Királyok völgye

 

 

 

 

Hármas oltár Illyés Gyulának

 

Hegyi beszéd

(Illyés Gyula a rádióban)
De jó volt hallgatni Téged, szent és bölcs öreg,
egy héten át, hallani zárt és nyílt eidet,
azt a melence-melegű, föld-meleg
öblű, kismamahas-fényű zöngést, ami oly kerek,
hogy gyereket lehetne füröszteni benne, vagy kenyeret:
kikeletet dagasztani, ősz és tél nyarából és tésztás és anyás
kézzel kifogni belőle a mindenség-kovászt
a holnap-kenyérhez, valami eföldi ragyogást.
És jó volt hallani azt az élesebb
fényesebbet is, a nyíltat; jégcsapok csengenek,
februári fényüllők a szél pörölye alatt;
egy egész tábla napraforgóvirág csivog, s az anyanap
sugarai csőrükben fénnyel a hangos fészkekre szállanak;
pohár csattan, kard csörren, birka béget hűen,
hullócsillag, kavics sír földi nyelvén a fűben.
De nemcsak hangodat, beszédes szavaid
is jó volt hallani, s falni, mint a hazait
egykor Fehérvárott, mikor valami
csomag jött, levél, s benne – mint ráragadt, árva
pampucska-szirom, udvarunk akáca-virága –
egy-egy sárrétei szó: csuport, összeaszott
verébtöppedt sárrög, (egyszer főbecsapott
ilyennel a Főső), vagy: szesszió (szőlő, kert a romhalom mögött),
hol szeretők heverésztek, gőzmozdony dödögött
s a sorok alatt – mai mondatba illik-e? –
a mézillatú szó: „Jól van a szülike.”
Így osztod – Hegyi Beszéd, Te – s mióta már, Magad.
Jóllakatod – századokra előre – megmaradt
néped – a szét nem térült tavat, halászt, halat.
Pedig maradhatott volna a Puszták Fia
párizsi költő, és modern – a fél francia
avantgarde tanú rá: Tzara, Aragon, Éluard…
De hívóbb és kihívóbb volt a honi sár,
s mindennapi kenyerünk, a nyelv…
s mindennapi kenyerünk, a nyelv… Egy, egy karajt
vágtál a világnak is, majszolják ahajt,
volt ki jó szívvel vette, volt ki várt, mit akar
Európaiak közt egy nigger, egy magyar?!
 

I.N.R.I.

„J.A.-t elvágta a vonat,
Ő meg vonatra szállt, vonatra”
– kattogja hány rozsdás, rohadt
vonatkerék-száj, ki visszavonatna
mindent, mi élő, s magyar volt itt,
és élő maradt újra és újra –
hazudik János Vitézből Horthyt,
lesz Szálasi Tündér Iluska, –
mert nagy volt az Ő bűne: mert élni,
s mert élni mert, halottnak hitték
volna inkább a bátrabban félni
nem merő hős agykák, sors-pitykék,
a sokaság jövő-jogán
– szelleme, szerelme a munka
volt – minden Pimodánt
megcáfolt, mert nem volt javunkra,
gyilkos, öngyilkos hit között
volt a dolga, hogy élten éljen,
s legyőzze a daganat-dögöt
népe halál-eszméletében,
ott volt mindenütt: Adyt
temetni és – kamasz-baka
a vörösök közt, Tisza-híd
védni, mert az volt a haza,
„Magát védte csak!” – katt-katt véli
a vonatkerék-száj serényen –
„Most se” – De ki volt az a férfi
ama népbiztos börtönében
ezerkilencszázhuszonötben
a L’humanité tolmácsaként?!
„Hogy majd a Dísz-könyvbe zöngje!”
– Írt bele igaz, de a tényt,
s hagyott
egy mondatot,
ami
annyira mai,
és holnapi,
hogy hazát, európait
lehet rá alapítani.
„Túlélő!” Élt, földet osztott,
s verőfényt, Petőfiét.
És Versaille-ban is, hol eloszlott
félévtizednyi ezredév,
ott volt: látta szégyenvasban
szívünket, s fölszegte fejét
– élt, állt: Golgota a magasban.
Félt? Bátrabban mindenkinél.
 

