Hármas oltár Illyés Gyulának
(Illyés Gyula a rádióban)
| De jó volt hallgatni Téged, szent és bölcs öreg, |
| egy héten át, hallani zárt és nyílt eidet, |
| azt a melence-melegű, föld-meleg |
| öblű, kismamahas-fényű zöngést, ami oly kerek, |
| hogy gyereket lehetne füröszteni benne, vagy kenyeret: |
| kikeletet dagasztani, ősz és tél nyarából és tésztás és anyás |
| kézzel kifogni belőle a mindenség-kovászt |
| a holnap-kenyérhez, valami eföldi ragyogást. |
|
| És jó volt hallani azt az élesebb |
| fényesebbet is, a nyíltat; jégcsapok csengenek, |
| februári fényüllők a szél pörölye alatt; |
| egy egész tábla napraforgóvirág csivog, s az anyanap |
| sugarai csőrükben fénnyel a hangos fészkekre szállanak; |
| pohár csattan, kard csörren, birka béget hűen, |
| hullócsillag, kavics sír földi nyelvén a fűben. |
|
| De nemcsak hangodat, beszédes szavaid |
| is jó volt hallani, s falni, mint a hazait |
| egykor Fehérvárott, mikor valami |
| csomag jött, levél, s benne – mint ráragadt, árva |
| pampucska-szirom, udvarunk akáca-virága – |
| egy-egy sárrétei szó: csuport, összeaszott |
| verébtöppedt sárrög, (egyszer főbecsapott |
| ilyennel a Főső), vagy: szesszió (szőlő, kert a romhalom mögött), |
| hol szeretők heverésztek, gőzmozdony dödögött |
| s a sorok alatt – mai mondatba illik-e? – |
| a mézillatú szó: „Jól van a szülike.” |
| Így osztod – Hegyi Beszéd, Te – s mióta már, Magad. |
| Jóllakatod – századokra előre – megmaradt |
| néped – a szét nem térült tavat, halászt, halat. |
| Pedig maradhatott volna a Puszták Fia |
| párizsi költő, és modern – a fél francia |
| avantgarde tanú rá: Tzara, Aragon, Éluard… |
| De hívóbb és kihívóbb volt a honi sár, |
| s mindennapi kenyerünk, a nyelv… |
| s mindennapi kenyerünk, a nyelv… |
Egy, egy karajt |
| vágtál a világnak is, majszolják ahajt, |
| volt ki jó szívvel vette, volt ki várt, mit akar |
| Európaiak közt egy nigger, egy magyar?! |
|
|
| Ő meg vonatra szállt, vonatra” |
| – kattogja hány rozsdás, rohadt |
| vonatkerék-száj, ki visszavonatna |
|
| mindent, mi élő, s magyar volt itt, |
| és élő maradt újra és újra – |
| hazudik János Vitézből Horthyt, |
| lesz Szálasi Tündér Iluska, – |
|
| mert nagy volt az Ő bűne: mert élni, |
| s mert élni mert, halottnak hitték |
| volna inkább a bátrabban félni |
| nem merő hős agykák, sors-pitykék, |
|
| – szelleme, szerelme a munka |
| megcáfolt, mert nem volt javunkra, |
|
| gyilkos, öngyilkos hit között |
| volt a dolga, hogy élten éljen, |
| s legyőzze a daganat-dögöt |
|
| a vörösök közt, Tisza-híd |
| védni, mert az volt a haza, |
|
| „Magát védte csak!” – katt-katt véli |
| a vonatkerék-száj serényen – |
| „Most se” – De ki volt az a férfi |
|
| ezerkilencszázhuszonötben |
| a L’humanité tolmácsaként?! |
| „Hogy majd a Dísz-könyvbe zöngje!” |
| – Írt bele igaz, de a tényt, |
|
| „Túlélő!” Élt, földet osztott, |
| És Versaille-ban is, hol eloszlott |
|
| ott volt: látta szégyenvasban |
| szívünket, s fölszegte fejét |
| – élt, állt: Golgota a magasban. |
| Félt? Bátrabban mindenkinél. |
|
|
| Száll – nem Szekszárd felé, |
|
| Tó, víz, hegy, domb, fű, fa |
| fújtat, kaptat – föl, föl! – |
|
| egy nyelv, egy föld jövő- |
|
|
|
Képriport és ima Illyés Gyula temetésén
| Esik. Mint akkor. Március |
| Kiderül, beborul, megered |
|
– hol az ég, hol a fény – |
| s megered az a szívünkbe vetett |
| az a dal, az új Talpra magyar, |
|
| Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő! |
|
| Dobpergéseső! Verd csak a szemfödőt! |
|
Mit dobogsz most: csatát? |
| Ítéletet? Fújtató lótüdők |
|
| Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő! |
|
| Teteme az a vers! Bezárva |
