

Köszöntő helyett

Ágh Istvánnak

 
Még élünk, Pista, a szavak, a verssorok
örökké vándorolnak könyveinkben,
mint az életbe szerelmes atomok
remegnek boldog-kielégületlen,
húznak, mint a csillagnyálú csigák
ezüstcsíkot az éjre és hajunkba,
mint a selyemgubó-teret, belülről szövik át
fényükkel az időt, mit bebáboztunk magunknak,
csak, ha már nem leszünk, ha a galaktikák
szíve átlátszik rajtunk, és a föld alól
havazó hó lesz élet-eledelünk,
állnak meg szavaink, s veszik át,
szájunktól, ami többé nem mondható:
általa voltak, s mi általuk leszünk.

 

 

 

Mile Nedelkoszki sírása Nagy László halálán

Nyáron, a nyárban, a nyárra – vaséj –
fehérsótűzvész: lángol a mennyei bánya,
az ég eresztékeiről sós lé cseperészget –
Sírj, Erdély, sírj, édestestvéred halt meg!
Ne gondolj semmivel –
se a jajos fagyokkal, se a hóvésszel,
és azzal se már, hogyan haldokoltál földre döntve
a csontjaidban fúvó fagyoktól,
amikor nyáron, a nyárban, a nyárra – csontéj –
fehérsótűzvész: lángol a mennyei bánya,
az ég eresztékeiről sós lé cseperészget –
Sírj, Erdély, sírj, édestestvéred halt meg!

 

 

 

Dsida Jenő

Pikával szívében született
valami segesvári síkon.
De se lópaták, se szúrt sebek.
Élni csak azért született,
hogy az élő halálban bízzon.
De rét lesz-e a lepedő,
ha nem vér: verejték-Szamos.
És elrejt-e, menekülő,
a kukoricás-levegő,
ha csak tüdődtől iszamos.
Dsida Jenő, én értelek.
Minden dobbanásszavad
enyém. Megérintettelek:
ujjam begyén a te teled
tündérei villámlanak.
Nemsoká már színről színre.
Én elkezdem, s te folytatod:
„A fűzfa behajlik a vízbe”,
és száll a szó szívről szívre,
s a Léthe lábunknál locsog.

 

 

 

„Zuhanások”

Hervay Gizinek,
ide- és odaátra

 
Mért titkoltad, mikor kő, hold is tudta,
nincs gravitációd: élsz, zuhansz fölfele.
Mélységes mély, nem a múlt, a jövő kútja,
s nem a tegnapba, a holnapba halsz bele.

 

 

 

Zayzon Béla emlékének

… Hová? Hová? Vén Föld, Öregapó?
Be akarod tán fogni a napot,
azért lóbálod likas kalapod,
a kilukadt eget kezedben? – Hahó! Hahó!
Ott ragyog most megszökött méhrajod
a nap, a kerítés tövinél
fölhabzó spireácska tetején,
ott sugarazik, sárgáll, ott bozsog,
tolakszik, tolong a gömbbé-zsugorodott
nap-életözön, s úgy vakít, úgy ragyog,
mintha maga volna minden élet-magod:
a te minden megszökött éjjeled, s nappalod.
Azóta, Apó, sugár vagy magad is,
befogott, befogadt a nagy kaptár-temető,
a sepsibesenyői napvilág-tekenő,
ott dagasztódnak napsejt-hamvaid
apád, anyád porával, s játszópajtásaid
élő jajával egybe, s a hajdani szeretők
havasi esztenákból lebegő
gömbvillám nyarával;
gömbvillám nyarával; Ó, lesz-e erő
föltámasztani kopjafa-logikád:
a kiduvadt négy égtáj, földed feliratát:
„Uzoni Zayzon család”;
Kimosolyodik-e, mint a kisülő
kenyér, napvilágsírodból a jó idő?!

 

 

 

Szavak a palatáblán

…És beírtalak Benneteket a tenger fövenyébe,
téged is napvilág szolgálólánya,
árva Babics Mária, nagyanya,
és téged is vízkérincsélő, égkoldus
Joó Sándor nagyapám,
és téged is csillagpalatáblás tanító,
néhai Bella István apám,
búza vagy kóró
az ukrán humuszban talán,
és téged is háborúnapszámos,
halál-csépelő élet,
Joó Sarolta anyám,
és titeket is Bellák, Balások, Piliárok
és titeket is, szeretteim:
MáriaMárta, Áni Máni és Tüske,
MagdolnaMárta és Balázs,
és titeket is Dömdödömszívű dobogások,
napsugárfészkű Pistinke-cinkék,
Bilincs-Bilintke, Tihamér és János,
és mind, kikről csak ennyit:
szerelmek, szeretők, barátok, barátság.
És tégeteket is, édeseim,
kikről csak azt tudom,
kisujjam görbülete vagytok,
összepöndörödő hajszálaim vagytok,
a hajam és szemem színe vagytok,
kaszává görbülő
ölelésem vagytok.
Így lássatok hát, ha látni akartok:
ég és föld között,
szemközt a végtelennel
egy kisember áll,
lábával jeleket ír a porba:
a sarka a pont, a vonás,
a talpa a vessző.
És a vak Homérosz, a tenger
elejti lantját, az időt,
ki-kinyúl minden kezével,
s hullám ujjbegyével
letapogatja,
hangosan elolvassa,
elmormolja és elmorzsolja mind.

