Világot írni
| Köveket hoztam haza Szibériából |
| meg nyírfakéregéjt, s pár száműzött virágot |
| lepréselve egy könyvben; hósivatagából |
| kivesztek a szavak, s csak a télláncolt virágok |
| kihűlő teste hagyott valami fagymaszat |
| írást maga után… |
De bárha kiszakadt |
| lélegzeted a szó, nem magát a világot |
| akartad írni mindig: fa-fát, láng-lángot, |
| a lehetetlent, tilos- és hiánymagadat?! |
|
| Írnék én nyírfakéregre is, ha azt lehet. |
| Mint a fegyencek. De bárha nyárfa lenne |
| – én, boldog – minden versem. Megéli a telet, |
| s élő fény marad minden levele, sejtje. |
| Ükére üt vissza: az emberi nemre, |
| így előre: az egyetlenegyszer egyre |
| – rám, rád, őrá – ki milliárdszor lehet, |
| de csak most él, most hal, és most szeret, |
| végtelenét a mostba lehelve. |
|
| És mentem ott. Ég alatt. Föld felett. |
| Hogy megtaláljam. Ne hagyjam a földben. |
| De nem moccant. És nem adott jelet. |
| És nem mozdult egyetlenegy göröngy sem. |
| Csönd és napfény zuhogott. Fölöttem |
| homokpergő ég, napsárga márga. |
| Körben a tajga. Némán. Szuronyos-zölden. |
| Mint rettenetes, fölzúgó kaszárnya. |
|
| Ezután csak nyárfáim szeretem. |
| Az októberes fákat. Csontmagányuk. |
| Szikkadt mosolyuk. Őszös, levéltelen |
| lombjaikat. Szájtalan susogásuk. |
| Ezután csak csontjaik ölelem. |
| Akár a földben ölelném apámat. |
| Porlik az idő. Malmok: könyörtelen |
| kötvények s rigók bérlik koponyámat. |
|
| Azt szeretném, ha nem lenne szavam |
| semmire sem, és minden megénedne. |
| A csönd, ha csönd, konduljon hangtalan |
| de üsse át a földet harangnyelve. |
| Kongat a szív is, öröklét-telente |
| az emberéjben, ha ég-föld máglyapiros… |
|
| Dobd el, emberfia, a versem! Kezedben |
| füstöl, föllángol, ég a papiros. |
|
|
|