A világ színe előtt

Visz, nem Szekszárd felé
 
– föld alatt –,
Világ Színe elé
 
a vonat.
Visz, mintha minden sejt
 
és atom
egy-egy vagon lenne,
 
egyazon
Földszív szerelvénye:
 
fekete,
korhadt és süppedt fény-
 
menete.
Zökög a koporsó,
 
zakatol,
bevagonírozva,
 
ami volt,
molekuláiba,
 
a haza:
bakák, kopasz foglyok
 
vagona,
cigányok, zsidók, nyírt
 
fürtjüket,
forró szél sírja szét,
 
füstjüket.
A kicserélt ezrek
 
– mozdonyok
magyar, sváb, tót füttye
 
kavarog.
Zökög a koporsó:
 
hány haza,
hány bűn, hány tömegsír
 
iszonya.
Donkanyar, Szárazajta,
 
Újvidék
szövi szögesdróttal
 
sír-sínét.
Zuhognak a holtak:
 
egyre több
eleven beszélő
 
bűngöröngy
Földnél nehezebb már,
 
fújtat a
fekete szerelvény
 
egymaga.
Mégis fölfele száll
 
húzza a
Világ Színe elé
 
a haza.
Száll – nem Szekszárd felé,
 
föld alatt
Világ Színe elé
 
a vonat
száll – Kölcsey Himnusz-
 
génjei
balsors, víg év-sínjén
 
fényleni.
Száll – napvilág-szene,
 
motora
Vörösmarty zordon
 
jóslata.
Száll – vele és benne
 
utazik
– testvér, apa: Lőrinc
 
és Babits.
Kikönyököl, ég is,
 
csillag is,
a leszakadt vállú
 
József is.
Tó, víz, hegy, domb, fű, fa
 
és bokor
fújtat, kaptat – föl, föl! –
 
zakatol.
Viszik – nem az utat,
 
temetőt,
viszik a magasba
 
a jövőt.
Viszik Világ Színe,
 
elibéd
egy nyelv, egy föld jövő-
 
idejét.
Azt, ki a jövőbe
 
rejteti,
a világ szívébe
 
temeti
lássák – legbelülről –
 
mit akar
európaiak közt
 
egy magyar.

 

 

 

Képriport és ima Illyés Gyula temetésén

Esik. Mint akkor. Március
 
örökködikén.
Kiderül, beborul, megered
 
– hol az ég, hol a fény –
s megered az a szívünkbe vetett
 
egyetlen létremény,
az a dal, az új Talpra magyar,
 
szívünkbéli nevén.
Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő!
Zászlószívekbe takard
a hív-nek rendületlenül
hazává lett magyart!
Esik. Az esernyők fölött
fények, kardok, kaszák
esküszik ama költő-kölök
hazátlan hazaszavát.
Dobpergéseső! Verd csak a szemfödőt!
 
Mit dobogsz most: csatát?
Ítéletet? Fújtató lótüdők
 
márciusmondatát?!
Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő!
Zászlószívekbe takard
 
a hív-nek rendületlenül
 
hazává lett magyart!
Teteme az a vers! Bezárva
 
deszkái börtönibe.
Emberi nemléte cellája
 
rabigájában az Ige.
De ne üsse a hivatal-pecsétet
 
szívére senki se,
hogy: Nincs már! – mert föléled
 
a földcsönd, hogy nincs szíve.
Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő!
 
Zászlószívekbe takard
a hív-nek rendületlenül
 
hazává lett magyart.
Eseget. Ide-idepörköl
 
egy-egy sorozatot
az a gitár még. Föl-fölzörömböl,
 
hátha a tömeg, s a Halott
eltámul, visszahőköl,
 
s nem az iszonyatot,
azt teszi, ami az Őstőtől
 
eleve ránkrovatott.
Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő!
 
Zászlószívekbe takard
a hív-ként rendületlenül
 
hazává lett magyart.