 

 

 

Hódolat W. S. mesternek

 

 

 

 

Ember-idős vagyok

Ember-idős vagyok. A világhoz képest
semmi-éves. Bár világszor öregebb
minden, mint én, nem szomjas, nem éhes,
nem öl, nem él. Van. De csak én lehetek.
Csak ne kéne havon ébrednem egyszer,
széthasgatott fehérekben, fagyok.
De egyszerre ring bölcsőm a veremmel,
és fénysötétben vacogom: vagyok.

 

 

 

Karácsonyi levlap Weöres Sándor kórházi ágyához

Hát számodra sincs Sándor, irgalom!
Se holdfűszálon hintó-csigabiga,
se csillagrücskös, őshüllő Tejút!
Lomhán pilledsz milliárd év-alom
szalma fényén, Betlehem. Az elaludt
percüstökös nem vesz pille szárnyaira.
Csak az a fehér kórházi ágy üget
alattad. Bicegő, táltos nyihaha.
A sárgaházban sír egy gyerekszoba.
A csecsemők bezárják öklüket:
Ejtőernyőöröklét Pitypangbóbita,
ujjaik bimbó selymében szenderedsz.
Halandó s halhatatlanra hasadt földi ég,
atomjaid közt ha örök-tündököl,
ahogy széttört tükörből a nap, százféleképp
szólítasz. Föld vagy! Fény! Gyermekláncfűököl.
És úgy leszesz a Földink, égiképp,
hogy hozzánk halandódsz, meg mégse ölsz.
Hát hadd legyen ma lucfenyőnk igéd.
Szeretet-fényfánk a minden és soha.
Hol világaid verssor gyertyája ég,
gyermekmosoly minden ősbűnprotuberancia.
Nem a Lángpallos veszejti el a vészt, de Psychéd:
az őszi éjben izzó galagonya.

 

 

 

És szólt a szó

És szólt a hegy:
– Ha alvó kő leszek,
hogy felébredjek,
kezedbe veszel-e?
És szólt a Nap:
– Ha már nappal leszek,
hogy megvirradjak, szemed
fölnyitod-e?
S a csillag szólt:
– Ha már csak fény leszek,
szemhéjad alá, látni
elrejtesz-e?
És szólt a tó:
– Ha tűz gyöngye leszek,
egy fűszál sóhajában
meghallasz-e?
És szólt a szó:
– Ha kucorgó fény leszek,
a szájad szélén, hogy megláss,
egyetlenegyszer kimondasz-e?!

 

 

 

Egy kakasnak órája

Egy kakasnak órája
elromlott az órája.
Most egy kakasóramestert
hívna, dehát sehol sem lel.
Hát a kakasórajavszert
hívja, s kér egy óramajsztert,
de egy hang nyeglén így nyekken:
„Majd holnapután kiskedden.”
Másutt meg egy más azt mondja:
„Menj a kutyagumiboltba!”
Ott „aszongyák” az órára,
„kutyagumi az orrára.”
Már a toronyóraboltba
menne, hogyha ilyen volna,
már maga fúrná, faragná,
földhöz csapná, abriktolná,
de ahogy mozdít valamit
a kakasóra fölvisít,
most meg ugat és miákol,
és – rettenet! – kotkodákol.
Még el se ütötte: „éjfél”,
álmában kukorít: „Dél, dél!”
Hajnalban hátára fekve
kukorékol: „Este! Este!”
Közben kint zörög, zakatol,
majd elszabadul a pokol…
Kizökken az idő, senki
se tudja helyére tenni.
Az emberek szaladgálnak,
összevissza járnak gyárak.
A FŐIDŐ HIVATALban
hétfőn kedd, szerdán szombat van.
Reggel este. Délben nyitnak
mindenek. Megbolondítnak
mindenkit: még nem is vásálsz,
már azt hallod: zárás! zárás!
Ebédszünet. Dél van, dél, dél!
Pedig órádon épp éjfél.
Nyár. Aratás. Nyári zápor:
ki se látsz a havazásból.
Jégvirágos nyitott ablak
mögül nézed, hogy aratnak.
Hóban hóesést kaszálnak,
dőlnek a havas hószálak,
szállnak recsegve-ropogva
jégbúzamag kalászukba.
Most meglódul, megcsikordul
az egész Föld, és megfordul.
Afrikában fejre esnek
a feketék, s kifehérednek.
A rézbőrű indiánok
sápadt bőrű lordok, cárok,
itt meg – nézzél csak magadra –
ez fekete, az meg barna –
ha meg elkezdsz kacsintani
– szakasztott, mint egy kínai.
De most! Mi ez? Uramfia!
Egy álkakas haramia:
egy tyúk battyog a toronyba,
nagy gőgösen karattyolva.
Úgy köszörüli a torkát
mint egy toronykakas-órát.
Hangot is ad: kottkoti-kú!
Kot-kotty, kot-kotty, kottykorikú!
Hát nem látják, hát nem hallják
ál-tollait, vánnyadt hangját?!
Kottkotikú – kottkotikí –
le kell elébb fordítani.
Akkor se lesz kikeleti
kukurikú, kikirikí!
Akkor se lesz más: kotkodács!
Minden napra egy-egy tojás.
Sose lesz rend a világon!
De jó is, hogy mindez álom.

