Fehérvár felé

Megy a vonat. Kidőlt ó-temető: birkanyáj dülöng a dombon. A gyapjas sírkövek – ahogy elrendezte őket az idő – egymás hegyén-hátán nyaklanak, döglenek, s híznak, ahogy eltervezi a fű, megengedi a föld. Középütt – keresztről leszállt Krisztus király – a pásztor. Két karja összezárva a mellén. Magában áll. Majd karját kitárja, mintha fölszállna, s az lenne a szárnya. Önmaga árnya lesz majd a keresztje. Fölröppenésére szegezve magasodik a tájba. De még nincs este. Véres töviskoszorújával csak most koronázza meg az alkonyat. Most csúszik a homlokába a nap. Egyre erősebb szíve csendje: most kalapálják benne   – kampóvá – a sugarakat.