Történelem
Mondják: lejöttek a fáról. De én is |
velük mentem. Láb nélkül. Én, a fa! |
Gyökereim az utat velük mérik. |
Göcsörtjeik időim ág-boga. |
|
Viszem őket koronámban végig. |
Ott makognak, sokadnak, szapora |
fajként nyüzsögnek, tetvészik |
egymást, sok hülye majompofa. |
|
Elhagyom-e őket? No iszen! |
Ha elengednék egyszer a kezem, |
ha kibújnának lombomból valaha; |
|
Én vagyok Ők, s Ők maguk a Fa. |
Törzsem törzsük, s a történelem |
– idegrendszerem – bűnök bolyhozata. |
|
|
Példamondatok
Nézz körül jól Ez a fa árnya |
És ez a fa De lehet: Te vagy |
mind a kettő Hát nézd magad |
Nézz jól körül fa és fa-árnya |
|
A föld sebére
A vetésbe beletaposhatsz, |
hiába hiszed, hogy nyomot hagysz, |
addig élsz, míg a vetés vérzik, |
míg az a seb föl-fölfakad: |
|
Vogul könyörgő
Gyökeres fád gyökere rengedezzen, |
ágas fád ága lengedezzen! |
Összetekert drága selymed |
Kék szöveted drága vásznát |
Az új tavasz jávorbikáját |
|
Holnapsírokkal beszélgetve
Hát megvolt az első tömegsírgyakorlat. |
A legelső a földön. Bár e sártekenő |
sírkötelesei párszor megtanultak |
porlani, s tömeghalni mindenek előtt. |
|
Volt egy-két előtanulmány is. Holtak. |
Kőbalta-reglamák. Semmi gödrébe lőtt |
nemzetek. Ábel arcok. Kik is voltak? |
Szuronyra fűzött gyöngysor csecsemők. |
|
S volt egy-két közös gyakorlat: Hitler, Sztálin, |
az Apokalipszis lova patáin |
csüggő ebkolera; magánzó pestis. |
|
Száll fölfele az én-te-mi tömeg-felhő, |
s a minket villanó föld megjelenti |
fényével: ennyi egy emberiségöltő. |
|
|
Fehérvár felé
– ahogy elrendezte őket az idő – |
|
|
Télfúvás
ne is akarjon fellobogni, |
kivitték lópatkók, lidérces ángyok, |
a vakablak alá, hogy aki látja, |
higgye, egy odakent véres tenyér |
egy ütlegelés megdermedt tenyérkópiája |
|
A nyaras, a nomád színek népvándorlása |
s az ég lombjait, a gyönge hajtású fényt, |
|
sugarakat földig lerágta. |
|
És eldőlt a házfal. És a kert |
télporral, apróra zúzott cserepekkel, |
húzott fel napvéres kútjából |
minden nap, minden reggel. |
|
Mindenütt, amerre csak a szem elér, |
Megfagyott, fölpüffedt a fagy is, |
|
|
Zuhogó föld
mészkőhegy-fennsík homlok. |
|
Hol az a pitypang-rebegésű szemhéj, |
az a gyermekláncfűvirág látás? |
|
hogy mint fehér áttetsző ejtőernyő, |
|
bele néztetek a koponyámba |
|
már az agyamba túrtatok szikével, durva fénnyel |
|
Arcomra fordított fejbőröm mögé nyúltatok, |
|
Kipakoltátok a gyomromat, |
|
Megnéztétek a májamat, a vesémet |
heréim nap-robbanás színképét |
|
De nem velük voltam tele mindig? |
|
Forduljatok hát el Tőlem! |
|
|
Föld és ég
Vitorla csobban a kékben. |
fémesen egymásba siklanak. |
|
Boldog vagyok. Mint a berepülő |
Vagy mint az őslétbe merülő |
sejt és sejtelme: az ember. |
|
|
Arany János után
ha én éltem, nem én éltem, |
mert ha épp én éltem volna, |
éltem túl nem éltem volna, |
|
Négy legszebb
El hulla! Virág! El iram! Lik az élet! |
|
|
Ohridi versezetek
Ha bemész az Ohridi Tóba, |
olvasd a hullám-írást, odalent |
Egymás után, sor sorra rajzolódva. |
Darazsak munka-hieroglifája: |