 

 

 

Echó a Nagy Fal előtt

– Tengerszem!
Öregszem.
– Üregszel?
Nem értem
miért nem
tengerszel?
– Mert ember vagyok,
ember.
És csak
egyetlenegyszer.
– Egyszer és
szívezerszer.
– Te sem vagy tenger.
– Bátyám, ha fölissza
hangod: gyere vissza!
Emberszem leszel, ember,
s nem halandó-ezerszer
emberszel,
emberszel,
emberszel.

 

 

 

A világ születése

Megcsobban a láng.
Kavics hull a tóba.
Elkezd lenni a lenni.
És a fény árnyai,
a semmibe gyűrűző
Isten-karimák
fölgyűrődnek remegni
A gyerek lehajol újra,
és csillagot lel az ujja.
Körkörös karikák.
Minden mintha mozdulna:
önmagán áttolulva,
előtt és után tolva,
átbucskázva, áthullva,
önmagába átbukva
tolja, tolja és tolja
az első molekulát.
Láng csobban, ég ég újra.
Születik a világ.

 

 

 

Táltosok

Egy hindu szoborra
Lángon lovagoló,
lovon lángolódó,
négy lábú,
négy kezű,
két fejű pár
összegabalyodva,
egymásba-robogva,
jéggel-sarkantyúzva,
éggel kardlapozva,
nappal gyilkolódva,
holddal föltámasztva
élete-halála
fölibe száll.
Szállj, szállj, szállj,
soha el ne szállj,
táltos paripám,
szárnyas paripám!

 

 

 

Mese

És elébb megfeketedtek a vizek.
A fönt szálló szárnyas esők, és a
lenti, lábujjhegyen járó harmat.
Majd elapadtanak mindenek:
A kutakból kígyó patakzott,
a tenger és óceán, mint döglődő,
öngyilkos bálna hevert
önmaga kiszáradt partján.
És egyszercsak kigyúlt az ég.
A levegő, a föld levele,
mint égő irkalap,
megcsavarodott maga körül,
s az elvékonyult, hamuszínű hártyán
kirajzolódott
feketén és vörösen világítva,
mint az írás,
az öt világrész.
De már nem volt, ki pápaszemét
– az idő végtelennyolcasát –
előre buktatva orrán
elolvassa, Isten.
Csak analfabéta bolygók,
közömbös űrök.
És ekkor,
ekkor egy farkas elsírta magát:
kibuggyanó könnye volt
az egyetlen tiszta
vízcsepp
a világon.
Sírt, sírt.
Balszeméből lassan kigördült a föld.
Jobbszeméből kigördült az ég.

 

 

 

Hódolat W. S. mesternek

 
„Csíja, csicsíja, rózsa,
csicsíja, mályva.”
 
Hej, a zöld mezőben
mi csacsog, ki csacsog,
száz láng-igen, tűz-nem:
pipacsok, pipacsok.
Mint zászló-fútt fölhő,
lobognak, lobbognak,
táltos május-bölcső
bólognak, bólongnak.
Tűznyelő tél issza
a lángot, a lángot,
úgy okádja vissza
a virág-világot.
Zöld mező a szája,
a torka tánc-havas,
úgy köpi világra
a virágszavakat.
Száz tűz-bölcső lángol:
pipacs közepibe
reng, ring Weöres Sándor:
tél-porzó, nyár-bibe.
Benne meg a világ ring,
mindenség és Tejút,
Csung Kuo, France Micrájim,
Buddha és Jézus-út.
Térdig kopott a lábuk,
a Föld, a Hold, a Nap,
jönnek Három Királyok,
hogy hódolhassanak.
Jóságot hoz a Föld,
a Nap tüzes tejet,
Hold-tülök tündököl
tükör-szemhéj megett.
„Ó, ha én ott lehetnék
– szól a szó, fölragyog –,
homlokára terelnék
üstököst, csillagot”,
„Betlehemi pásztor
lennék, nem kankalin.”
„Én lehelném a jászolt”
– rí egy pintypang-bari.
Nézi az isten, nézi
– arca perc-sivatag –,
hogy fér el, nem érti,
csepp bölcsőben a nagy,
csöpp világban az ember,
emberben a világ,
a könnycseppben a tenger,
Tejút-molekulák.
Nézi W. S. az istent,
és mosolyog nagyon,
tavaszt fintorog, tüsszent,
csudákat csudakol,
balkezében a nincsen,
jobban a van-világ:
úgy teremti a mindent:
mint a minden magát.

 

 

 

Játszom Istennel s ő velem

 

 

 

 

Hogy didereg a hó

Hogy didereg a hó, s a hóban
az eszméletlen fehér.
Mintha hullana a valótlan:
sárgaráncú gyerektenyér;
rézpénz a szemre, szeptemberlevél.
Hogy didereg a tó, s a tóban
a fehér ráncai.
Mint egy kihűlő fény elaluvóban,
nem akar látszani
másnak, mint ami.
Hogy didereg a jó, s a jóban
az, ami emberi.
Mint egy eltévedt űrhajó,
ahogy a Föld, e Trójai Faló
velünk: foglyaival
a végtelent szeli.

 

 

 

Árnyjáték halandóknak

Tegnap volt ma, vagy ma lesz tegnap?
 
Ma van holnapelőtt?
Mint Idő, kit mozgása elhagy,
 
állok magam előtt.
Végtelen voltam? Változatlan?
 
