Mese az emberiségről

 

 

 

 

Történelem

Mondják: lejöttek a fáról. De én is
velük mentem. Láb nélkül. Én, a fa!
Gyökereim az utat velük mérik.
Göcsörtjeik időim ág-boga.
Viszem őket koronámban végig.
Ott makognak, sokadnak, szapora
fajként nyüzsögnek, tetvészik
egymást, sok hülye majompofa.
Elhagyom-e őket? No iszen!
Ha elengednék egyszer a kezem,
ha kibújnának lombomból valaha;
Én vagyok Ők, s Ők maguk a Fa.
Törzsem törzsük, s a történelem
– idegrendszerem – bűnök bolyhozata.

 

 

 

Példamondatok

Nézz körül jól Ez a fa árnya
És ez a fa De lehet: Te vagy
mind a kettő Hát nézd magad
Nézz jól körül fa és fa-árnya

 

 

 

A föld sebére

Tank!
A vetésbe beletaposhatsz,
hiába hiszed, hogy nyomot hagysz,
addig élsz, míg a vetés vérzik,
míg az a seb föl-fölfakad:
halálod a kalász túléli,
benő a seb, benöveszti,
behegeszti a búzamag.

 

 

 

Vogul könyörgő

Szél-apó, szél!
Hófejű fütyülő napot
terelj ide!
Gyökeres fád gyökere rengedezzen,
ágas fád ága lengedezzen!
Összetekert drága selymed
széltibe kiterítsd!
Kék szöveted drága vásznát
hosszába kiterítsd!
Szélfejű fütyülő napot
téríts ide!
Hófejű fütyülő napot
terelj ide!
Az új tavasz jávorbikáját
néked terítem le.

 

 

 

Holnapsírokkal beszélgetve

Egy újsághírre
Hát megvolt az első tömegsírgyakorlat.
A legelső a földön. Bár e sártekenő
sírkötelesei párszor megtanultak
porlani, s tömeghalni mindenek előtt.
Volt egy-két előtanulmány is. Holtak.
Kőbalta-reglamák. Semmi gödrébe lőtt
nemzetek. Ábel arcok. Kik is voltak?
Szuronyra fűzött gyöngysor csecsemők.
S volt egy-két közös gyakorlat: Hitler, Sztálin,
az Apokalipszis lova patáin
csüggő ebkolera; magánzó pestis.
Száll fölfele az én-te-mi tömeg-felhő,
s a minket villanó föld megjelenti
fényével: ennyi egy emberiségöltő.

 

 

 

Mese az emberiségről

Hol volt,
hol nem volt.

 

 

 

Fehérvár felé

Megy a vonat.
Kidőlt ó-temető:
birkanyáj
dülöng a dombon.
A gyapjas sírkövek
– ahogy elrendezte őket az idő –
egymás hegyén-hátán
nyaklanak, döglenek,
s híznak,
ahogy eltervezi a fű,
megengedi a föld.
Középütt
– keresztről leszállt
Krisztus király –
a pásztor.
Két karja összezárva
a mellén.
Magában áll.
Majd karját kitárja,
mintha fölszállna,
s az lenne a szárnya.
Önmaga árnya
lesz majd a keresztje.
Fölröppenésére szegezve
magasodik a tájba.
De még nincs este.
Véres töviskoszorújával
csak most koronázza
meg az alkonyat.
Most csúszik
a homlokába
a nap.
Egyre erősebb
szíve csendje:
most kalapálják benne
 
– kampóvá –
a sugarakat.

 

 

 

Télfúvás

A tűz megfagyott,
 
a lángot,
ne is akarjon fellobogni,
kivitték lópatkók, lidérces ángyok,
ködmönös mesék közé
a kamrába porosodni,
s fölszögezték a falra,
mint egy denevért,
a vakablak alá, hogy aki látja,
higgye, egy odakent véres tenyér
 
röntgenlelete,
egy ütlegelés megdermedt tenyérkópiája
 
És ne is gondoljon
 
a lobogásra!
 
