Az arcom visszakérem

1982–1988

 

 

 

 

Világot írni

Köveket hoztam haza Szibériából
meg nyírfakéregéjt, s pár száműzött virágot
lepréselve egy könyvben; hósivatagából
kivesztek a szavak, s csak a télláncolt virágok
kihűlő teste hagyott valami fagymaszat
írást maga után…
írást maga után… De bárha kiszakadt
lélegzeted a szó, nem magát a világot
akartad írni mindig: fa-fát, láng-lángot,
a lehetetlent, tilos- és hiánymagadat?!
Írnék én nyírfakéregre is, ha azt lehet.
Mint a fegyencek. De bárha nyárfa lenne
– én, boldog – minden versem. Megéli a telet,
s élő fény marad minden levele, sejtje.
Ükére üt vissza: az emberi nemre,
így előre: az egyetlenegyszer egyre
– rám, rád, őrá – ki milliárdszor lehet,
de csak most él, most hal, és most szeret,
végtelenét a mostba lehelve.
És mentem ott. Ég alatt. Föld felett.
Hogy megtaláljam. Ne hagyjam a földben.
De nem moccant. És nem adott jelet.
És nem mozdult egyetlenegy göröngy sem.
Csönd és napfény zuhogott. Fölöttem
homokpergő ég, napsárga márga.
Körben a tajga. Némán. Szuronyos-zölden.
Mint rettenetes, fölzúgó kaszárnya.
Ezután csak nyárfáim szeretem.
Az októberes fákat. Csontmagányuk.
Szikkadt mosolyuk. Őszös, levéltelen
lombjaikat. Szájtalan susogásuk.
Ezután csak csontjaik ölelem.
Akár a földben ölelném apámat.
Porlik az idő. Malmok: könyörtelen
kötvények s rigók bérlik koponyámat.
Azt szeretném, ha nem lenne szavam
semmire sem, és minden megénedne.
A csönd, ha csönd, konduljon hangtalan
de üsse át a földet harangnyelve.
Kongat a szív is, öröklét-telente
az emberéjben, ha ég-föld máglyapiros…
Dobd el, emberfia, a versem! Kezedben
füstöl, föllángol, ég a papiros.

 

 

 

Mese az emberiségről

 

 

 

 

Történelem

Mondják: lejöttek a fáról. De én is
velük mentem. Láb nélkül. Én, a fa!
Gyökereim az utat velük mérik.
Göcsörtjeik időim ág-boga.
Viszem őket koronámban végig.
Ott makognak, sokadnak, szapora
fajként nyüzsögnek, tetvészik
egymást, sok hülye majompofa.
Elhagyom-e őket? No iszen!
Ha elengednék egyszer a kezem,
ha kibújnának lombomból valaha;
Én vagyok Ők, s Ők maguk a Fa.
Törzsem törzsük, s a történelem
– idegrendszerem – bűnök bolyhozata.

 

 

 

Példamondatok

Nézz körül jól Ez a fa árnya
És ez a fa De lehet: Te vagy
mind a kettő Hát nézd magad
Nézz jól körül fa és fa-árnya

 

 

 

A föld sebére

Tank!
A vetésbe beletaposhatsz,
hiába hiszed, hogy nyomot hagysz,
addig élsz, míg a vetés vérzik,
míg az a seb föl-fölfakad:
halálod a kalász túléli,
benő a seb, benöveszti,
behegeszti a búzamag.

 

 

 

Vogul könyörgő

Szél-apó, szél!
Hófejű fütyülő napot
terelj ide!
Gyökeres fád gyökere rengedezzen,
ágas fád ága lengedezzen!
Összetekert drága selymed
széltibe kiterítsd!
Kék szöveted drága vásznát
hosszába kiterítsd!
Szélfejű fütyülő napot
téríts ide!
Hófejű fütyülő napot
terelj ide!
Az új tavasz jávorbikáját
néked terítem le.

 

 

 

Holnapsírokkal beszélgetve

Egy újsághírre
Hát megvolt az első tömegsírgyakorlat.
A legelső a földön. Bár e sártekenő
sírkötelesei párszor megtanultak
porlani, s tömeghalni mindenek előtt.
Volt egy-két előtanulmány is. Holtak.
Kőbalta-reglamák. Semmi gödrébe lőtt
nemzetek. Ábel arcok. Kik is voltak?
Szuronyra fűzött gyöngysor csecsemők.
S volt egy-két közös gyakorlat: Hitler, Sztálin,
az Apokalipszis lova patáin
csüggő ebkolera; magánzó pestis.
Száll fölfele az én-te-mi tömeg-felhő,
s a minket villanó föld megjelenti
fényével: ennyi egy emberiségöltő.