…hatatlan, mint az Úr?
Most minden napom száz alakban.
 
Születik, ami múl.
Föld lennék? Elmállani szállnék?
Ha a Föld is, nem én.
Árnymozi: öröklét játék
a hold ember-felén.

 

 

 

Nyolc sor

A fényeket mindég szerettem.
Gyöngéd gyíkjai az égnek.
Egyszer egyet kezembe vettem.
Fénye eltört. Bennem sötét lett.
Árnyteremtmény, azóta félek.
Napom gyűrött, éjem vetetlen.
És úgy fekszem önnön-kezemben,
ahogy lélegzetemben a lélek.

 

 

 

Nyolc sor meg egy

A fényeket mindég szerettem.
Gyöngéd gyíkjai az égnek.
Egyszer egyet kezembe vettem.
De kettétört. Bennem sötét lett.
Fényteremtmény, azóta félek.
Nappalom éj, eltemetetlen.
Csak árny és árny. Egyre és egyre.
És úgy fekszem gyilok-kezemben
ahogy lélegzetében a lélek.

 

 

 

Először kettő voltam

Először kettő voltam,
azután lettem egy,
de egyedül csak fél,
majd lettem ketten egy,
végül por, fény alakban
egész magam maradtan
lettem ezerszer, ezerszer, ezerszer
ezerszer egyszer-egy.

 

 

 

Párbeszéd

Verset írok:
igazolom, hogy élek.
Bevallom, hogy vagyok,
és egyszer: – voltam.
De élek: beszélek.
Ha nem szólhatok,
mindig meghalok.

 

 

 

Szószámtan

Wack Gergőnek,

cserébe és szeretettel

 
Minden gyerek tudja,
hogy a számokkal
egyszerűsíteni
hogy lehet.
Na és a szavakkal?
Ugyanígy!
Vegyünk egy
egyszerű
műveletet.
Itt van például
ez a kocsma.
Odajár
néha-néha
részben-részben inni,
részben-részben magát
álomvilágba vinni
egy kicsi kucsma.
Ő talán részeges?
Egyszerűsítsünk!
Csak részben-részben.
Nem részeges,
csak részleges,
vagy ahogy
Szervác mester mondja:
részleges
részeges.
Vagy ott van az a
 
– Ó –
 
borozó!
S az a beborozó
 
templomi
 
orgonista.
Ha beborozik
s borosan
a templomban
orgonál,
mit csinál?
Egyszerűsítsünk!
Aki borosan orgonál
 
az
borgonál.
Itt van például
az a híres művész,
a neves orgonista,
 
az
Ella István,
ha borozna néha,
lehetne belőle is szópélda
 
– mondjuk –
Bella István.
No de
„fusson, akinek nincs bora!”
S ha egy sörivó orgonál,
mit csinál?
Egyszerűsítsünk!
Nem borgonál,
de sörgönél!
Úgy zenél!
És lenne még
számtanpélda
 
elég.
De elég is mára!
És aki rájön a megoldásra,
írja a legelső
kocsma falára!

 

 

 

Vers arról, van-e kiwi?

Van. Csak nem az isten,
Lávázávár Evervivin
találta
kivi.

 

 

 

Ó-újévi vers

Mert tudom, hogy tudod, szeretlek,
 
s tudod, hogy tudom, szeretsz,
már nem a csillagok közt kereslek,
 
de ott, ahol lehetsz,
konyhában, ágyban – nem holdfényparton
 
de ott, hol megjöhetsz,
mégis, egyetlen csodámnak tartom,
 
hogy szeretlek és szeretsz.

 

 

 

Társ-életemnek

Havazik a fény – mondhatok-e
többet születésről, halálról?
A fény havazik – mondhatok-e
bármit a bennem telelő nyárról?
Telel a dél – forgathatom
bárhogy a szót – annyit tesz: ének.
A tél delel – s én behavazom
visszhangtükrömet; sóhajlok: élek.

 

 

 

Majd

Majd ha így mondjuk: „Ó,
elfordult a föld, aludj,
Édesem, este van…”
Majd ha az Ő-bolygó
Én lesz ugyanúgy,
mint minden naprendszer-magam.
Majd, ha úgy hajaz a
mindenség minden énre,
ahogy a közös égre
a közösség-fény kihajt.
Majd, ha a majd nem ama
Holnap menny-üdvössége,
de a Ma most-igéje…
Ó, majd ha… Jaj, ha majd…

 

 

 

Karácsonyesti vers

Istennel játszom. Már mióta
játszik az Isten velem.
Karácsony este van. Ezer év óta.
Ülünk egy csöndes szegleten
valamelyik világ zugában.
Játszom Istennel s ő velem.
Csillagok, játékvonatok
futnak közöttünk, körbe-körbe.
A halál áll és szalutál.
Vén bakter, háborúkkal megtömte
föld-csibukját, s most nem pipál.
Áll a halál és szalutál.
Talán most kéne neki szólni.
De szívem szúr. Torkom szorul.
Adja vissza! De a szám néma:
halálul, se gyerekkorul
nem tudok. Nincs csoda-morféma.
Torkom szúr. Szívem szorul.
Minthacsak értene, megmozdul
Isten. A végtelen hiány.
A világűr helyébe a nincsen
valami mássá visszaáll.
Katonaköpenytejút, s egy szó.
Fekete luk a homlokán.
Közben az idő zuhog zölden.
Karácsony van. Mint valaha.
De valami szívemben csörren.
Ránézek. És már sehova.
Előttem, mögöttem, köröttem
felemelt karral áll a fa.