Csak a zuholásra,
 
és a zuhogásra!
És eljött a mész uralma,
 
a fehér.
A nyaras, a nomád színek népvándorlása
után elkezdett hullni
előbb a jég, a dér,
s az ég lombjait, a gyönge hajtású fényt,
 
a fehérre meszelt törzsű
 
sugarakat földig lerágta.
És eldőlt a házfal. És a kert
 
megtelt
télporral, apróra zúzott cserepekkel,
 
és férficsikorgást,
 
asszonyjajt,
 
gyereksírást
húzott fel napvéres kútjából
minden nap, minden reggel.
Mindenütt, amerre csak a szem elér,
 
fehér, fehér és fehér.
Megfagyott, fölpüffedt a fagy is,
 
didereg a lélek is,
 
nemcsak a tél.
 
Ó nap,
 
kelő nap,
 
megkelsz-e valaha,
 
leszel-e
 
világkenyér?

 

 

 

Föld, sorsosom

 

1

Úgy élek itt,
mintha örökké élnék.
S mintha örökké élnék,
már nem vagyok.
 

2

Föld!
Hű rokon!
Ha nyakadba veszel,
s átviszel
a Túlnanon,
ne vedd zokon,
ha, mint apám hajában
egykoron,
hogy le ne essem,
minden füvedben
megkapaszkodom.
Hát ne sziszegj!
Ne szisszenj!
Föld!
Sorsosom!

 

 

 

Zuhogó föld

Nem barátaim,
az nem én vagyok!
Nem az a
szíjács-párnán
nyugvó, elnehezült fő.
Nem az a
mészkőhegy-fennsík homlok.
Nem az a két
bronzharang-szemhéj,
amit
hiába kondít meg a fény,
nem zeng!
Hol az a pitypang-rebegésű szemhéj,
az a gyermekláncfűvirág látás?
Ki fújt rá,
hogy mint fehér áttetsző ejtőernyő,
tekintetem
elszállt és vele
minden szín és fény
rétek zöldje,
ég kékje,
föld feketéje,
s a láthatatlan színek
csengése is.
Tudatom:
köröztethettek,
kerestethettek,
már nem vagyok sehol.
Pedig már
bele néztetek a koponyámba
– nem voltam ott
már az agyamba túrtatok szikével, durva fénnyel
– nem voltam ott
Arcomra fordított fejbőröm mögé nyúltatok,
hátha odabújtam épp
– nem voltam ott.
Kipakoltátok a gyomromat,
a beleimet
– nem voltam ott
Megnéztétek a májamat, a vesémet
az epém,
heréim nap-robbanás színképét
– nem voltam ott
Csak az a
vasmázsa-fej,
mészkőhegy-homlok,
bronzharang szemhéj –
és újságpapírgombóc,
géz, tampon
az agyam helyén,
újságpapírgombóc,
géz, tampon
a gyomrom helyén,
beleim helyén,
elkeveredve velem.
De nem velük voltam tele mindig?
Betűvel az agyam,
tévével a szemem,
szónoklatokkal a szám?
Nem helyettem
beszéltek,
néztek és láttak,
nevettek és szerettek
mindég?
Forduljatok hát el Tőlem!
És ne nézzetek vissza,
csak ha tudjátok:
ki tette ezt!
Akkor majd
meglódítom a lábam,
megmozdítom a karom:
és visszarakom
magamba
magamat.
Lehetünk újra
együtt!
De addig:
„Agyő!
Édes úr!”

 

 

 

Föld és ég

Vitorla csobban a kékben.
Hallani: megfordul a nap
maga körül. A sugarak
– ég és föld tolózárai –
fémesen egymásba siklanak.
Boldog vagyok. Mint a berepülő
pilóta zuhanás előtt.
Vagy mint az őslétbe merülő
sejt és sejtelme: az ember.
Az öröklétsalak.

 

 

 

Arany János után

Én éltem-e, amit éltem,
vagy valaki más,
ha én éltem, nem én éltem,
hanem az a más,
mert ha épp én éltem volna,
miképp az a más,
éltem túl nem éltem volna,
miképp az a más.

