Köztem és köztem
| Mintha kihaltak volna az évszakok, |
| megdermedt zöldben fürödnek a fák. |
| Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok. |
| Megkövült idő. Haláltalan világ. |
| Nem merek élni. Lélegezni sem. |
| Azt hiszem néha, nem is ver szívem, |
| csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog. |
| Rettenetes nehéz az idebenn. |
| Hát élek, félek, alakoskodok |
|
| Köztem és köztem ott áll a világ, |
| mint a tükör arcom és mása közt. |
| Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt. |
| Örömet búra, bút örömre föst. |
| Telet játszom: hajamat behavaztam, |
| de velem szemben a tükörben tavasz van: |
| hó hullatja szirmát vagy meggyfa-ág |
| Tejútja leng, az Androméda-füst |
| ködöl, görgeti fényét sár, virág. |
|
| De jó is, hogy nem lehet ugyanaz |
| soha, ami magamagának látszik. |
| Hogy halandóban halhatatlan havaz, |
| hogy a mindenben esendő-én halálzik. |
| De ha majd szájam elé tesznek orvul, |
| s mosolyom dermedő jéggé csikordul, |
| mint gyermek, ha befagyott ablaküvegre áhít |
| ráírni egy szót, ródd sóhajomra azt |
| az egyet, Tükör, ami belülről átvilágít. |
|
|
|