 

 

 

Doleo, ergo ero

Itt vagyok, itt. A fönti jégre
– párámra – ráírok valamit
– fényt? kéjt? és éjt? – hogy mivégre
más minden minden, mint ami.
Hogy mindenki mássága pokla,
ha nem tenger és nem virág.
Ha nem halnék meg egyszer, elfogyna
lábatok alól a világ.
Történek hát. Halálzom dolgom.
Hizlalom holnapom tovább.
Bilincs-szememmel elorzom
a gyermekláncfű mosolyát:
Tél jön. Téltank. S az ember árva:
hó, jég lánctalpa hengerül
szájra, szóra. A lény – hiába! –
szeretne legalább legbelül
lenni: a föld vakablakába,
az éjre leheli az eget.
Jégvirágkarc nől jégvirágra.
Doleo, ergo ero: leszek.

 

 

 

Félelem

Egyesegyedül a félhomályban.
Rádió-hangverseny. Egyenes
adás. Bach. Szólószonáta.
Hirtelen megrezzenek, hátra
kapom a fejem: miféle nesz ez?
Valaki aprót köhint a hátam
mögött.
 
Vajon ki lehetett?
Testemen kívül hallom szívemet.
Betörő? Rabló? Gyilkos? – De – hála! –
 
senki. Semmi.
Csak a zene jár, a némaság virágórája.
De a szoba nem akar kiszínesedni.
Majd mint villám: a hangverseny árnya:
ott, akkor köhögött az, aki bárha
van, nekem nincs, nem is volt, nem is lesz
és mégis, örökké így fog megjelenni,
 
jelezve lenni.
Úristen! De nehéz is, ami nincs,
 
örökre észrevenni.

 

 

 

Hasonlatok

Mint Krisztus sebébe Tamás ujja,
mállad a tükörbe a fény.
Mélyül, mintha rög-kútba hullna,
vagy a világűrbe hatolna,
és mégis, még meg se karistolja
se odaát, se a felszínén.
Játszik visszáján és színén,
búzaszem-pupilla peremén,
világűr-kútkáván az én.
Mintha mi lesz, visszahajolna
a voltba, csobban a jövő múltja:
a jelen, önárnya peremén
átbucskázva kirajzolja
önmaga árnyát a fény.
A napvilágot a költemény.
És csobog a föld. A fekete fény.

 

 

 

Líra

 
Visszhang vagyok,
– csak akkor szólok vissza,
 
ha megszólítotok,
 
szívhang vagyok,
– csak azt dobogom vissza,
 
amit ti mondotok,
 
hangszív vagyok,
– hangom a Föld beissza,
 
s ha leszek, a ti hangotok.

 

 

 

Paplan

Kilóg a lába a halottnak.
A halottnak kilóg a lába.
Meztelen talpú halottak
mennek egy más világba.
Nem mozdulnak mégse. Halottak.
Mennek egy más világba.
Kilóg a lába a halottnak.
A halottnak kilóg a lába.

 

 

 

Szívhangok

És elkezdődött egyszer a dobogás
valami valótlanban valahol,
elkezdődött az élő és csuda-holt
világ s a világon kívüli zuhogás.
Elkezdődött, hogy rajtam kívül éltem,
még önmagam előtt, apám s anyám előtt.
Fényvonalzók zurrogtatták a levegőt
a körbeforgó kölyök-tükrök kezében.
És elkezdődtem én is, mintha
a naprendszer dobogna atomjaimban,
szívhangom fény-dobaj, s a két szemem
mintha a nap és a hold csónakja lenne,
 
a halál és halhatatlanság evezne
valami kiolthatatlan tengeren.

 

 

 

Örök perben

Már balszemem megbilincselte
mély karikával a halál.
A jobb szemem nincs még bilincsben:
letartóztatására vár.
Ki eddig bűntársam volt, a testem,
most tanú: vádol és megítél,
eleven koncepciós perben
vall rám mind, aki velem él.
Rám vall a tüdőm és májam,
a szívem – hebeg és habog –
összefüggés nélkül darálja
azt az egyetlen mondatot.
Pedig a bűnöm annyi: élek.
S az egész itt komédia.
Idő óta kész az ítélet.
És se isten-, se emberfia.
Csak földtömlöc. Földmagánzárka.
A féreg és gyökér-verem.
Szerelem: mindenségbárka,
te vígy át a végső vízen.

