|
Koczkás Sándornak
és a Tiszta szívvel szerkesztőinek
és szerzőinek
| a kerekek és ellökik és ott marad egyedül, egymaga, |
| szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él, |
| mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták, |
| és csontjaira csak a csillagos ég borul, nem a szemfedő-Magyarország, |
|
| A két csendőr, aki az ájuldozó Jolánt estében fölfogja, |
| íme haptákol, s odaáll maga mögé, már viszik is |
| arra az útra, honnan a jegenyék is kivándoroltak, |
| s holtak deresére húzva vergődik síkság és hegyvidék, |
| mert minden sír deres itt, s rajta, mint megbotozott |
| csecsemő, verődik egymásra hullva-háborulva |
|
| … és bolond ki vágyna rogyván a perzselt délelőtt |
| s nyárvégi zöngne lassan a szél-sövény előtt |
| és Fanni Der springt tudnám és szent hinni szabadja |
| és sárral kevert száradt vér noch auf Abda |
| töltés: fényben fürdőző füzes Golgotacsönd |
| és fényben förtelemben fuldokló anyaföld |
|
| golyó, és ott marad egyedül, egymaga, szemközt |
| az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él, |
| mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták, |
| és viharkabátjára csak a napfényes ég borul, nem a |
| tömegsír-Magyarország, az a maga megásta |
|
| Otromba gyilkosai előtt föld-fűruhában |
| megy tankhányadékban, páncélökölnyálban, |
| útbelek, bélsártavak, szétfröccsent erdőhátak |
| között lába nyomában nap fakad, virág árad, |
| mert fényt lép, napvilágot… De, feje felett, |
| látja-e, hogy sodornak a napfényből kötelet, |
| s hogy vetik a nyakába, mint eligazgatott |
| hurkot, a sugarakból megcsomózott Napot… |
|
| Most szüli meg a bitó a maga elgyötört testét |
| és bitót gyakik újra, és bitót szül és nemz ismét, |
| rácsot ellik a rács, a cella cellát fial, |
| börtönt bagzik a börtön, a szögesdrót láncot, lánctalpasaival, |
| maga meg – köldökzsinórfény csavarodva nyakára |
| didereg, hajnalkisded, halálába pólyálva, |
|
| a kötél és ott marad egyedül, egymaga |
| szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él, |
| mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták, |
| és tetemére csak az iszamos ég borul, nem a |
| gyüjtőfogház-árka-hajnali Magyarország, az a |
|
| És „Lődd le!” „Kaszáld le!” és „Tépd ki a…!” Földön |
| kitépett lábú fák, szétcsapott karral fekszenek, |
| ragacsos-lódenkabát-park van dobva tetemükre, |
| gombóccá gyűrt felhők, égő csillagok üszke, |
| szétszéled akácos, nyíres, félholt, aki marad, |
| fehér bádogbiléta, billeg a dögcédula-Nap. |
|
| És ratatatacsönd a városon a csönd a csönd |
| végig a városon lovak láncok paták a városon |
| lánctalpas csöndek át a városon a tratatata |
| csöndek a városon át és végigárnyak a városon |
| a bal-jobb szájak át a városon a vonulások |
| át a városon vonul vonul vonyít vonít a csönd |
|
| tank, davajgitár, utcakő, lámpavas, és ott marad |
| egyedül, egymaga, szemközt a százféle, elvetélt halállal, |
| azzal, hogy él, él, él, mert ver a szív, szíve, mert |
| meghalni élni hagyták, és száz és száz testére csak |
| ez az egyetlen ég borul, az az egyetlen Magyarország, |
|
| Most dobja a kukába a maga elkékült testét |
| a Keleti mögött az anyja, meg ne szülessék |
| még egyszer, s ha mégis: fogával szaggatja széjjel |
| kisded ütőerét egy másik, a fiatalkorúak börtönében, |
| részeg ököllel verik hülyére fejét a szülei, |
| Betlehem oda!, a jászolt az üresség leheli |
| az üres égen át – s mégis? megszületik? |
| megszületett már, Maga, lehet: a HATMILLIÁRDEGYEDIK? |
|
| József Attila! Mi lesz magával MA, |
| ebben a kettéhasadt, felemás világban, |
| ha itt marad egyenkint, egyedül, szemközt |
| hatmilliárd elvetélt halállal, azzal hogy él, él, él, |
| mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyják, |
| és kisded testére a világűr borul, |
| nem ez a csillag-kisded földgolyó-ország: |
|
| Vagy a halál kapui erőt vesznek magán? |
|
| „Ó, emberiség, kit törött anyám |
| szenvedni szaporított és nem értett, |
| nem rettenek születni újra érted, |
| te két milliárd párosult magány.” |
|
|