fénysejtek hatszögű sátra |
|
Összekeverül való és valótlan. |
|
S valóban! |
Mintha a valóban: |
s – mintha tükörben járnál, meghasadóban – |
megnyílik éj s nap, világ és végtelen. |
|
A két kárpit közt te mész. |
|
|
zöld habú, hang-tajtékos Múzsa! |
|
|
csoda, hogy le nem szakadsz |
|
ki folyton folyvást ordít, |
csillagról földre fordít, |
|
|
|
Képeslap a Szveti Naum kolostorból
T. B. tábornoknak Nagykovácsiba
A tavon, odalenn, egy hajó. Az orra |
– mintha sebességéből (s H2O-ból) sodorna |
|
Sirül, pödrődik, sodródik a sodra. |
Kétoldalt kicövekelik a hegyek. |
Húrja izzik, megfeszül, remeg, |
– saját maga előtt tolja – |
|
Mint egy nagy íj: öbölnyi már! |
íve most van elszakadóban. |
|
Aztán semmi… Zöld nyíl remeg: |
nagy V a messzeségbe fúródva. |
|
|
Lécek nappalból – éjszakából
Válasz
a magyar költőnek még mindig |
és petróleumlámpa szaga van, |
és villanykörte szaga van, |
néha ég és szivárvány szaga van, |
reggel kaszálta sarjú csillag szaga van, |
|
Születésnapi vers
Bertók Lászlónak
s kétszeresen is! – De hol van |
az ötvenes évek?! – A holdban! |
(Hál’ Istennek, kibírtuk.) |
|
De ez a te-félszáz, hol van, |
László, melyik föld-holdban? |
vándorolsz élő húsunkban: |
jelenben, jövőben, múltban?! |
|
egy tagban, tagosítatlan, |
kissé – de egy birtokban: |
|
A másik meg? Ne számold össze! |
Beadtad versekként a közösbe, |
hogy veled jussunk többre |
s te velünk légy egyszerre |
birtokos s birtok is egybe |
– és – vers versre, rög rögre – |
|
mindaz, mit nekünk adtál, |
hogy magadra ne maradjál: |
Vése, Nagyatád, s Marcaltájt |
világűr tárgyak a szívben: |
|
Utószó:
Költők, amíg csak bírtok, |
s míg: sörtök, bortok, írtok, |
László! Örök költői birtok. |
|
|
Két perpetuum mobile
Őszed irodna Tandori Dezső |
|
Egy bűvös kocka síkvetülete
|
Havas fény
De jó is tudni hogy van valaki |
Van valaki odaát a havas háztetők alatt |
Ott túl a rakparti háztetők alatt |
Van valaki a havazásban ott túl aki tudja |
|
Virágokat szelídít Ő: rétszavakat |
A röpülés villámló hiányjeleit |
Örök aposztrofjait az égnek |
Létszavakat szelídít Ő: virágokat |
Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot |
A rét-gyepszótár útszélremagzott |
És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat |
A tél pohos pontosvesszőit |
Terek kövein fák promenádjain virityelő |
Izgága madárcigány-népet nyárseftelő |
|
Ó távol Fű- és Fabarátom! |
Kedves madaraid és kedvenc szavaidat! |
S indulj a város alá a falakon túlra! |
|
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét |
Sárkánygyík-Duna és királysága |
Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok |
sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza |
Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd |
S más hidak: jámbor tigris, oroszlán |
|
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét |
|
„Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…” |
|
|
Költők, mi
Nyomjuk, mint süket a csöngőt, |
költők, mi: emberiség-köldök- |
|
mint aki holnap született. |
|
|
|