 

 

 

Spirituálé

Elrejtettem arcomat,
mert meghalnom nem szabad,
mert meghalnom nem szabad, nem,
az arcomat elrejtettem,
mert nem szabad meghalnom,
elrejtettem az arcom,
talán, talán meg nem talál,
rám nem talál, meg nem tanál.
Mint a gyerek, behúnyott
szemhéjam mögé elbújok,
hisz, ha a szemem becsukom,
a félvilágot becsapom,
mert ha mindkét szemem csukott,
azt hiszik, hogy nem is vagyok,
mert nem látnak, mert nem vagyok,
meghalni meg se halhatok,
csak vagyok, vagyok, vagyok, vagyok,
vagyok, vagyok, vagyok, vagyok.
Lecsukni szempillám elég
rám csukódik rögtön az ég,
rám csukódik rögtön a föld,
a dél-, s a délutángöröngy,
reggel- és este-rögök
villámlanak pillám mögött,
úgy mennydörgetik mellemet,
mint a koporsófödelet.
A szék, asztal, szekrény alá
elbújtam én akárhová,
akárhová, az én alá,
az én alá, a gén alá,
a hold, a nap árnya alá,
az évszakok szárnya alá,
hátha így meg nem talál,
hátha így rám nem tanál,
talán, talán, talán, talán,
talán, talán, talán, talán.
Most már fölveszem arcomat
mert már meghalnom szabad,
apám, anyám megengedik,
hogy meghaljak én is kicsit,
hogy meghaljak, mint a nagyok,
játszhassam azt, hogy meghalok,
hogy meghalok, mert már vagyok,
vagyok, vagyok, vagyok, vagyok.

 

 

 

Csönd és szó

 

 

 

 

Enszer ennedik évem elején

Enszer ennedik évem elején
úgy süt a hó, hogy elolvad a nap,
bár nincs is hó, s az égi televény
közepén nap sincs, a sötétség jegén
csak az ég kék lékei hullámlanak,
csak sár és köd és januársalak:
a fázás vacog a világ tenyerén.
Ki emeli föl mégis a kezét,
ki tartja föl magasra a napot,
ki nyitja föl szempilláját, a fényt,
hogy a sírás alól is kiragyog,
a szó, a szó, az emberinem remény,
az él, beszél, eteti a dacot:
hogy kisül egyszer a napvilág-kenyér,
és annak, aki vetett s aratott.

 

 

 

Utcabál

Egy TV-híradó nyomán
Míly könnyed kéjjel libben a tank,
tánca egy gárdatisztcsizma bája,
– hangolnak a holtak, hantol a hant –
walczeroz minden oroszok cárja.
Megrebben a fácska. Dehogy akart
íly deli tánccal menni a táncba.
Dürrög, vörösül, tipeg a tank,
figuráz élő gödröt a sárba.
Ural-utcabál. Habzik a hang.
Géppisztolygirland. Fény-maszkaráda.
Páncél bizsereg. Emlékszik a tank
csárdásra, polkára, mazurkára.
Elleng a fácska. Állong a tank.
Lomb- és fénycsupasz csönd némasága.
Reflektor-konfetti hull az alant
rugdalódzó nadrágra, kabátra.
Míly könnyed kéjjel libben a tank.
Tánca egy gárdatiszt csizmasága.
Hallgatnak a holtak, hallgat a hant.
Walczeroz minden oroszok cárja.

 

 

 

Kérdések

Úristen, kik ezek, kik ezek?
Ezek a fényszörnyetegek?
Ezek a földszörnyetegek?
Nem szárnyak! Lábak, kezek, szemek.
Ezek az, ezek az emberek?
Ezek az, ezek az emberek.
Úristen, ki vagyok, mi vagyok?
Ugyanaz, ugyanaz vagyok.
Földből nőtt fekete fény vagyok,
fényből szőtt fekete árny vagyok,
Nem szárny, kéz, láb és szem vagyok,
ugyanaz, ugyanaz vagyok.
Mégis, mi ragyog, mi ragyog
bennem, ha nem a ti arcotok,
a ti arcotok és hangotok,
hogy bár hamu, föld vagyok:
belül verdeső láng emel.
Belül lángoló ég emel.

 

 

 

Élet-albérlet

Kiadták nekünk albérletbe az áldott
munkát és az imádott szerelmet,
hogy csináljunk gyereket, s csináljunk,
nem a semmiből, az újból új világot.
És elvették szűzességünket, de életet
nem adtak helyette, csak kikapart
szerelmeket, elvetélt nappalt és éjjelt,
ál-terhességet, ál-szülést, ál-halált.
És kutyák vonyítottak az ablak alatt. Kutyák?
Vérebek a hajnal alatt, a nyüszítés
bekúszott a fény repedésén, odabútt az ágyba, az
ember lába alá, s a reggel csupa árny-szőr és napcsiganyál.
És mégis: nem a kitüzesedett vaskályha, de te
világítottál egész éjjel, amikor nappalod ledobva
fölizzottál szűk cellánk mélyén, a vaságy
hajnalig sikított, mormogott, jajogott gyönyörűségeink alatt.
És most én vagyok a kiebrudalt munka, aki
munkára vár, s nem kínra, kínpadra termett, ahogy a neve mondja,
te meg a kifosztott szerelem arca vagy, gyönyörűm,
és tudom, nem élünk soha-soha többé.
És mégis, ha a jövőből hozzám hajol az emberi szabadság,
s megkérdi iker nyelvünkön, mi éltetett, amíg éltem,
makogó számítógépjeleimmel ezt mondom néki:
Munka és szerelem. Munka és szerelem.