 

 

 

Mese az emberiségről

Hol volt,
hol nem volt.

 

 

 

Fehérvár felé

Megy a vonat.
Kidőlt ó-temető:
birkanyáj
dülöng a dombon.
A gyapjas sírkövek
– ahogy elrendezte őket az idő –
egymás hegyén-hátán
nyaklanak, döglenek,
s híznak,
ahogy eltervezi a fű,
megengedi a föld.
Középütt
– keresztről leszállt
Krisztus király –
a pásztor.
Két karja összezárva
a mellén.
Magában áll.
Majd karját kitárja,
mintha fölszállna,
s az lenne a szárnya.
Önmaga árnya
lesz majd a keresztje.
Fölröppenésére szegezve
magasodik a tájba.
De még nincs este.
Véres töviskoszorújával
csak most koronázza
meg az alkonyat.
Most csúszik
a homlokába
a nap.
Egyre erősebb
szíve csendje:
most kalapálják benne
 
– kampóvá –
a sugarakat.

 

 

 

Télfúvás

A tűz megfagyott,
 
a lángot,
ne is akarjon fellobogni,
kivitték lópatkók, lidérces ángyok,
ködmönös mesék közé
a kamrába porosodni,
s fölszögezték a falra,
mint egy denevért,
a vakablak alá, hogy aki látja,
higgye, egy odakent véres tenyér
 
röntgenlelete,
egy ütlegelés megdermedt tenyérkópiája
 
És ne is gondoljon
 
a lobogásra!
 
Csak a zuholásra,
 
és a zuhogásra!
És eljött a mész uralma,
 
a fehér.
A nyaras, a nomád színek népvándorlása
után elkezdett hullni
előbb a jég, a dér,
s az ég lombjait, a gyönge hajtású fényt,
 
a fehérre meszelt törzsű
 
sugarakat földig lerágta.
És eldőlt a házfal. És a kert
 
megtelt
télporral, apróra zúzott cserepekkel,
 
és férficsikorgást,
 
asszonyjajt,
 
gyereksírást
húzott fel napvéres kútjából
minden nap, minden reggel.
Mindenütt, amerre csak a szem elér,
 
fehér, fehér és fehér.
Megfagyott, fölpüffedt a fagy is,
 
didereg a lélek is,
 
nemcsak a tél.
 
Ó nap,
 
kelő nap,
 
megkelsz-e valaha,
 
leszel-e
 
világkenyér?

 

 

 

Föld, sorsosom

 

1

Úgy élek itt,
mintha örökké élnék.
S mintha örökké élnék,
már nem vagyok.
 

2

Föld!
Hű rokon!
Ha nyakadba veszel,
s átviszel
a Túlnanon,
ne vedd zokon,
ha, mint apám hajában
egykoron,
hogy le ne essem,
minden füvedben
megkapaszkodom.
Hát ne sziszegj!
Ne szisszenj!
Föld!
Sorsosom!

 

 

 

Zuhogó föld

Nem barátaim,
az nem én vagyok!
Nem az a
szíjács-párnán
nyugvó, elnehezült fő.
Nem az a
mészkőhegy-fennsík homlok.
Nem az a két
bronzharang-szemhéj,
amit
hiába kondít meg a fény,
nem zeng!
Hol az a pitypang-rebegésű szemhéj,
az a gyermekláncfűvirág látás?
Ki fújt rá,
hogy mint fehér áttetsző ejtőernyő,
tekintetem
elszállt és vele
minden szín és fény
rétek zöldje,
ég kékje,
föld feketéje,
s a láthatatlan színek
csengése is.
Tudatom:
köröztethettek,
kerestethettek,
már nem vagyok sehol.
Pedig már
bele néztetek a koponyámba
– nem voltam ott
már az agyamba túrtatok szikével, durva fénnyel
– nem voltam ott
Arcomra fordított fejbőröm mögé nyúltatok,
hátha odabújtam épp
– nem voltam ott.
Kipakoltátok a gyomromat,
a beleimet
– nem voltam ott
Megnéztétek a májamat, a vesémet
az epém,
heréim nap-robbanás színképét
– nem voltam ott
Csak az a
vasmázsa-fej,
mészkőhegy-homlok,
bronzharang szemhéj –
és újságpapírgombóc,
géz, tampon
az agyam helyén,
újságpapírgombóc,
géz, tampon
a gyomrom helyén,
beleim helyén,
elkeveredve velem.
De nem velük voltam tele mindig?
Betűvel az agyam,
tévével a szemem,
szónoklatokkal a szám?
Nem helyettem
beszéltek,
néztek és láttak,
nevettek és szerettek
mindég?
Forduljatok hát el Tőlem!
És ne nézzetek vissza,
csak ha tudjátok:
ki tette ezt!
Akkor majd
meglódítom a lábam,
megmozdítom a karom:
és visszarakom
magamba
magamat.
Lehetünk újra
együtt!
De addig:
„Agyő!
Édes úr!”