| De ne üsse a hivatal-pecsétet |
| hogy: Nincs már! – mert föléled |
|
a földcsönd, hogy nincs szíve. |
|
| Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő! |
|
| az a gitár még. Föl-fölzörömböl, |
|
hátha a tömeg, s a Halott |
| azt teszi, ami az Őstőtől |
|
| Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő! |
|
|
A levegőbe írt zene
|
Vujicsics Tihamér emlékének
| ahogy egy lelőtt repülőgép |
|
| lángod, a lángod, a lángom |
| – barátom, barátom, barátom – |
| mért csak a holtakra lesz |
| mintha szájunkba, szívünkbe, szavunkba |
|
| fölsírlunk, megtemetődzünk: |
|
| (levegőbe írott zene, Te) |
|
| se az Emlékezet halhatatlanságát, |
| (ó, az emlékezet halhatatlansága, Te,) |
|
| didergéséből rezeg, szivárog, |
|
| ha akarod: kiegyenesíted a holdat, |
|
| ha akarod: minden csillag kiég, |
| a sötétség a zenekari árok, |
| és te állsz az Űr pulpitusán, |
|
|
| Jaj, ott ültünk négyen – Márta, Pisti, Péter és én – |
| az Operettben, épp mit annyira szerettél, |
| hogy nemcsak inni, írni – veszekedni, köpködni is odajártál, |
| ha azt akartad néha, hogy láthatóan és mégis szeressenek, |
| tudjanak, lássanak, tudják: most balettzenét írsz |
| – Ó, Gyagilev, Gyagilev, Gyagilev – a holdbéli cári balettnek, |
| most Csongorral és Tündével beszélgetsz éppen, |
| most Rákóczi-indulót mész kutatni Teheránba, |
| a perzsák földjére, ahonnan – így hitted – valók volnánk, |
| augusztus volt, és napfény, és meleg, hűs sörök, |
| ott ültünk a Nagymező utca párizsias terén, a |
| vászonredőny alatt, a presszó placcán, amikor |
| arra gurult a futballdrukker fröccsöntő, akit annyira |
| nem bírtál, s a fehér korlátnak dőlve hájfejébe döfte a tölcsért, |
| jó nagyot nyalintott a fagylaltból, s aszonta a felszolgálónőnek: |
| „Hallotta, Rózsika? – nyalintás – Meghalt a Vujicsics! |
| – nyalintás – Most mondták be. – nyalintás – Lezuhant a gépe |
| a Vörös – nyalintás – Tenger fölött.” |
|
| Bennünk égő sötétség, majd kapkodás, |
| kutakodás telefon-érme és telefon után, telefonok a sebtiben |
| előkapart ismerősökhöz – MTI, Rádió – igaz-e, igaz-e vagy |
| mégis ostoba rémhír, hiszen nem lehet, nem lehet, negyvenhat |
| éves vagy, élsz, ott ülsz épp az U Flekuban, Prágában és |
| sörözöl, jókedved van, szőke söröket iszol és rozsdás |
| konyakot és énekelsz – három nyelven és zenélsz krigliken, |
| hamutartón, gyufán és lekésed, lekésed – goszpodi pomiluj! – |
| lekésed a gépet, mert valakit odahívtál, mert meg kell a zenét |
| várnod és aztán csak a nem, a nem, a nem: a gyászhír igaz! |
|
| És ömlik, szakad az ének a hársak és platánok fölött, |
| – Goszpodi pomiluj! – zuhog a szentendrei székesegyház fölött |
| – Goszpodi pomiluj! – kerek gyerekszájak a ministránsingeken a lukak, |
| – Goszpodi pomiluj! – pillog a betört ablakszem, pókhálós szentek inganak, |
| – Goszpodi pomiluj! – propellerezik a platán virága és lezuhan |
| a kis növény helikopter, s füstölög, ég a fű, porosan. |
| És hadd mondjam el, Tihamér, torodon, a borpincében megtört kenyeret, |
| amit a pomázi rácok osztottak szét Krisztus teste helyett, |
| egy töret – vele fociztál, egy töret – kölcsönadtad |
| a palatáblád, egy töret – kidaloltad, |
| egy töret – úszni voltál, egy töret – mit beszéltél |
| mikor még gyerek voltál, amikor velük éltél. |
|
| És elmondjam-e, otthagytam halotti torodat |
| s visszamentem friss sírodhoz, még nem ment le a nap |
| a platánok fölött, s a templom falánál, virágaid fénye |
| előtt egy fekete, hosszú hajú lány térdelt, |
| a haja halálodig ért, és fekete napként vérzett… |
|
|
| lángod, a lángod, a lángom: |
|
| Sírj, világ! Sírj, tenger! |