 

 

 

Négy legszebb

 

A legszebb sakkvers

Szabadság, szerelem!
e2 kell nekem.
 

A legszebb verssor

El hulla! Virág! El iram! Lik az élet!
 

A legszebb költő

Burokban született?!
Hurokban!
 

A legszebb nemzedék

Egyívásúak?
Egy ivásúak!

 

 

 

Ohridi versezetek

 

Amatőr fénykép

Ha bemész az Ohridi Tóba,
olvasd a hullám-írást, odalent
íródik épp a fövenyen.
Egymás után, sor sorra rajzolódva.
Mennyi áttetsző ábra!
Darazsak munka-hieroglifája:
fénysejtek hatszögű sátra
karistolódik át a vizen.
Összekeverül való és valótlan.
S valóban!
S valóban! Mintha a valóban:
mégy az Ohridi Tóban,
s – mintha tükörben járnál, meghasadóban –
megnyílik éj s nap, világ és végtelen.
A két kárpit közt te mész.
Ősember-meztelen.
 

Költői est a hídon

Ó, Sztruga! Sztruga!
Fékszáron vezetett Drim,
hídnyerges, toporzékoló,
zöld habú, hang-tajtékos Múzsa!
Ó, Sztruga! Sztruga!
Ím,
itt akkor is
csillagot rúg a
Pegazus,
ha az ég gazos,
sötétség-zabos,
s nem csillagos.
 

Devecserit megidézve

Oh, Ohrid! Ohrid!
Mennyi új és ó-hit!
Te is, sztrugai jó híd,
csoda, hogy le nem lódí-
tod csudálóid,
a sok-sok gajdolót itt,
csoda, hogy le nem szakadsz
a sok dalnok alatt,
ki folyton folyvást ordít,
csillagról földre fordít,
s közben a köz-csöndre
nem sok gondot fordít.

 

 

 

Képeslap a Szveti Naum kolostorból

T. B. tábornoknak Nagykovácsiba

 
A tavon, odalenn, egy hajó. Az orra
– mintha sebességéből (s H2O-ból) sodorna
kétfelől kötelet –
kettéhasítja a vizet.
Sirül, pödrődik, sodródik a sodra.
Kétoldalt kicövekelik a hegyek.
Húrja izzik, megfeszül, remeg,
ahogy a hajó orra
– saját maga előtt tolja –
a sodrás-kötelet.
Mint egy nagy íj: öbölnyi már!
Idege, a látóhatár
íve most van elszakadóban.
Aztán semmi… Zöld nyíl remeg:
nagy V a messzeségbe fúródva.
És hánykódik az ég.
Vizek vérzenek

 

 

 

V. I. sör- és sírverse

Itt hasal a
Váncsa
hasa
háncsa.
Inkább volt
tűnődő findzsa,
mint hát-folt:
másba
ütődő
lándzsa.

 

 

 

Sláger

A régi, régi álmok
eltűnnek mint akár
a régi, régi álmok,
és akár az akár,
a régi, régi álmok
már nincsenek sehol,
akár a régi álmok,
és akár a sehol,
mert minden széthaldokló
és széthulló akár
– béget mint a toklyó
szájában a kalász,
csak te maradsz mindig
mindegyre énnekem
hogy vinni visszaintik
mindiges énekem:
A régi, régi álmok
eltűnnek mint akár
a régi, régi álmok,
és akár az akár,
a régi, régi álmok
már nincsenek sehol,
akár a régi álmok,
és akár a sehol.