 

 

 

Föld és ég

Vitorla csobban a kékben.
Hallani: megfordul a nap
maga körül. A sugarak
– ég és föld tolózárai –
fémesen egymásba siklanak.
Boldog vagyok. Mint a berepülő
pilóta zuhanás előtt.
Vagy mint az őslétbe merülő
sejt és sejtelme: az ember.
Az öröklétsalak.

 

 

 

Arany János után

Én éltem-e, amit éltem,
vagy valaki más,
ha én éltem, nem én éltem,
hanem az a más,
mert ha épp én éltem volna,
miképp az a más,
éltem túl nem éltem volna,
miképp az a más.

 

 

 

Négy legszebb

 

A legszebb sakkvers

Szabadság, szerelem!
e2 kell nekem.
 

A legszebb verssor

El hulla! Virág! El iram! Lik az élet!
 

A legszebb költő

Burokban született?!
Hurokban!
 

A legszebb nemzedék

Egyívásúak?
Egy ivásúak!

 

 

 

Ohridi versezetek

 

Amatőr fénykép

Ha bemész az Ohridi Tóba,
olvasd a hullám-írást, odalent
íródik épp a fövenyen.
Egymás után, sor sorra rajzolódva.
Mennyi áttetsző ábra!
Darazsak munka-hieroglifája:
fénysejtek hatszögű sátra
karistolódik át a vizen.
Összekeverül való és valótlan.
S valóban!
S valóban! Mintha a valóban:
mégy az Ohridi Tóban,
s – mintha tükörben járnál, meghasadóban –
megnyílik éj s nap, világ és végtelen.
A két kárpit közt te mész.
Ősember-meztelen.
 

Költői est a hídon

Ó, Sztruga! Sztruga!
Fékszáron vezetett Drim,
hídnyerges, toporzékoló,
zöld habú, hang-tajtékos Múzsa!
Ó, Sztruga! Sztruga!
Ím,
itt akkor is
csillagot rúg a
Pegazus,
ha az ég gazos,
sötétség-zabos,
s nem csillagos.
 

Devecserit megidézve

Oh, Ohrid! Ohrid!
Mennyi új és ó-hit!
Te is, sztrugai jó híd,
csoda, hogy le nem lódí-
tod csudálóid,
a sok-sok gajdolót itt,
csoda, hogy le nem szakadsz
a sok dalnok alatt,
ki folyton folyvást ordít,
csillagról földre fordít,
s közben a köz-csöndre
nem sok gondot fordít.

 

 

 

Képeslap a Szveti Naum kolostorból

T. B. tábornoknak Nagykovácsiba

 
A tavon, odalenn, egy hajó. Az orra
– mintha sebességéből (s H2O-ból) sodorna
kétfelől kötelet –
kettéhasítja a vizet.
Sirül, pödrődik, sodródik a sodra.
Kétoldalt kicövekelik a hegyek.
Húrja izzik, megfeszül, remeg,
ahogy a hajó orra
– saját maga előtt tolja –
a sodrás-kötelet.
Mint egy nagy íj: öbölnyi már!
Idege, a látóhatár
íve most van elszakadóban.
Aztán semmi… Zöld nyíl remeg:
nagy V a messzeségbe fúródva.
És hánykódik az ég.
Vizek vérzenek

 

 

 

V. I. sör- és sírverse

Itt hasal a
Váncsa
hasa
háncsa.
Inkább volt
tűnődő findzsa,
mint hát-folt:
másba
ütődő
lándzsa.