|
|
|
Sirató
Visky Árpád élő ravatalánál
| Woyzeck, szabad vagy! Szabad, akár az isten! |
| Mint újszülött halott, aki most születik meg. |
| Meggémbedt testedet leveszik keresztfádról, |
| fektetnek a földre, félrenyaklott fődet |
| visszaegyenesítik, s mintha szavaidat, |
| megnyúlt nyelved visszagyömködik a szádba, |
| eltört nyakcsigolyád reccsen valamit még |
| halálod membránján át, mintha te akarnál |
| telefonálni – túlról – most nem hallunk és nem értünk. |
|
| Mért adtad föl magad, mondd, mért jelentetted föl |
| a dögvésznek életed, s mért adtad föl, miért? |
| Ha már tilos volt játszni szín, deszka – játsztál volna, |
| Woyzeck, a madaraknak, a siketnéma fáknak, |
| a csikasz farkasoknak, medvéknek a havasban, |
| kupica-fényű csillagokból ittál vón verset, |
| Ady-remegésű negyvenhétévig-félés, |
| mért játszasz most ott, hol vallató vaku villog, |
| taps helyett föld dörög, s bonckés súgja a végszót – |
|
| Öt éve itt, a gyermekszínház aulájában |
| játsztál, Nekünk, fogoly, ítéleted előtt |
| gubbasztottál áttetsző üvegtömlöcöd alján, |
| sírásában hempergő ön-sarát evő néma, |
| kinek szava se, nyelve, háza se, földje sincs már, |
| kinek nyüszítésétől meggyullad a szalma, |
| s hiába, mert a nézők előadásra várnak, |
| s csak az őrjárat talpa: tamm-tamm, tamm-tamm. |
|
| Hervay Gizi jött, még akkor hazátlan árva, |
| s mintha az arcodat, megsimogatta kintről |
| tömlöcöd áttetsző falát, s te, a rab, fölálltál, |
| a simogató árnyhoz szorítottad magad, |
| és visszasimogattad a benti nincset… Így |
| látlak azóta is; köztetek csak a semmi, |
| csak az áttetsző kék ég, a két kéz… szabad vagy, Woyzeck, |
| jaj, szabadok vagyunk mi is, mindörökre. |
|
| Most még megvallatnak, még egyszer, utószor, |
| megnézik koponyád belülről, mit dugtál, |
| utas, agytekervényeid közé, mit rejtettél |
| nem a szemhéjad, a szemed, a látásod mögé, |
| mit ettél, mit ittál utószor, a veséd, |
| gerinced mit gondolt, mit érzett, mit mondott. |
|
| Aztán majd összevarrnak, visszavarrnak halottnak, |
| visszavarrnak, kiadnak, mi hazaviszünk magunknak. |
| Asszonyok, havasok jönnek, fölkapnak mint a könnyet, |
| megmosdatnak, hogy könnyebb legyen szegény szívünknek. |
|
| A föld majd ringat, renget. A föld majd ringat, renget. |
|
|
Harangszó Nagy László ünnepén
| Nagy László hét éve meghalt |
| A Szaturnuszról nyarat hoz |
| mosdjon meg benne az ember |
| s legyen szeplőtelen: szép |
| s minden kút égboltot ellik |
|
| Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló |
|
|
| Bastille-ok omlanak porrá |
| Tyrannok tegnap-poronttyá |
| Nagy László Betlehem-éves |
|
| Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló |
|
|
Az iszkázi harangok szava
| Nagy László hét éve meghalt |
| Hogy kondul jaj-teli játja |
| a gyásznapon: „Erzsike néni! |
| Nagy néni, Nagy néni, ne sírjon! |
|
| Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló |
|
|
| Nagy László hét éve meghalt |
| fény fagya fű szisszenése |
| s gyújt napot földbélieknek |
|
| Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló |
|
|
| Az öröklét Nagy László éves |
|
| Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló |
|
| Nagy László Nagy László Nagy László |
|
|
|
József Attila
|
Koczkás Sándornak
és a Tiszta szívvel szerkesztőinek
és szerzőinek
| a kerekek és ellökik és ott marad egyedül, egymaga, |
| szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él, |
| mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták, |
| és csontjaira csak a csillagos ég borul, nem a szemfedő-Magyarország, |
|
| A két csendőr, aki az ájuldozó Jolánt estében fölfogja, |