 

 

 

Székely Dózsa György tűnődése Cegléd előtt

Hiányom vagy jövő, mert egyre messzebb
mind, ami van:
vélt győzelmeiden csak vesztek,
s vesztem magam,
csak nézem, hogy készül
idült oltárképen a szent hecc:
az igaz hamisan.
Jövőm, hiányzol! Hiába tudatollak,
akár a túlvilág
is lehetnél. Hiába magollak,
mondlak, mint a diák.
S nem mindegy-e, elholnapodó Holnap,
hogy messzidő mennyedbe majd kik tolulnak?
Latrok? Jók? Unokák?
Hitetik: a Holnap harsonái szólnak.
Pedig csak a gyomor
s az agy kordul akkorát, hogy beléfintorulnak
új papság, s protokoll,
hisz’ nem illendő tudni – ó, mi nyomorultak! –
hogy kínunkból, léthangjainkból hogy foganhat:
fegyver
s új villasor.
És előjog a fényre… Ó, idegördül az ég,
százezer lándzsahegye
villog, csillagok kovácstüze ég;
mintha kaszákat egyenesítene,
kikalapálja a holdfényt a messzeség.
Kél már a holnapok holnapja-menedék,
a nap: a reggelek reggele.
Fölkél-e vajon? Ó, lesz-e holnap holnap?
Vagy mint véres szigony
vágódik szívembe az első napcsóva,
hogy elönt a vér és iszony,
s mint Krisztus szomját az ecettel teli spongya
ama izsópon, Jövendő-szomjam a Holnap nem
oltja,
mert izzó halált iszom?!
A nap kél-e fel? Vagy izzó vastrónus
világít fehéren, s azon
én, eleven jövőt lobbanó hús,
én élek, s uralkodom,
a kín a koronám, és ugar a jogarom?
Mégis: enyém minden jövőt jussoló juss!
Hát tűnj el, tűnődés! Izzó látomás – huss!
Süss fel, Nap! Fényes Nap! Légy
kardom és sisakom!

 

 

 

A gyerek szeme

A gyerek megjegyez mindent, átlát
minden mondaton, minden szószitán.
Ha hadiárva volt, csinál békeárvát:
elválik, iszik, él, el-exitál.
Így nyomtatódnak arc helyett ábrák.
Nap helyett fényálca, s legkivált
tegnap-ma-holnap idő. Ámbár
forog a Föld. Nappalra éj szitál.
Az eredendő bűn él? Az ős-énnek
lánc-magfúziója? „A halált emészted
arcod verítékével?” Tovább és tovább.
A gyerek szeme kés. Az egek égnek.
Felkiáltójel-füst. Szállj föl, Káin-ének,
te légy jó e vak csillagon legalább!

 

 

 

Szolid kérelem

Bocsáss meg nékem, Ecetfa, te drága,
hogy a tévében
annyira bután és ostobán
annyi ember előtt
akácnak neveztelek!
Pedig csodafa vagy te,
a csuda maga
amaz uraktól levetett,
úri göncökbe öltözött
egykori öreg bérház,
s a szűk, kölcsönöltönyben feszengő
új OTP-ház
Nagymező utcai udvarán.
Pedig összetéveszthetetlen a sorsod,
árva proletárfa,
elhagyott asszonyok
gyerekükkel egyedül küszködő
félárva rokon, te!
Téesz elől menekülő
szabolcsi segédmunkás
röghöz kötött ikertestvére, te!
Albérletről albérletre hányódók,
udvari szobakonyhák
– WC hátul a lépcső mellett –
tükörmása, te!
És mégis, mily sudaras vagy!
Mily sugaras lettél!
Milyen magasra nőttél!
Túl három emeleten, szinte az égig.
Törzsed, mint a tömbházmesterné dereka,
ágaid, mint a szálfa.
Leveleid, nyár-szilveszteri konfettik,
késes tükrök, villogva libegnek.
És mintha gyökereid
tartanák össze
a két házat.
Mintha a két,
föld alatt kinyitott tenyered
tartana minket.
Tettél te annyi jót,
adtál – levélszádból – levegőt
nekünk, levegőtleneknek;
A száddal, tüdőddel, leveleiddel
elittad előlünk
a bűzt, a port, az éjt.
Enyhet is adtál, ha kellett.
Hányszor legyezted
elefántnagy füleiddel
az izzadt öregeket,
csecsemőket.
És az ég madarai!
Hány és hány alkalmi vendég!
Mennyi ágyrajáró vándormadár,
ideiglenes albérlő: stiglic, csíz,
arany máringó-Köbcsi,
s az állandó lakók:
galambok, rigók, gerlék.
Azok a vén varjú-veszekedések!
Veréb-tereferék.
Hány és hány nappal tornászott ágaidon.
Mennyi kölyök-reggel mászott föl rád,
mennyi eltépett gatyájú dél.
Hát bocsáss meg nékem,
öreg ecetfa,
s ha gondolod,
igyunk rá egyet a napból, az égből
vagy a lecsorgó őszi esőből,
s ha egyszer kérdenének felőlem,
mondd azt előbb, igen, ismertem ilyest,
itt élt valaha, itt járt,
Nagymező utca
új ház, II. emelet,
jobbra a folyosó végén,
s ha még kérdik, mondd meg, mondd meg,
mondd meg Nékik a nevem.

