Az arcom visszakérem

Sóhaj és tükör

Köldökzsinóron lóg a föld?

Vagy közönséges kutyaláncon

kikötve kering föl-le, föl,

hogy a csillagok közt kilásson?!

A világűr korcs ebe? Az Úr

„magánszorgalmú kutyája”?

Tengert nyálzik? Őrjöng? Tutul?

Szabadságát a holdra hányja,

– saját kutyatálába – mit a

gazda elibe hajintott,

s joga van fényesre nyalnia,

szabad akarata az indok?

Vagy: – mert munkára és gyönyörre

teremtődtünk – nem holmi lánchoz:

a halottakhoz van odakötve

és minden élőhöz, hogy szálljon?!

Magánbeszéd a sötétből

A levegőben huzalok, drótok:

kibelezett nap-vezetékek.

Kunkori, összevissza fények.

Ahogy kidőlt. Kiokádódott.

Nem működik a föld. Megállt.

Mint fűben felejtett karóra

ciripel egy-egy űr-kabóca.

S.O.S. Bipbipel. Tititál.

Kinek segítségezik? Magának?

Istennek? Egy másik világnak?

Nekünk küld valami zenét,

hogy – hang hang után tapogatódzva –

ujjbegyünk vakon is visszatolja

a világ kiakadt tengelyét?!

Üzenet

annak, aki 1982. Karácsonynapján

a Nagymező utca sarkán összeesett

és meghalt

Csak az utcán meg ne haljak, Uramisten,

vagy villamoson, vonaton!

Meghalni szégyen úgyis, s én, e szégyenes nincsen

csak föld- és fűmagammal osztozhatom.

Árvább, kiszolgáltatottabb úgy sincsen

annál, ki nincs már, s mégis: ugyanazon

vonat, föld viszi tovább, mintha Isten

halna meg, s föltámadna minden isten-atom.

S ha közös járművünkön meghalunk minden,

a közösen örök földön, lesz-e a mozgó minden

olyan – nem emberi! – irgalmú legalább,

hogy a hallgatag űrök, néma galaktikák

között továbbodó tetemeinkkel,

hogy meghalhassunk végre, megálljon a világ.

Akinek már nem súg az Isten

Akinek már nem súg az isten,

virága vak, füve siket,

visszaveszik az élők minden

világrészeiket.

A fény árnyékká töpped vissza,

a szó csönddé: szinte vakít,

setéten magába issza

érzék-sivatagait.

Mint ős-sejt – fut vissza magától

aminek csak okozata…

S a fövenyen, túl a talányon,

csak az idő bordázata,

meg az örök tarajú tenger,

és pergő, csillagfútt Biblia.

A percre róva. Dűnék. Egy ember.

Hallgat.

Nincs kinek szólnia.

Borotválkozás közben

Minden reggel, mintha egy másik földről térnék

meg éppen, ismeretlen, rideg

vagyok magamnak. Összegyűrt térkép.

Testnyi tükre valami semminek.

Hogy milyen hely is, ahol épp csak megalszom,

s minden nap mégis itthon ébredek,

még nem tudom.

Elsimítom az arcom.

Hogy rám ismerjetek.

S ne féljetek.

Sötétebb a sötét

Kardos György emlékére

Megszokott elalvásgyakorlat:

fekszem a sötét szobában,

hunyt szemmel, már egyedül,

amikor megérzem, odaát kialszik a villany,

és én nem értem, hogy látom,

hogy láthatom, hogy bennem

sötétebb a sötét.

Így ért halálod híre is, barátom.

Szólt a telefon, hirtelen

elfénytelenedett a fény,

szemhéjam mögött

sötétebb lett a sötét,

és én azóta se értem,

hogy halhattál meg

te is?!

A mesternek igaza van!

1

Kísérletezik a Nap! Nem és nem!

Nem hiszi el az elektromosságot.

Galambokat, papírdarabkákat szór a vetésbe.

Megfésülködik a széllel, s fésűjét a szántó-

föld fölé tartja:

a fehér fecniket odarántja

magához.

S lám: mintha parancsra,

megrebben a galambraj.

Fölszállnak

– egyszerre s együtt –

a mester homlokához.

2

Na és este is igaz-e?

– dörmöl a Nap, kísérletképpen

benyit a szomszédhoz, a sötétbe,

s odaáll fésülködni egy igazi

nagy tükör: a fekete éj elébe.

(Egyenest az éjek éjjelébe.)

Nyüstöli haját a széllel.

Odatartja fölébe, s lám,

égnek áll

meglibben, szikrát hány, pattog

a sörénye.

Mintha millió villanykörte,

száz és száz csillag

gyúl ki fejébe.

A mesternek este is igaza van

– dörmögi maga elébe.

S visszajön mielőtt

a fényétől elégne.

Az arcom visszakérem

Igen: az arcom porból, hamuból.

Igen: hamu és por a fényem.

De ha már visszahazudol

a földbe, az arcom visszakérem,

Ocsmány Halál, s visszaadom

annak, aki lobogni voltam:

s élek zászló-fiatalon,

a halálból örökre kiholtan.