 

 

 

Lécek nappalból – éjszakából

Fényes dél
belépsz egy sötét
lépcsőházba
elhagy az árnyad
elmégy te is
és nemsokára
a dél
se él

 

 

 

Válasz

Bizony, Nagyasszony
a magyar költőnek még mindig
trágya szaga van,
és vaspor szaga van,
és izzadtság szaga van,
és ráspoly szaga van,
és apjaszaga van,
és anyjaszaga van,
és nádtetőszaga van,
és folyosó szaga van,
és petróleumlámpa szaga van,
és villanykörte szaga van,
néha ég és szivárvány szaga van,
reggel kaszálta sarjú csillag szaga van,
és munka szaga van,
és szerszám szaga van,
és Ön, Nagyjóuram,
hiába teszi föl
foncsorozott szemüvegét,
hiába tesz föl bármit:
a teliholdat
vagy egy új holdat akár,
nem szüli,
nem éli,
nem teremti,
csak visszaveri hidegen
az élő,
tiszta fényt.

 

 

 

Születésnapi vers

Bertók Lászlónak

 
Ötven év! Ha holdban
számolom: kulákbirtok
s kétszeresen is! – De hol van
az ötvenes évek?! – A holdban!
(Hál’ Istennek, kibírtuk.)
De ez a te-félszáz, hol van,
László, melyik föld-holdban?
Konok koponyacsontban?
Hogy – aknaszilánkhold –
vándorolsz élő húsunkban:
jelenben, jövőben, múltban?!
Egyik feled ihol van
előttünk, tenmagadban,
egy tagban, tagosítatlan,
igaz, tagbaszakadtan
kissé – de egy birtokban:
emberi mivoltodban.
A másik meg? Ne számold össze!
Beadtad versekként a közösbe,
hogy veled jussunk többre
s te velünk légy egyszerre
birtokos s birtok is egybe
– és – vers versre, rög rögre –
a mi jussunk növessze.
Mid maradt, se tiéd már,
hiszen eleve ránk száll
mindaz, mit nekünk adtál,
hogy magadra ne maradjál:
Vése, Nagyatád, s Marcaltájt
világűr tárgyak a szívben:
Éltessen érte az Isten!
Utószó:
Költők, amíg csak bírtok,
van tollatok, papírtok,
s míg: sörtök, bortok, írtok,
köszöntsük: Éljen Bertók
László! Örök költői birtok.

 

 

 

Két perpetuum mobile

Öröklét játék T. D.-nek
 

Oda-vissza fény

Őszed irodna Tandori Dezső
 

Egy bűvös kocka síkvetülete

Ő s z e d i r o d n a T
s                              a
z                              n
e                              d
d                              o
i                               r
r                               i
o                              D
d                              e
n                              z
a                              s
T a n d o r i D e z s ő

 

 

 

Havas fény

T. D. karácsonyfája alá
De jó is
De jó is tudni hogy
De jó is tudni hogy van valaki
Van valaki odaát a havas háztetők alatt
Ott túl a rakparti háztetők alatt
Van valaki a havazásban ott túl aki tudja
Tudja hogy tudom: tudja
Vagyok
Virágokat szelídít Ő: rétszavakat
És madarakat
A röpülés villámló hiányjeleit
Örök aposztrofjait az égnek
Létszavakat szelídít Ő: virágokat
De mit virágokat!
Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot
A rét-gyepszótár útszélremagzott
Gizgaz-szavai-gyomokat
És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat
De mit madarakat!
A tél pohos pontosvesszőit
Terek kövein fák promenádjain virityelő
Izgága madárcigány-népet nyárseftelő
Verebeket
Ó távol Fű- és Fabarátom!
Virág- és Verébszavú
Assziszibeli szerzet!
Hagyd oda most
Kedves madaraid és kedvenc szavaidat!
Öltsd fel ködcsuhádat
S indulj a város alá a falakon túlra!
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
Menj hát
Mögötted micsoda népek
Micsoda processzió!
Sárkánygyík-Duna és királysága
Csúszómászó népe
Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok
sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza
S a fenevadak:
Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd
S más hidak: jámbor tigris, oroszlán
megjuhászodott párduc
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
Menj hát Szelídszavú!
És fedd meg
– mint egykor –
Az fordolt világot:
„Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”

 

 

 

Költők, mi

Nyomjuk, mint süket a csöngőt,
a szöveget,
költők, mi: emberiség-köldök-
kölöncök.
Mondjuk,
mint aki holnap született.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]