 

 

 

A levegőbe írt zene

Vujicsics Tihamér emlékének

 
Ha sírni tudnék,
siratnálak fehérrel,
ha volna mezős könnyem,
a réti dérrel,
havasokat ha sírnék,
a holdteli hóval,
behavaználak,
bepólyálnálak,
begyolcsolnálak egészen,
nem így, nem így,
ahogy a vas sír
a tűzdög szívében,
nem így, nem így,
ahogy az izzó fém
nedvedzik a tűz
bögyében,
nem így, nem így,
ahogy egy lelőtt repülőgép
csillagszórója izzik
a sötétség kezében,
mert nem olthatom el a
lángod, a lángod, a lángom
– barátom, barátom, barátom –
mért csak a holtakra lesz
az élők szíve bátor,
mintha szájunkba, szívünkbe, szavunkba
temetkeznétek,
a száj, a szív, a szó
ilyenkor
persze fölnyílik,
fölnyilall magától,
fölsírlunk, megtemetődzünk:
tömegsír-kannibálok!
Nem írod már meg
a levegőbe írt zenét
(levegőbe írott zene, Te)
se az Emlékezet halhatatlanságát,
(ó, az emlékezet halhatatlansága, Te,)
ki hangolja fel
mindig-poros,
lehúrolt zongorád,
– talán az álom?
vagy megtanulsz játszani
fényen,
dobolni holdvilágon?
tengeren cimbalmozol,
tavakon citerázol?
Tudtál te minden zenét,
ami csak a molekulák
didergéséből rezeg, szivárog,
ha akarod: kiegyenesíted a holdat,
azon harsonázol;
ha akarod: minden csillag kiég,
a sötétség a zenekari árok,
és te állsz az Űr pulpitusán,
de nem vezényelsz:
testeddel éled
– éled, eléged
a zenét!
Jaj, ott ültünk négyen – Márta, Pisti, Péter és én –
az Operettben, épp mit annyira szerettél,
hogy nemcsak inni, írni – veszekedni, köpködni is odajártál,
ha azt akartad néha, hogy láthatóan és mégis szeressenek,
tudjanak, lássanak, tudják: most balettzenét írsz
– Ó, Gyagilev, Gyagilev, Gyagilev – a holdbéli cári balettnek,
most Csongorral és Tündével beszélgetsz éppen,
most Rákóczi-indulót mész kutatni Teheránba,
a perzsák földjére, ahonnan – így hitted – valók volnánk,
augusztus volt, és napfény, és meleg, hűs sörök,
ott ültünk a Nagymező utca párizsias terén, a
vászonredőny alatt, a presszó placcán, amikor
arra gurult a futballdrukker fröccsöntő, akit annyira
nem bírtál, s a fehér korlátnak dőlve hájfejébe döfte a tölcsért,
jó nagyot nyalintott a fagylaltból, s aszonta a felszolgálónőnek:
„Hallotta, Rózsika? – nyalintás – Meghalt a Vujicsics!
– nyalintás – Most mondták be. – nyalintás – Lezuhant a gépe
a Vörös – nyalintás – Tenger fölött.”
Bennünk égő sötétség, majd kapkodás,
kutakodás telefon-érme és telefon után, telefonok a sebtiben
előkapart ismerősökhöz – MTI, Rádió – igaz-e, igaz-e vagy
mégis ostoba rémhír, hiszen nem lehet, nem lehet, negyvenhat
éves vagy, élsz, ott ülsz épp az U Flekuban, Prágában és
sörözöl, jókedved van, szőke söröket iszol és rozsdás
konyakot és énekelsz – három nyelven és zenélsz krigliken,
hamutartón, gyufán és lekésed, lekésed – goszpodi pomiluj! –
lekésed a gépet, mert valakit odahívtál, mert meg kell a zenét
várnod és aztán csak a nem, a nem, a nem: a gyászhír igaz!
És ömlik, szakad az ének a hársak és platánok fölött,
– Goszpodi pomiluj! – zuhog a szentendrei székesegyház fölött
– Goszpodi pomiluj! – kerek gyerekszájak a ministránsingeken a lukak,
– Goszpodi pomiluj! – pillog a betört ablakszem, pókhálós szentek inganak,
– Goszpodi pomiluj! – propellerezik a platán virága és lezuhan
a kis növény helikopter, s füstölög, ég a fű, porosan.
És hadd mondjam el, Tihamér, torodon, a borpincében megtört kenyeret,
amit a pomázi rácok osztottak szét Krisztus teste helyett,
egy töret – vele fociztál, egy töret – kölcsönadtad
a palatáblád, egy töret – kidaloltad,
egy töret – úszni voltál, egy töret – mit beszéltél
mikor még gyerek voltál, amikor velük éltél.
És elmondjam-e, otthagytam halotti torodat
s visszamentem friss sírodhoz, még nem ment le a nap
a platánok fölött, s a templom falánál, virágaid fénye
előtt egy fekete, hosszú hajú lány térdelt,
a haja halálodig ért, és fekete napként vérzett…
Ha volnék fehér, fehér,
 
