Zuhogó föld

Nem barátaim, az nem én vagyok! Nem az a szíjács-párnán nyugvó, elnehezült fő. Nem az a mészkőhegy-fennsík homlok. Nem az a két bronzharang-szemhéj, amit hiába kondít meg a fény, nem zeng! Hol az a pitypang-rebegésű szemhéj, az a gyermekláncfűvirág látás? Ki fújt rá, hogy mint fehér áttetsző ejtőernyő, tekintetem elszállt és vele minden szín és fény rétek zöldje, ég kékje, föld feketéje, s a láthatatlan színek csengése is. Tudatom: köröztethettek, kerestethettek, már nem vagyok sehol. Pedig már bele néztetek a koponyámba – nem voltam ott már az agyamba túrtatok szikével, durva fénnyel – nem voltam ott Arcomra fordított fejbőröm mögé nyúltatok, hátha odabújtam épp – nem voltam ott. Kipakoltátok a gyomromat, a beleimet – nem voltam ott Megnéztétek a májamat, a vesémet az epém, heréim nap-robbanás színképét – nem voltam ott Csak az a vasmázsa-fej, mészkőhegy-homlok, bronzharang szemhéj – és újságpapírgombóc, géz, tampon az agyam helyén, újságpapírgombóc, géz, tampon a gyomrom helyén, beleim helyén, elkeveredve velem. De nem velük voltam tele mindig? Betűvel az agyam, tévével a szemem, szónoklatokkal a szám? Nem helyettem beszéltek, néztek és láttak, nevettek és szerettek mindég? Forduljatok hát el Tőlem! És ne nézzetek vissza, csak ha tudjátok: ki tette ezt! Akkor majd meglódítom a lábam, megmozdítom a karom: és visszarakom magamba magamat. Lehetünk újra együtt! De addig: „Agyő! Édes úr!”