|
Vujicsics Tihamér emlékének
| ahogy egy lelőtt repülőgép |
|
| lángod, a lángod, a lángom |
| – barátom, barátom, barátom – |
| mért csak a holtakra lesz |
| mintha szájunkba, szívünkbe, szavunkba |
|
| fölsírlunk, megtemetődzünk: |
|
| (levegőbe írott zene, Te) |
|
| se az Emlékezet halhatatlanságát, |
| (ó, az emlékezet halhatatlansága, Te,) |
|
| didergéséből rezeg, szivárog, |
|
| ha akarod: kiegyenesíted a holdat, |
|
| ha akarod: minden csillag kiég, |
| a sötétség a zenekari árok, |
| és te állsz az Űr pulpitusán, |
|
|
| Jaj, ott ültünk négyen – Márta, Pisti, Péter és én – |
| az Operettben, épp mit annyira szerettél, |
| hogy nemcsak inni, írni – veszekedni, köpködni is odajártál, |
| ha azt akartad néha, hogy láthatóan és mégis szeressenek, |
| tudjanak, lássanak, tudják: most balettzenét írsz |
| – Ó, Gyagilev, Gyagilev, Gyagilev – a holdbéli cári balettnek, |
| most Csongorral és Tündével beszélgetsz éppen, |
| most Rákóczi-indulót mész kutatni Teheránba, |
| a perzsák földjére, ahonnan – így hitted – valók volnánk, |
| augusztus volt, és napfény, és meleg, hűs sörök, |
| ott ültünk a Nagymező utca párizsias terén, a |
| vászonredőny alatt, a presszó placcán, amikor |
| arra gurult a futballdrukker fröccsöntő, akit annyira |
| nem bírtál, s a fehér korlátnak dőlve hájfejébe döfte a tölcsért, |
| jó nagyot nyalintott a fagylaltból, s aszonta a felszolgálónőnek: |
| „Hallotta, Rózsika? – nyalintás – Meghalt a Vujicsics! |
| – nyalintás – Most mondták be. – nyalintás – Lezuhant a gépe |
| a Vörös – nyalintás – Tenger fölött.” |
|
| Bennünk égő sötétség, majd kapkodás, |
| kutakodás telefon-érme és telefon után, telefonok a sebtiben |
| előkapart ismerősökhöz – MTI, Rádió – igaz-e, igaz-e vagy |
| mégis ostoba rémhír, hiszen nem lehet, nem lehet, negyvenhat |
| éves vagy, élsz, ott ülsz épp az U Flekuban, Prágában és |
| sörözöl, jókedved van, szőke söröket iszol és rozsdás |
| konyakot és énekelsz – három nyelven és zenélsz krigliken, |
| hamutartón, gyufán és lekésed, lekésed – goszpodi pomiluj! – |
| lekésed a gépet, mert valakit odahívtál, mert meg kell a zenét |
| várnod és aztán csak a nem, a nem, a nem: a gyászhír igaz! |
|
| És ömlik, szakad az ének a hársak és platánok fölött, |
| – Goszpodi pomiluj! – zuhog a szentendrei székesegyház fölött |
| – Goszpodi pomiluj! – kerek gyerekszájak a ministránsingeken a lukak, |
| – Goszpodi pomiluj! – pillog a betört ablakszem, pókhálós szentek inganak, |
| – Goszpodi pomiluj! – propellerezik a platán virága és lezuhan |
| a kis növény helikopter, s füstölög, ég a fű, porosan. |
| És hadd mondjam el, Tihamér, torodon, a borpincében megtört kenyeret, |
| amit a pomázi rácok osztottak szét Krisztus teste helyett, |
| egy töret – vele fociztál, egy töret – kölcsönadtad |
| a palatáblád, egy töret – kidaloltad, |
| egy töret – úszni voltál, egy töret – mit beszéltél |
| mikor még gyerek voltál, amikor velük éltél. |
|
| És elmondjam-e, otthagytam halotti torodat |
| s visszamentem friss sírodhoz, még nem ment le a nap |
| a platánok fölött, s a templom falánál, virágaid fénye |
| előtt egy fekete, hosszú hajú lány térdelt, |
| a haja halálodig ért, és fekete napként vérzett… |
|
|
| lángod, a lángod, a lángom: |
|
| Sírj, világ! Sírj, tenger! |
|
|
|