 

 

 

Egy utcafához

Csak nézem, hogy mállik az utca.
S a lélek. Az embervakolat.
Krisztus sebébe Tamás ujja:
mélyed a falba egy-egy ki-tudja-
ki-húzta géppisztolysorozat.
Negyvennégy? Negyvenöt? Ki múltja?
56-os ujjlenyomat?
Nem tömbtatarozott házak.
Se lelkek. Nincs jövő-belég
a holnapra. Egy kisiskolásnak
különórát tart a szemét
esztétikából; azt magyarázza
húgykígyó, emberi ürülék,
kapualj fogatlan szája,
milyen szép szép is a szép.
Egy kuka tart bevezetést
a köznapi filozófiába.
Most ontják ki épp a belét.
Nem a Holnap, a Másnap Kovácsa,
két alkoholista kotorássza,
vallatja kuka-velejét,
kuka-bendőjét. Hátha! Hátha!
De nincs üres üveg elég.
Csak pár pakundekli, újság, száraz
kenyér az álombetét.
Kiürült a holnap tárháza.
És két forint mire elég?
Ha ide jöttél, itt maradsz.
Arra telt ennyi éven át,
hogy megéld málladásodat,
és elfelejts minden csodát.
Most hugyozza össze magát
fényes nappal az utcán a nap.
Bambán inog. Maga alatt
csurgó, csatakzó patak,
csorog sárgán a napvilág,
végig folyik combja tövén,
lábaszárán, cipője hegyén,
s fölhabzik az utca kövén.
Csorog a csatornába a fény.
Hát ide jöttél. Sehova.
De kérdezd meg legalább a fát,
az utcafát. Napláng a kova?
Visszakapja-e valaha
szabad növése sudarát?
Nappali napjai sorát?
Lesz-e hajtása, homloka,
lesz-e levele, lombhona,
ékesíti égkorona
fölszabadítható fiát?
És írd ki a falra válaszát,
ha szól.
 
S ha nem, legalább
állj meg, és légy magad a fa!
Gyökerezz át a köveken,
s míg körötted ömlik a szenny,
vér, sár, mocsok, nap: fénytelen,
borítsd be emberlomb csillaga
gyökereiddel odalenn,
csillaglomboddal odafenn
ezt a nappali éjszakát!

 

 

 

Székely Dózsa György imája

Íme, lángol a trón, láncon, láncon az ország,
láncot ellik a láng, hol a lélek kihal,
íme a koronám, magát a napot hozzák
világ elemésztő robbanásaival.
Mi volt az én vétkem? Új és ifjú ország!
Szabad pór és polgár szülte Holnap-Haza!
Ó, hajnalléptű lány! Jövő-fényű orcák!
Koronás homlokom a holnap iszonya.
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,
meggyötört testemet mikor fölnégyelik,
nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,
múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.
Szögezzétek csak ki Budavár kapujára
és Pestre két karom, kard és kenyér az ott,
Gyulafehérvárra s Váradra két lábam,
Szegedre koponyám – a jövő én vagyok.
Írmagunk se marad, te vaksi toportyán,
ordas Werbőczy, te és te, gyihos gyaur,
Szapolyai János, ha ránk tör az oszmán,
s nem nől ki a karom a vér és mész alól.
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,
meggyötört testemet mikor fölnégyelik,
nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,
múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.
De élek: beszélek, én, Székely Dózsa György,
magyar Krisztuskirály, jövő-fejedelem,
e forradalmakban megszentelt magyar föld
szabad jövendőjét újra elrendelem.
Ímé: nyerít a láng, trónom elragadják,
mint Illés szekerét a kozmosz csikai,
haza szállok, haza, lángom bebalzsamozzák
Erdély-szülőföldem izzó havasai.
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,
meggyötört testemet mikor fölnégyelik,
nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,
múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.
Ó, uram, ki testünk föleteted földdel,
ordas kanok közé beesett csecsemőt,
ki most undorító bendőjükbe földelsz,
mért falatsz föl engem, ehetetlen jövőt?
Akadjon torkukon a tüdőm, a májam,
köpjék ki a szemem, hányják ki sok szavam,
s mert bűnösök vagyunk mi mind, mindahányan,
irgalmazz Nekik is, s végy magadhoz, Uram!
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,
meggyötört testemet mikor fölnégyelik,
nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,
múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.
 

1985

 

 

 

Csönd és szó

Tankok, tömeggyilkosok nyomában
mindig megy egy – ki tudja ki:
áldozat? bűnös? – csöndje és árnya,
hogy megjegyezze, s majd mondja ki
azt, ami történt, ami volt.
S bár nem lesz soha élő a holt,
hogy volt, el fogja mondani.
Igen, a csönd vagyok, s ha voltam
volna valaha is más, nem én!
Nem én lélegeztem, daloltam.
Ahogy lóg szögesdróton a fény
buborék-lék száll a jég alól.
Ahogy egy siketnéma dalol
egy bombatölcsér peremén.

 

 

 

Arccal a földnek

 
Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Órám tisztességes, csak légyen utolsó.
Akár farkas, akár emésszen meg a holló:
Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.
(Zrínyi Miklós)
 
Arccal a földnek, ahogy éltem,
élek, élő, a föld alatt,
fekete kátránypapír-éjben,
hol nem megy le, s nem kel fel a nap,
mert ragyog örökkön örökké
földdel teli szívem helyén
napvilág-hallhatatlan rögökké
fényesedett ember-remény,
fejjel lefelé nőnek, égnek
a füvek, lombozik a fa,
és földben száll a földnek, égnek
minden csillaga, madara,
a föld alatt fordult az égbolt,
változik nappal, éjszaka,
a fönti ég csak sötétség volt,
vagy a napvilág látszata,
kátránypapír-fekete éjben,
hol nem ment le, s nem kelt fel a nap,
arccal a földnek, ahogy éltem,
élek, élő, a föld alatt.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]