Képriport és ima Illyés Gyula temetésén

Esik. Mint akkor. Március   örökködikén. Kiderül, beborul, megered   – hol az ég, hol a fény – s megered az a szívünkbe vetett   egyetlen létremény, az a dal, az új Talpra magyar,   szívünkbéli nevén. Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő! Zászlószívekbe takard a hív-nek rendületlenül hazává lett magyart! Esik. Az esernyők fölött fények, kardok, kaszák esküszik ama költő-kölök hazátlan hazaszavát. Dobpergéseső! Verd csak a szemfödőt!   Mit dobogsz most: csatát? Ítéletet? Fújtató lótüdők   márciusmondatát?! Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő! Zászlószívekbe takard   a hív-nek rendületlenül   hazává lett magyart! Teteme az a vers! Bezárva   deszkái börtönibe. Emberi nemléte cellája   rabigájában az Ige. De ne üsse a hivatal-pecsétet   szívére senki se, hogy: Nincs már! – mert föléled   a földcsönd, hogy nincs szíve. Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő!   Zászlószívekbe takard a hív-nek rendületlenül   hazává lett magyart. Eseget. Ide-idepörköl   egy-egy sorozatot az a gitár még. Föl-fölzörömböl,   hátha a tömeg, s a Halott eltámul, visszahőköl,   s nem az iszonyatot, azt teszi, ami az Őstőtől   eleve ránkrovatott. Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő!   Zászlószívekbe takard a hív-ként rendületlenül   hazává lett magyart.