sírnálak a fénnyel,
 
ha réti dér,
 
mezős könnyel,
 
holdteli hó ha –
 
havasokkal télfényben,
behavaználak,
bepólyálnálak,
begyolcsolnálak egészen,
nem így, nem így,
ahogy a tűz sír
a vas szívében,
nem így, nem így,
ahogy a tűz
nedvedzik az izzó
fém bögyében,
nem így, nem így,
ahogy lelőtt repülőgéped
csillagszórózik
a sötétség kezében,
mert nem olthatom el a
lángod, a lángod, a lángom:
Sírj, világ! Sírj, tenger!
Oltsd el
könnyeiddel
égő,
elégő barátom!

 

 

 

Sirató

Visky Árpád élő ravatalánál
Woyzeck, szabad vagy! Szabad, akár az isten!
Mint újszülött halott, aki most születik meg.
Meggémbedt testedet leveszik keresztfádról,
fektetnek a földre, félrenyaklott fődet
visszaegyenesítik, s mintha szavaidat,
megnyúlt nyelved visszagyömködik a szádba,
eltört nyakcsigolyád reccsen valamit még
halálod membránján át, mintha te akarnál
telefonálni – túlról – most nem hallunk és nem értünk.
Mért adtad föl magad, mondd, mért jelentetted föl
a dögvésznek életed, s mért adtad föl, miért?
Ha már tilos volt játszni szín, deszka – játsztál volna,
Woyzeck, a madaraknak, a siketnéma fáknak,
a csikasz farkasoknak, medvéknek a havasban,
kupica-fényű csillagokból ittál vón verset,
Ady-remegésű negyvenhétévig-félés,
mért játszasz most ott, hol vallató vaku villog,
taps helyett föld dörög, s bonckés súgja a végszót –
Öt éve itt, a gyermekszínház aulájában
játsztál, Nekünk, fogoly, ítéleted előtt
gubbasztottál áttetsző üvegtömlöcöd alján,
sírásában hempergő ön-sarát evő néma,
kinek szava se, nyelve, háza se, földje sincs már,
kinek nyüszítésétől meggyullad a szalma,
s hiába, mert a nézők előadásra várnak,
s csak az őrjárat talpa: tamm-tamm, tamm-tamm.
Hervay Gizi jött, még akkor hazátlan árva,
s mintha az arcodat, megsimogatta kintről
tömlöcöd áttetsző falát, s te, a rab, fölálltál,
a simogató árnyhoz szorítottad magad,
és visszasimogattad a benti nincset… Így
látlak azóta is; köztetek csak a semmi,
csak az áttetsző kék ég, a két kéz… szabad vagy, Woyzeck,
jaj, szabadok vagyunk mi is, mindörökre.
Most még megvallatnak, még egyszer, utószor,
megnézik koponyád belülről, mit dugtál,
utas, agytekervényeid közé, mit rejtettél
nem a szemhéjad, a szemed, a látásod mögé,
mit ettél, mit ittál utószor, a veséd,
gerinced mit gondolt, mit érzett, mit mondott.
Aztán majd összevarrnak, visszavarrnak halottnak,
visszavarrnak, kiadnak, mi hazaviszünk magunknak.
Asszonyok, havasok jönnek, fölkapnak mint a könnyet,
megmosdatnak, hogy könnyebb legyen szegény szívünknek.
A föld majd ringat, renget. A föld majd ringat, renget.

