Hármas oltár Illyés Gyulának
(Illyés Gyula a rádióban)
| De jó volt hallgatni Téged, szent és bölcs öreg, |
| egy héten át, hallani zárt és nyílt eidet, |
| azt a melence-melegű, föld-meleg |
| öblű, kismamahas-fényű zöngést, ami oly kerek, |
| hogy gyereket lehetne füröszteni benne, vagy kenyeret: |
| kikeletet dagasztani, ősz és tél nyarából és tésztás és anyás |
| kézzel kifogni belőle a mindenség-kovászt |
| a holnap-kenyérhez, valami eföldi ragyogást. |
|
| És jó volt hallani azt az élesebb |
| fényesebbet is, a nyíltat; jégcsapok csengenek, |
| februári fényüllők a szél pörölye alatt; |
| egy egész tábla napraforgóvirág csivog, s az anyanap |
| sugarai csőrükben fénnyel a hangos fészkekre szállanak; |
| pohár csattan, kard csörren, birka béget hűen, |
| hullócsillag, kavics sír földi nyelvén a fűben. |
|
| De nemcsak hangodat, beszédes szavaid |
| is jó volt hallani, s falni, mint a hazait |
| egykor Fehérvárott, mikor valami |
| csomag jött, levél, s benne – mint ráragadt, árva |
| pampucska-szirom, udvarunk akáca-virága – |
| egy-egy sárrétei szó: csuport, összeaszott |
| verébtöppedt sárrög, (egyszer főbecsapott |
| ilyennel a Főső), vagy: szesszió (szőlő, kert a romhalom mögött), |
| hol szeretők heverésztek, gőzmozdony dödögött |
| s a sorok alatt – mai mondatba illik-e? – |
| a mézillatú szó: „Jól van a szülike.” |
| Így osztod – Hegyi Beszéd, Te – s mióta már, Magad. |
| Jóllakatod – századokra előre – megmaradt |
| néped – a szét nem térült tavat, halászt, halat. |
| Pedig maradhatott volna a Puszták Fia |
| párizsi költő, és modern – a fél francia |
| avantgarde tanú rá: Tzara, Aragon, Éluard… |
| De hívóbb és kihívóbb volt a honi sár, |
| s mindennapi kenyerünk, a nyelv… |
| s mindennapi kenyerünk, a nyelv… |
Egy, egy karajt |
| vágtál a világnak is, majszolják ahajt, |
| volt ki jó szívvel vette, volt ki várt, mit akar |
| Európaiak közt egy nigger, egy magyar?! |
|
|
| Ő meg vonatra szállt, vonatra” |
| – kattogja hány rozsdás, rohadt |
| vonatkerék-száj, ki visszavonatna |
|
| mindent, mi élő, s magyar volt itt, |
| és élő maradt újra és újra – |
| hazudik János Vitézből Horthyt, |
| lesz Szálasi Tündér Iluska, – |
|
| mert nagy volt az Ő bűne: mert élni, |
| s mert élni mert, halottnak hitték |
| volna inkább a bátrabban félni |
| nem merő hős agykák, sors-pitykék, |
|
| – szelleme, szerelme a munka |
| megcáfolt, mert nem volt javunkra, |
|
| gyilkos, öngyilkos hit között |
| volt a dolga, hogy élten éljen, |
| s legyőzze a daganat-dögöt |
|
| a vörösök közt, Tisza-híd |
| védni, mert az volt a haza, |
|
| „Magát védte csak!” – katt-katt véli |
| a vonatkerék-száj serényen – |
| „Most se” – De ki volt az a férfi |
|
| ezerkilencszázhuszonötben |
| a L’humanité tolmácsaként?! |
| „Hogy majd a Dísz-könyvbe zöngje!” |
| – Írt bele igaz, de a tényt, |
|
| „Túlélő!” Élt, földet osztott, |
| És Versaille-ban is, hol eloszlott |
|
| ott volt: látta szégyenvasban |
| szívünket, s fölszegte fejét |
| – élt, állt: Golgota a magasban. |
| Félt? Bátrabban mindenkinél. |
|
|
| Száll – nem Szekszárd felé, |
|
| Tó, víz, hegy, domb, fű, fa |
| fújtat, kaptat – föl, föl! – |
|
| egy nyelv, egy föld jövő- |
|
|
|
|