Megtalált dal, 1959-ből
| Egy este csak úgy leheveredtem |
| egy lánnyal a csillagokkal szemben, |
| s csak úgy magamtól, kibetűztem |
| szeméből, szájából a világ, |
|
| Most jó lenne mindezt elfeledni, |
| és egész analfabéta lenni, |
| és újra legelőször szeretni. |
|
| Mint csodálatos ábécés könyvet |
| felütni minden mosolyod, könnyed, |
| és szótagolva az eget, a földet |
| betűzgetni így: „tö…e…te.” |
| És rádismerni: „te, te, te!” |
|
|
Sanzon
| Milyen szerelem volt, milyen! |
| – meg nem marad a fövenyen, |
| mint a víz, meghal szüntelen. |
|
| Milyen szerelem volt, milyen! |
| Két késdobáló hideglelése, |
| – de hol a kés, hol a porond már, |
| s mégis: köröttem, homlokomnál |
| rezeg szemed lángoló kése. |
|
| Milyen szerelem volt, milyen! |
| Két idő, egymásba akadva! |
| Két megválthatatlan igen, |
| szűnik, születik szüntelen. |
|
| Mégis szerelem volt, igen! |
| Víz, fény szakadó szívverése – |
| mit kidobogtam, kidobogtál, |
| ami nincs még és ami volt már, |
| igen és nem. Mégis és mégse. |
|
|
Szegfű utca 23.
| Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
| – Hogy illatozott esténkint az olajfa, |
| kérge alatt bábjait babusgatta a hangya, |
| a falban tücsök rítt, fekete tititás! |
|
| Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
| – Hogy sütött a kő, mikor a gangra |
| kiültünk szellőzködni, s a hold az ágakba akadva |
| megpengette a fákat, zengtek a kert-citerák! |
|
| Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
| – Lehettem volna virágaid vitéze, Kardvirág-hadnagy |
| vagy a tulipánok között hajlongó szél-karnagy, |
| ahogy a gyökereknek s a zengő rügyeknek dirigál! |
|
| Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
| – Beszélhettem volna a Kézzel, kinek nyelvén balta, |
| gyalu, véső is érzett, s az oázó vas, ha ő akarta, |
| elszelídült s az elalvó tűzzel elcsicsikált. |
|
| Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
| – Volt ott egy kút, világ-kávájára hajolva |
| a messzi tengerek testvére lehettem volna, |
| hétmérföld-időt lépő kútcsizmás óriás. |
|
| – De hajnalra mindig elfordult a föld, |
| a virágok tüzes torka berekedt, |
| a kútban láncok csörögtek, s csupa elölt |
| álmot húztak föl nyikorogva a napvödrű reggelek. |
|
| Hallgatod-e még, mondd, s nélkülem mit csinálsz?! |
|
|
Esti ima
| nagy csönd lesz hirtelen, |
|
Jaj, ősz!
| Jaj, jaj! – az őszriadt lélek rikoltoz, |
| oá! – verődik csont a csonthoz, |
| oá! – tapad hús a húshoz, |
| vacog, bújna az ember is – |
|
| Ősz, ősz! – riad a jaj, harangoz, |
| de bennem még fénylik az arcod, |
| és érzékeim: élni riasztott |
| vadludak, nyaraik keresik. |
|
| Zúgasd csak, ősz, jajos harangjaid! |
| Rianj fény! Ég! |
Ha hajad megvakít, |
| minden jajom magadba temeted. |
|
| És: nyár, nyár! Meztelenül elomlik, |
| s nem a levegő: lombtól lombig |
| gyűrűzik, gyújt tekinteted. |
|
|
Holdhíd
|
Mártának, névnapjára
| A nyárfa árnya átér a vizen. |
| Vagy a nyáré? A hold átmegyen |
| rajta. Az éjszakán? Vajon átérek-e? |
| A nappal fényleni megérek-e? |
|
Csonka mondatok
| Jön valaki. Belép az ajtón. |
| A fénybe bámul. Tükröm kinyitja. |
| Otthagyott boromba belekortyol. |
| Otthagyott poharam elejti. |
|
| Nem gyűlölöm. Helyettem-társad. |
| És talán ő se gyűlöl engem; |
| ki rég a rég kivágott hársak |
| szeme színében melegszem. |
|
|
Tüzed s tüzem
| Zokognak csontjaim. Fagyott |
|
| Születtem. Születtél. Hogy boldog |
| veled legyek. S te velem. |
| két láng: tüzed, s tüzem. |
|
|
Zárt kapud előtt
| Bár bőrömet kiveri a szík, |
| nyelvemet elemészti fűrozsda, |
| föld-énem: porom is emlékezik |
|
| Mint kinek nincs keze már, és sziszeg, |
| jajog, mert ujja is viszket és fázik, |
| fáj vissza minden elveszített |
| szó, perc, ami rólam leválik. |
|
| Fáj, mint a fának a levél. |
| Levélnek a fa, ha magától |
| – dac-propeller! – hadar, beszél; |
| Hullik: Előre visszaszámol. |
|
| S fáj minden, amit már nem tudok, |
| nem tudhatok, nem ismerhetek meg. |
|
| Holnapok Holnapja! Éden-titok! |
| Zárt kapud előtt égek, didergek. |
|
|
|