 

 

 

Harangszó Nagy László ünnepén

 

A Holdharang szava

Nagy László hatvan éves
Nagy László hét éve meghalt
A Szaturnuszról nyarat hoz
mosdjon meg benne az ember
mint a májusi hóban
s legyen szeplőtelen: szép
a Vénusz kanca-habját
vizekre szerelmesíti:
hogy fölizgul a tenger
s minden kút égboltot ellik
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló
 

A Napharang szava

Bastille-ok omlanak porrá
Nagy László hatvan éves
Tyrannok tegnap-poronttyá
Nagy László örök éves
Ha a heródesi szablya
balatonszárszói sínpár
vasbárd a szemesi égbolt
villámpika a szívben
a vers: világkardiogram
Nagy László Betlehem-éves
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló
 

Az iszkázi harangok szava

Nagy László hatvan éves
Nagy László hét éve meghalt
Hogy kondul jaj-teli játja
a gyásznapon: „Erzsike néni!
Nagy néni, Nagy néni, ne sírjon!
Úgy kiharangozom én a
mi drága Lacikánkat,
belereszket a templom,
még Pestre is elhallik:
Lackó-Lacikánk-László”
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló
 

A Földharang szava

Nagy László hatvan éves
Nagy László hét éve meghalt
Mégis övé itt minden
fény fagya fű szisszenése
búzamag jaja a napnak
mert ő maga a Magtár
Napvilág magfúziója
a hasadó halált – élet-
erőmű – csapdába ejti
s gyújt napot földbélieknek
virágot fényarcúaknak
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló
 

A Hazaharang szava

Az öröklét Nagy László éves
mégis: bár köztünk élne
itt botozna közöttünk
amihez hozzáérne
ahová odalépne
változna villámló ujjá
botja lombos viharrá
az ég kiscsikó könnyé
a halál kihordhatóvá
az élet viselhetővé
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló
Nagy László Nagy László Nagy László

 

 

 

József Attila

Koczkás Sándornak

és a Tiszta szívvel szerkesztőinek

és szerzőinek

 
 
… és ha irgalmatlanok
a kerekek és ellökik és ott marad egyedül, egymaga,
szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él,
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták,
és csontjaira csak a csillagos ég borul, nem a szemfedő-Magyarország,
    az a vasúti térkép?
De hiszen
élni
él még!
A két csendőr, aki az ájuldozó Jolánt estében fölfogja,
íme haptákol, s odaáll maga mögé, már viszik is
arra az útra, honnan a jegenyék is kivándoroltak,
s holtak deresére húzva vergődik síkság és hegyvidék,
mert minden sír deres itt, s rajta, mint megbotozott
csecsemő, verődik egymásra hullva-háborulva
    múlt, jelen és jövő.
 
DE HISZEN ÍGY IS TÖRTÉNT
 
BETÖLTÖTTE A TÖRVÉNYT
 
ÉS PARANCSRA VAGY ÖNKÉNT
 
MEGCÁFOLTA AZ ÖNKÉNYT.
… és bolond ki vágyna rogyván a perzselt délelőtt
s nyárvégi zöngne lassan a szél-sövény előtt
és Fanni Der springt tudnám és szent hinni szabadja
és sárral kevert száradt vér noch auf Abda
töltés: fényben fürdőző füzes Golgotacsönd
és fényben förtelemben fuldokló anyaföld
 