 

 

 

Sláger

A régi, régi álmok
eltűnnek mint akár
a régi, régi álmok,
és akár az akár,
a régi, régi álmok
már nincsenek sehol,
akár a régi álmok,
és akár a sehol,
mert minden széthaldokló
és széthulló akár
– béget mint a toklyó
szájában a kalász,
csak te maradsz mindig
mindegyre énnekem
hogy vinni visszaintik
mindiges énekem:
A régi, régi álmok
eltűnnek mint akár
a régi, régi álmok,
és akár az akár,
a régi, régi álmok
már nincsenek sehol,
akár a régi álmok,
és akár a sehol.

 

 

 

Lécek nappalból – éjszakából

Fényes dél
belépsz egy sötét
lépcsőházba
elhagy az árnyad
elmégy te is
és nemsokára
a dél
se él

 

 

 

Válasz

Bizony, Nagyasszony
a magyar költőnek még mindig
trágya szaga van,
és vaspor szaga van,
és izzadtság szaga van,
és ráspoly szaga van,
és apjaszaga van,
és anyjaszaga van,
és nádtetőszaga van,
és folyosó szaga van,
és petróleumlámpa szaga van,
és villanykörte szaga van,
néha ég és szivárvány szaga van,
reggel kaszálta sarjú csillag szaga van,
és munka szaga van,
és szerszám szaga van,
és Ön, Nagyjóuram,
hiába teszi föl
foncsorozott szemüvegét,
hiába tesz föl bármit:
a teliholdat
vagy egy új holdat akár,
nem szüli,
nem éli,
nem teremti,
csak visszaveri hidegen
az élő,
tiszta fényt.

 

 

 

Születésnapi vers

Bertók Lászlónak

 
Ötven év! Ha holdban
számolom: kulákbirtok
s kétszeresen is! – De hol van
az ötvenes évek?! – A holdban!
(Hál’ Istennek, kibírtuk.)
De ez a te-félszáz, hol van,
László, melyik föld-holdban?
Konok koponyacsontban?
Hogy – aknaszilánkhold –
vándorolsz élő húsunkban:
jelenben, jövőben, múltban?!
Egyik feled ihol van
előttünk, tenmagadban,
egy tagban, tagosítatlan,
igaz, tagbaszakadtan
kissé – de egy birtokban:
emberi mivoltodban.
A másik meg? Ne számold össze!
Beadtad versekként a közösbe,
hogy veled jussunk többre
s te velünk légy egyszerre
birtokos s birtok is egybe
– és – vers versre, rög rögre –
a mi jussunk növessze.
Mid maradt, se tiéd már,
hiszen eleve ránk száll
mindaz, mit nekünk adtál,
hogy magadra ne maradjál:
Vése, Nagyatád, s Marcaltájt
világűr tárgyak a szívben:
Éltessen érte az Isten!
Utószó:
Költők, amíg csak bírtok,
van tollatok, papírtok,
s míg: sörtök, bortok, írtok,
köszöntsük: Éljen Bertók
László! Örök költői birtok.

 

 

 

Két perpetuum mobile

Öröklét játék T. D.-nek
 

Oda-vissza fény

Őszed irodna Tandori Dezső
 

Egy bűvös kocka síkvetülete

Ő s z e d i r o d n a T
s                              a
z                              n
e                              d
d                              o
i                               r
r                               i
o                              D
d                              e
n                              z
a                              s
T a n d o r i D e z s ő

 

 

 

Havas fény

T. D. karácsonyfája alá
De jó is
De jó is tudni hogy
De jó is tudni hogy van valaki
Van valaki odaát a havas háztetők alatt
Ott túl a rakparti háztetők alatt
Van valaki a havazásban ott túl aki tudja
Tudja hogy tudom: tudja
Vagyok
Virágokat szelídít Ő: rétszavakat
És madarakat
A röpülés villámló hiányjeleit
Örök aposztrofjait az égnek
Létszavakat szelídít Ő: virágokat
De mit virágokat!
Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot
A rét-gyepszótár útszélremagzott
Gizgaz-szavai-gyomokat
És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat
De mit madarakat!
A tél pohos pontosvesszőit
Terek kövein fák promenádjain virityelő
Izgága madárcigány-népet nyárseftelő
Verebeket
Ó távol Fű- és Fabarátom!
Virág- és Verébszavú
Assziszibeli szerzet!
Hagyd oda most
Kedves madaraid és kedvenc szavaidat!
Öltsd fel ködcsuhádat
S indulj a város alá a falakon túlra!
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
Menj hát
Mögötted micsoda népek
Micsoda processzió!
Sárkánygyík-Duna és királysága
Csúszómászó népe
Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok
sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza
S a fenevadak:
Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd
S más hidak: jámbor tigris, oroszlán
megjuhászodott párduc
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
Menj hát Szelídszavú!
És fedd meg
– mint egykor –
Az fordolt világot:
„Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”

