Télfúvás

A tűz megfagyott,   a lángot, ne is akarjon fellobogni, kivitték lópatkók, lidérces ángyok, ködmönös mesék közé a kamrába porosodni, s fölszögezték a falra, mint egy denevért, a vakablak alá, hogy aki látja, higgye, egy odakent véres tenyér   röntgenlelete, egy ütlegelés megdermedt tenyérkópiája   És ne is gondoljon   a lobogásra!   Csak a zuholásra,   és a zuhogásra! És eljött a mész uralma,   a fehér. A nyaras, a nomád színek népvándorlása után elkezdett hullni előbb a jég, a dér, s az ég lombjait, a gyönge hajtású fényt,   a fehérre meszelt törzsű   sugarakat földig lerágta. És eldőlt a házfal. És a kert   megtelt télporral, apróra zúzott cserepekkel,   és férficsikorgást,   asszonyjajt,   gyereksírást húzott fel napvéres kútjából minden nap, minden reggel. Mindenütt, amerre csak a szem elér,   fehér, fehér és fehér. Megfagyott, fölpüffedt a fagy is,   didereg a lélek is,   nemcsak a tél.   Ó nap,   kelő nap,   megkelsz-e valaha,   leszel-e   világkenyér?