… és ha irgalmatlan a
golyó, és ott marad egyedül, egymaga, szemközt
az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él,
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták,
és viharkabátjára csak a napfényes ég borul, nem a
tömegsír-Magyarország, az a maga megásta
 
laza, porhanyós mélység?
De hiszen
élni
él még!
Otromba gyilkosai előtt föld-fűruhában
megy tankhányadékban, páncélökölnyálban,
útbelek, bélsártavak, szétfröccsent erdőhátak
között lába nyomában nap fakad, virág árad,
mert fényt lép, napvilágot… De, feje felett,
látja-e, hogy sodornak a napfényből kötelet,
s hogy vetik a nyakába, mint eligazgatott
hurkot, a sugarakból megcsomózott Napot…
 
DE HISZEN ÍGY IS TÖRTÉNT
 
BETÖLTÖTTE A TÖRVÉNYT
 
ÉS PARANCSRA VAGY ÖNKÉNT
 
MEGCÁFOLTA AZ ÖNKÉNYT
Most szüli meg a bitó a maga elgyötört testét
és bitót gyakik újra, és bitót szül és nemz ismét,
rácsot ellik a rács, a cella cellát fial,
börtönt bagzik a börtön, a szögesdrót láncot, lánctalpasaival,
maga meg – köldökzsinórfény csavarodva nyakára
didereg, hajnalkisded, halálába pólyálva,
 
… és ha irgalmatlan
a kötél és ott marad egyedül, egymaga
szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él,
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták,
és tetemére csak az iszamos ég borul, nem a
gyüjtőfogház-árka-hajnali Magyarország, az a
 
maga vallotta
 
védtelen készség?
De hiszen
élni
él még!
És „Lődd le!” „Kaszáld le!” és „Tépd ki a…!” Földön
mászó egek
kitépett lábú fák, szétcsapott karral fekszenek,
ragacsos-lódenkabát-park van dobva tetemükre,
gombóccá gyűrt felhők, égő csillagok üszke,
szétszéled akácos, nyíres, félholt, aki marad,
fehér bádogbiléta, billeg a dögcédula-Nap.
 
DE HISZEN ÍGY IS TÖRTÉNT
 
BETÖLTÖTTE A TÖRVÉNYT
 
ÉS PARANCSRA VAGY ÖNKÉNT
 
MEGCÁFOLTA AZ ÖNKÉNYT
És ratatatacsönd a városon a csönd a csönd
végig a városon lovak láncok paták a városon
lánctalpas csöndek át a városon a tratatata
csöndek a városon át és végigárnyak a városon
a bal-jobb szájak át a városon a vonulások
át a városon vonul vonul vonyít vonít a csönd
 
… és ha irgalmatlan
tank, davajgitár, utcakő, lámpavas, és ott marad
egyedül, egymaga, szemközt a százféle, elvetélt halállal,
azzal, hogy él, él, él, mert ver a szív, szíve, mert
meghalni élni hagyták, és száz és száz testére csak
ez az egyetlen ég borul, az az egyetlen Magyarország,
 
az a maga álmodta
 
szabad, emberi-éhség?
De hiszen
élni
él még!
Most dobja a kukába a maga elkékült testét
a Keleti mögött az anyja, meg ne szülessék
még egyszer, s ha mégis: fogával szaggatja széjjel
kisded ütőerét egy másik, a fiatalkorúak börtönében,
részeg ököllel verik hülyére fejét a szülei,
Betlehem oda!, a jászolt az üresség leheli
az üres égen át – s mégis? megszületik?
megszületett már, Maga, lehet: a HATMILLIÁRDEGYEDIK?
József Attila! Mi lesz magával MA,
ebben a kettéhasadt, felemás világban,
ha itt marad egyenkint, egyedül, szemközt
hatmilliárd elvetélt halállal, azzal hogy él, él, él,
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyják,
és kisded testére a világűr borul,
nem ez a csillag-kisded földgolyó-ország:
 
a véges végtelenség?
Születni,
élni
lesz még?!
Vagy a halál kapui erőt vesznek magán?
„Ó, emberiség, kit törött anyám
szenvedni szaporított és nem értett,
nem rettenek születni újra érted,
te két milliárd párosult magány.”

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]