Körösztúr

Gyerekkoromat két halott őrzi,

nyárfák tenyere, siratók keszkenői.

Vénasszonyok kenyerükbe dagasztották,

s egy újságcetlire

– földtől égig –

ráírták a nevem.

B. I.

Két epitáfium

1

Éltem.

Elég volt.

Fele égbolt,

fele féltem.

A Földbe

belefértem.

2

Föld, fény, elrohanó víz.

Voltam. Sötétben élek.

Ahogy sötétben éltem,

Föld-, Fény- és Ti-koromban.

Iniciálék

Eső után

Az eső a virágot leverte.

És elcsobogott mosolya.

Nyomában – a földön – forrás-szerte

az akácfák kivert foga.

Vonaton

Mint lőtáblák suhannak fák és bokrok.

A szemem céloz, s elvéti. Nem talál.

Most a végtelenbe keres célpontot.

Ne mozdulj, láthatár!

Gravitáció

Sokat fekszem most félsötétben.

Vízszintességem poromig betölt.

Nehéz vagyok. Új gravitációm érzem.

A mázsás idő húz le.

Nem te, Föld!

Gyertya és padmaly

Tudom már: nem volt bölcsőm,

mert én voltam a bölcsőm,

magamat adtam kölcsön

– ledérül s milyen olcsón! –

fájául, ringatásául,

de lesz majd jó koporsóm,

az is persze magamból,

deszkája: ásványi lényem,

gyertyái génjeim fénye,

padmalya beomló hangom.

Virágvers

Hogy meghalok, hát meghalok!

De hogy a Föld, a Fény,

s a Világ is… hát akkor,

Virág, mért éltem én?!

Zárszó

Amikor nem látja magát a sóhaj,

mert akár a holdé:

visszhangtalan a tükrön az esendő pára –

És amikor nem válaszol a tükör,

mert siketnéma a holt fém,

a sóhaj lakmuszpapírja át nem színeződik;

holdja be nem páráll –

Ez vagy. És

ez leszel.

Visszaverődő csönd.

Sóhaj és tükör.

Tükör és

Gyermekdal

Bizony, az volna jó,

hullani, akár a hó,

esőkkel egy alomban

lengedezni a lombban.

Ha szólnak: „Este van, hol vagy?”

– hinnék, maga a hold az,

csillagot cseresznyézget,

köpdösi a sötétet.

Apám arra jönne,

bordáim csücskibe ülne,

ott ringatóznánk – eggyen,

szívhang és csillagkezekben.

Csak lógálnánk a lábunk,

nyár sütné a hátunk.

Nem mennénk esteledni,

nem halna meg semmi, senki.

Szavam és szívem

Hogy dadog, hogy hebeg, hogy hadar,

– mégis a magáét mindegyre mondja

ez a motyogó, beszédes élet-radar:

szanaszét lökött sejtjeimmel,

szótagjaimmal: vérjeleimmel

a makacs halált szívem

hogy tapogatja, hogy puhatolja.

Minden sejtem egy radar-ernyő,

van szárazföldje és van égboltja,

van óceánja, fölötte felhő,

van napja és kerengő holdja,

van magánya és horizontja,

lüktetései vak jelével

ezt tapogatja és puhatolja,

s amit fölír, le is omolja:

elorozza és elosonja,

letörli: mint vízről a léket,

lefújja, mint eget az este

a vízről, szemről a világkéket,

letörli a szó-rongy, csönd-spongya.

Szavaim, ti

Már kihajoltam félig időmből.

Világűr szájában a Föld forgat.

Holnapjaim elrágja tőből.

Emléktelen péppé romoltat.

De szavaim, ti Fekete Lyukak:

gravitáció-sebek az Űr testében,

visszalöktök-e, ha a föld ellohaszt,

fénynek, az emberforgó-vetésbe?!

Vagy – izzó elektron-szemek –

a nyitvafelejtett időben

nőttök, s néztek csak: – volt s nem lehet! –

a szempillák közt áramló kőben.

Köztem és köztem

1

Mintha kihaltak volna az évszakok,

megdermedt zöldben fürödnek a fák.

Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok.

Megkövült idő. Haláltalan világ.

Nem merek élni. Lélegezni sem.

Azt hiszem néha, nem is ver szívem,

csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog.

Rettenetes nehéz az idebenn.

Hát élek, félek, alakoskodok

2

Köztem és köztem ott áll a világ,

mint a tükör arcom és mása közt.

Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt.

Örömet búra, bút örömre föst.

Telet játszom: hajamat behavaztam,

de velem szemben a tükörben tavasz van:

hó hullatja szirmát vagy meggyfa-ág

Tejútja leng, az Androméda-füst

ködöl, görgeti fényét sár, virág.

3

De jó is, hogy nem lehet ugyanaz

soha, ami magamagának látszik.

Hogy halandóban halhatatlan havaz,

hogy a mindenben esendő-én halálzik.

De ha majd szájam elé tesznek orvul,

s mosolyom dermedő jéggé csikordul,

mint gyermek, ha befagyott ablaküvegre áhít

ráírni egy szót, ródd sóhajomra azt

az egyet, Tükör, ami belülről átvilágít.