 

 

 

Költők, mi

Nyomjuk, mint süket a csöngőt,
a szöveget,
költők, mi: emberiség-köldök-
kölöncök.
Mondjuk,
mint aki holnap született.

 

 

 

Zárt kapud előtt

 

 

 

 

Megtalált dal, 1959-ből

Egy este csak úgy leheveredtem
egy lánnyal a csillagokkal szemben,
s csak úgy magamtól, kibetűztem
szeméből, szájából a világ,
a madarak ákom-bákomát.
Most jó lenne mindezt elfeledni,
és egész analfabéta lenni,
és újra legelőször szeretni.
Mint csodálatos ábécés könyvet
felütni minden mosolyod, könnyed,
és szótagolva az eget, a földet
betűzgetni így: „tö…e…te.”
És rádismerni: „te, te, te!”

 

 

 

Sanzon

Milyen szerelem volt, milyen!
Akár a vízbefúlók harca,
– meg nem marad a fövenyen,
magát elfedi, kitakarja,
mint a víz, meghal szüntelen.
Milyen szerelem volt, milyen!
Két késdobáló hideglelése,
– de hol a kés, hol a porond már,
s mégis: köröttem, homlokomnál
rezeg szemed lángoló kése.
Milyen szerelem volt, milyen!
Két idő, egymásba akadva!
Két megválthatatlan igen,
remegő fa, remegő balta
szűnik, születik szüntelen.
Mégis szerelem volt, igen!
Víz, fény szakadó szívverése –
mit kidobogtam, kidobogtál,
ami nincs még és ami volt már,
igen és nem. Mégis és mégse.

 

 

 

Szegfű utca 23.

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
– Hogy illatozott esténkint az olajfa,
kérge alatt bábjait babusgatta a hangya,
a falban tücsök rítt, fekete tititás!
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
– Hogy sütött a kő, mikor a gangra
kiültünk szellőzködni, s a hold az ágakba akadva
megpengette a fákat, zengtek a kert-citerák!
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
– Lehettem volna virágaid vitéze, Kardvirág-hadnagy
vagy a tulipánok között hajlongó szél-karnagy,
ahogy a gyökereknek s a zengő rügyeknek dirigál!
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
– Beszélhettem volna a Kézzel, kinek nyelvén balta,
gyalu, véső is érzett, s az oázó vas, ha ő akarta,
elszelídült s az elalvó tűzzel elcsicsikált.
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
– Volt ott egy kút, világ-kávájára hajolva
a messzi tengerek testvére lehettem volna,
hétmérföld-időt lépő kútcsizmás óriás.
– De hajnalra mindig elfordult a föld,
a virágok tüzes torka berekedt,
a kútban láncok csörögtek, s csupa elölt
álmot húztak föl nyikorogva a napvödrű reggelek.
Hallgatod-e még, mondd, s nélkülem mit csinálsz?!

 

 

 

Esti ima

Ha nem alszol velem,
meghalok, úgy hiszem,
le se hunyom szemem,
elfog a félelem,
oly csönd, oly jégverem-
nagy csönd lesz hirtelen,
hogy azt is hihetem,
megállott a szívem,
s valaki végtelen
szem néz rám hidegen
és rezzenéstelen,
és csak a Nem, a Nem,
folyik át hűvösen,
hidegen eremen,
a semmit nézdelem,
nézem a semmiben,
ahogy valamisen
néz a valamiben
valami semmisem,
hát ne hagyj énvelem,
aludj mindig velem,
életem életű
életem éIete,
Egyetlen Kérelem,
ébredj mindig velem!

 

 

 

Jaj, ősz!