| íme haptákol, s odaáll maga mögé, már viszik is |
| arra az útra, honnan a jegenyék is kivándoroltak, |
| s holtak deresére húzva vergődik síkság és hegyvidék, |
| mert minden sír deres itt, s rajta, mint megbotozott |
| csecsemő, verődik egymásra hullva-háborulva |
|
| … és bolond ki vágyna rogyván a perzselt délelőtt |
| s nyárvégi zöngne lassan a szél-sövény előtt |
| és Fanni Der springt tudnám és szent hinni szabadja |
| és sárral kevert száradt vér noch auf Abda |
| töltés: fényben fürdőző füzes Golgotacsönd |
| és fényben förtelemben fuldokló anyaföld |
|
| golyó, és ott marad egyedül, egymaga, szemközt |
| az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él, |
| mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták, |
| és viharkabátjára csak a napfényes ég borul, nem a |
| tömegsír-Magyarország, az a maga megásta |
|
| Otromba gyilkosai előtt föld-fűruhában |
| megy tankhányadékban, páncélökölnyálban, |
| útbelek, bélsártavak, szétfröccsent erdőhátak |
| között lába nyomában nap fakad, virág árad, |
| mert fényt lép, napvilágot… De, feje felett, |
| látja-e, hogy sodornak a napfényből kötelet, |
| s hogy vetik a nyakába, mint eligazgatott |
| hurkot, a sugarakból megcsomózott Napot… |
|
| Most szüli meg a bitó a maga elgyötört testét |
| és bitót gyakik újra, és bitót szül és nemz ismét, |
| rácsot ellik a rács, a cella cellát fial, |
| börtönt bagzik a börtön, a szögesdrót láncot, lánctalpasaival, |
| maga meg – köldökzsinórfény csavarodva nyakára |
| didereg, hajnalkisded, halálába pólyálva, |
|
| a kötél és ott marad egyedül, egymaga |
| szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él, |
| mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták, |
| és tetemére csak az iszamos ég borul, nem a |
| gyüjtőfogház-árka-hajnali Magyarország, az a |
|
| És „Lődd le!” „Kaszáld le!” és „Tépd ki a…!” Földön |
| kitépett lábú fák, szétcsapott karral fekszenek, |
| ragacsos-lódenkabát-park van dobva tetemükre, |
| gombóccá gyűrt felhők, égő csillagok üszke, |
| szétszéled akácos, nyíres, félholt, aki marad, |
| fehér bádogbiléta, billeg a dögcédula-Nap. |
|
| És ratatatacsönd a városon a csönd a csönd |
| végig a városon lovak láncok paták a városon |
| lánctalpas csöndek át a városon a tratatata |
| csöndek a városon át és végigárnyak a városon |
| a bal-jobb szájak át a városon a vonulások |
| át a városon vonul vonul vonyít vonít a csönd |
|
| tank, davajgitár, utcakő, lámpavas, és ott marad |
| egyedül, egymaga, szemközt a százféle, elvetélt halállal, |
| azzal, hogy él, él, él, mert ver a szív, szíve, mert |
| meghalni élni hagyták, és száz és száz testére csak |
| ez az egyetlen ég borul, az az egyetlen Magyarország, |
|
| Most dobja a kukába a maga elkékült testét |
| a Keleti mögött az anyja, meg ne szülessék |
| még egyszer, s ha mégis: fogával szaggatja széjjel |
| kisded ütőerét egy másik, a fiatalkorúak börtönében, |
| részeg ököllel verik hülyére fejét a szülei, |
| Betlehem oda!, a jászolt az üresség leheli |
| az üres égen át – s mégis? megszületik? |
| megszületett már, Maga, lehet: a HATMILLIÁRDEGYEDIK? |
|
| József Attila! Mi lesz magával MA, |
| ebben a kettéhasadt, felemás világban, |
| ha itt marad egyenkint, egyedül, szemközt |
| hatmilliárd elvetélt halállal, azzal hogy él, él, él, |
| mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyják, |
| és kisded testére a világűr borul, |
| nem ez a csillag-kisded földgolyó-ország: |
|
| Vagy a halál kapui erőt vesznek magán? |
|
| „Ó, emberiség, kit törött anyám |
| szenvedni szaporított és nem értett, |
| nem rettenek születni újra érted, |
| te két milliárd párosult magány.” |
|
|
|