Jaj, jaj! – az őszriadt lélek rikoltoz,
oá! – verődik csont a csonthoz,
oá! – tapad hús a húshoz,
vacog, bújna az ember is –
Ősz, ősz! – riad a jaj, harangoz,
de bennem még fénylik az arcod,
és érzékeim: élni riasztott
vadludak, nyaraik keresik.
Zúgasd csak, ősz, jajos harangjaid!
Rianj fény! Ég!
Rianj fény! Ég! Ha hajad megvakít,
minden jajom magadba temeted.
És: nyár, nyár! Meztelenül elomlik,
s nem a levegő: lombtól lombig
gyűrűzik, gyújt tekinteted.

 

 

 

Holdhíd

Mártának, névnapjára

 
A nyárfa árnya átér a vizen.
Vagy a nyáré? A hold átmegyen
rajta. Az éjszakán? Vajon átérek-e?
A nappal fényleni megérek-e?

 

 

 

Csonka mondatok

Jön valaki. Belép az ajtón.
A fénybe bámul. Tükröm kinyitja.
Otthagyott boromba belekortyol.
Otthagyott poharam elejti.
Nem gyűlölöm. Helyettem-társad.
És talán ő se gyűlöl engem;
ki rég a rég kivágott hársak
szeme színében melegszem.

 

 

 

Tüzed s tüzem

Sírok, mint az elfogyó
tűz, sírok magamban.
Zokognak csontjaim. Fagyott
füst kígyóz hajamban.
Születtem. Születtél. Hogy boldog
veled legyek. S te velem.
Legyünk egymásbaojtott
két láng: tüzed, s tüzem.

 

 

 

Zárt kapud előtt

Bár bőrömet kiveri a szík,
nyelvemet elemészti fűrozsda,
föld-énem: porom is emlékezik
valami gyönyörű tilosra.
Mint kinek nincs keze már, és sziszeg,
jajog, mert ujja is viszket és fázik,
fáj vissza minden elveszített
szó, perc, ami rólam leválik.
Fáj, mint a fának a levél.
Levélnek a fa, ha magától
– dac-propeller! – hadar, beszél;
Hullik: Előre visszaszámol.
S fáj minden, amit már nem tudok,
nem tudhatok, nem ismerhetek meg.
Holnapok Holnapja! Éden-titok!
Zárt kapud előtt égek, didergek.

 

 

 

Királyok völgye

 

 

 

 

Hármas oltár Illyés Gyulának

 

Hegyi beszéd

(Illyés Gyula a rádióban)
De jó volt hallgatni Téged, szent és bölcs öreg,
egy héten át, hallani zárt és nyílt eidet,
azt a melence-melegű, föld-meleg
öblű, kismamahas-fényű zöngést, ami oly kerek,
hogy gyereket lehetne füröszteni benne, vagy kenyeret:
kikeletet dagasztani, ősz és tél nyarából és tésztás és anyás
kézzel kifogni belőle a mindenség-kovászt
a holnap-kenyérhez, valami eföldi ragyogást.
És jó volt hallani azt az élesebb
fényesebbet is, a nyíltat; jégcsapok csengenek,
februári fényüllők a szél pörölye alatt;
egy egész tábla napraforgóvirág csivog, s az anyanap
sugarai csőrükben fénnyel a hangos fészkekre szállanak;
pohár csattan, kard csörren, birka béget hűen,
hullócsillag, kavics sír földi nyelvén a fűben.
De nemcsak hangodat, beszédes szavaid
is jó volt hallani, s falni, mint a hazait
egykor Fehérvárott, mikor valami
csomag jött, levél, s benne – mint ráragadt, árva
pampucska-szirom, udvarunk akáca-virága –
egy-egy sárrétei szó: csuport, összeaszott
verébtöppedt sárrög, (egyszer főbecsapott
ilyennel a Főső), vagy: szesszió (szőlő, kert a romhalom mögött),
hol szeretők heverésztek, gőzmozdony dödögött
s a sorok alatt – mai mondatba illik-e? –
a mézillatú szó: „Jól van a szülike.”
Így osztod – Hegyi Beszéd, Te – s mióta már, Magad.
Jóllakatod – századokra előre – megmaradt
néped – a szét nem térült tavat, halászt, halat.
Pedig maradhatott volna a Puszták Fia
párizsi költő, és modern – a fél francia
avantgarde tanú rá: Tzara, Aragon, Éluard…
De hívóbb és kihívóbb volt a honi sár,
s mindennapi kenyerünk, a nyelv…
s mindennapi kenyerünk, a nyelv… Egy, egy karajt
vágtál a világnak is, majszolják ahajt,
volt ki jó szívvel vette, volt ki várt, mit akar
Európaiak közt egy nigger, egy magyar?!
 

I.N.R.I.

„J.A.-t elvágta a vonat,
Ő meg vonatra szállt, vonatra”
– kattogja hány rozsdás, rohadt
vonatkerék-száj, ki visszavonatna
mindent, mi élő, s magyar volt itt,
és élő maradt újra és újra –
hazudik János Vitézből Horthyt,
lesz Szálasi Tündér Iluska, –
mert nagy volt az Ő bűne: mert élni,
s mert élni mert, halottnak hitték
volna inkább a bátrabban félni
nem merő hős agykák, sors-pitykék,
a sokaság jövő-jogán
– szelleme, szerelme a munka
volt – minden Pimodánt
megcáfolt, mert nem volt javunkra,
gyilkos, öngyilkos hit között
volt a dolga, hogy élten éljen,
s legyőzze a daganat-dögöt
népe halál-eszméletében,
ott volt mindenütt: Adyt
temetni és – kamasz-baka
a vörösök közt, Tisza-híd
védni, mert az volt a haza,
„Magát védte csak!” – katt-katt véli
a vonatkerék-száj serényen –
„Most se” – De ki volt az a férfi
ama népbiztos börtönében
ezerkilencszázhuszonötben
a L’humanité tolmácsaként?!
„Hogy majd a Dísz-könyvbe zöngje!”
– Írt bele igaz, de a tényt,
s hagyott
egy mondatot,
ami
annyira mai,
és holnapi,
hogy hazát, európait
lehet rá alapítani.
„Túlélő!” Élt, földet osztott,
s verőfényt, Petőfiét.
És Versaille-ban is, hol eloszlott
félévtizednyi ezredév,
ott volt: látta szégyenvasban
szívünket, s fölszegte fejét
– élt, állt: Golgota a magasban.
Félt? Bátrabban mindenkinél.
 

A világ színe előtt

Visz, nem Szekszárd felé
 
– föld alatt –,
Világ Színe elé
 
a vonat.
Visz, mintha minden sejt
 
és atom
egy-egy vagon lenne,
 
egyazon
Földszív szerelvénye:
 
fekete,
korhadt és süppedt fény-
 
menete.
Zökög a koporsó,
 
zakatol,
bevagonírozva,
 
ami volt,
molekuláiba,
 
a haza:
bakák, kopasz foglyok
 
vagona,
cigányok, zsidók, nyírt
 
fürtjüket,
forró szél sírja szét,
 
füstjüket.
A kicserélt ezrek
 
– mozdonyok
magyar, sváb, tót füttye
 
kavarog.
Zökög a koporsó:
 
hány haza,
hány bűn, hány tömegsír
 
iszonya.
Donkanyar, Szárazajta,
 
Újvidék
szövi szögesdróttal
 
sír-sínét.
Zuhognak a holtak:
 
egyre több
eleven beszélő
 
bűngöröngy
Földnél nehezebb már,
 
fújtat a
fekete szerelvény
 
egymaga.
Mégis fölfele száll
 
húzza a
Világ Színe elé
 
a haza.
Száll – nem Szekszárd felé,
 
föld alatt
Világ Színe elé
 
a vonat
száll – Kölcsey Himnusz-
 
génjei
balsors, víg év-sínjén
 
fényleni.
Száll – napvilág-szene,
 
motora
Vörösmarty zordon
 
jóslata.
Száll – vele és benne
 
utazik
– testvér, apa: Lőrinc
 
és Babits.
Kikönyököl, ég is,
 
csillag is,
a leszakadt vállú
 
József is.
Tó, víz, hegy, domb, fű, fa
 
és bokor
fújtat, kaptat – föl, föl! –
 
zakatol.
Viszik – nem az utat,
 
temetőt,
viszik a magasba
 
a jövőt.
Viszik Világ Színe,
 
elibéd
egy nyelv, egy föld jövő-
 
idejét.
Azt, ki a jövőbe
 
rejteti,
a világ szívébe
 
temeti
lássák – legbelülről –
 
mit akar
európaiak közt
 
egy magyar.

 

 

 

Képriport és ima Illyés Gyula temetésén

Esik. Mint akkor. Március
 
örökködikén.
Kiderül, beborul, megered
 
– hol az ég, hol a fény –
s megered az a szívünkbe vetett
 
egyetlen létremény,
az a dal, az új Talpra magyar,
 
szívünkbéli nevén.
Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő!
Zászlószívekbe takard
a hív-nek rendületlenül
hazává lett magyart!
Esik. Az esernyők fölött
fények, kardok, kaszák
esküszik ama költő-kölök
hazátlan hazaszavát.
Dobpergéseső! Verd csak a szemfödőt!
 
Mit dobogsz most: csatát?
Ítéletet? Fújtató lótüdők
 
márciusmondatát?!
Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő!
Zászlószívekbe takard
 
a hív-nek rendületlenül
 
hazává lett magyart!
Teteme az a vers! Bezárva
 
deszkái börtönibe.
Emberi nemléte cellája
 
rabigájában az Ige.
De ne üsse a hivatal-pecsétet
 
szívére senki se,
hogy: Nincs már! – mert föléled
 
a földcsönd, hogy nincs szíve.
Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő!
 
Zászlószívekbe takard
a hív-nek rendületlenül
 
hazává lett magyart.
Eseget. Ide-idepörköl
 
egy-egy sorozatot
az a gitár még. Föl-fölzörömböl,
 
hátha a tömeg, s a Halott
eltámul, visszahőköl,
 
s nem az iszonyatot,
azt teszi, ami az Őstőtől
 
eleve ránkrovatott.
Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő!
 
Zászlószívekbe takard
a hív-ként rendületlenül
 
hazává lett magyart.

 

 

 

A levegőbe írt zene

Vujicsics Tihamér emlékének

 
Ha sírni tudnék,
siratnálak fehérrel,
ha volna mezős könnyem,
a réti dérrel,
havasokat ha sírnék,
a holdteli hóval,
behavaználak,
bepólyálnálak,
begyolcsolnálak egészen,
nem így, nem így,
ahogy a vas sír
a tűzdög szívében,
nem így, nem így,
ahogy az izzó fém
nedvedzik a tűz
bögyében,
nem így, nem így,
ahogy egy lelőtt repülőgép
csillagszórója izzik
a sötétség kezében,
mert nem olthatom el a
lángod, a lángod, a lángom
– barátom, barátom, barátom –
mért csak a holtakra lesz
az élők szíve bátor,
mintha szájunkba, szívünkbe, szavunkba
temetkeznétek,
a száj, a szív, a szó
ilyenkor
persze fölnyílik,
fölnyilall magától,
fölsírlunk, megtemetődzünk:
tömegsír-kannibálok!
Nem írod már meg
a levegőbe írt zenét
(levegőbe írott zene, Te)
se az Emlékezet halhatatlanságát,
(ó, az emlékezet halhatatlansága, Te,)
ki hangolja fel
mindig-poros,
lehúrolt zongorád,
– talán az álom?
vagy megtanulsz játszani
fényen,
dobolni holdvilágon?
tengeren cimbalmozol,
tavakon citerázol?
Tudtál te minden zenét,
ami csak a molekulák
didergéséből rezeg, szivárog,
ha akarod: kiegyenesíted a holdat,
azon harsonázol;
ha akarod: minden csillag kiég,
a sötétség a zenekari árok,
és te állsz az Űr pulpitusán,
de nem vezényelsz:
testeddel éled
– éled, eléged
a zenét!
Jaj, ott ültünk négyen – Márta, Pisti, Péter és én –
az Operettben, épp mit annyira szerettél,
hogy nemcsak inni, írni – veszekedni, köpködni is odajártál,
ha azt akartad néha, hogy láthatóan és mégis szeressenek,
tudjanak, lássanak, tudják: most balettzenét írsz
– Ó, Gyagilev, Gyagilev, Gyagilev – a holdbéli cári balettnek,
most Csongorral és Tündével beszélgetsz éppen,
most Rákóczi-indulót mész kutatni Teheránba,
a perzsák földjére, ahonnan – így hitted – valók volnánk,
augusztus volt, és napfény, és meleg, hűs sörök,
ott ültünk a Nagymező utca párizsias terén, a
vászonredőny alatt, a presszó placcán, amikor
arra gurult a futballdrukker fröccsöntő, akit annyira
nem bírtál, s a fehér korlátnak dőlve hájfejébe döfte a tölcsért,
jó nagyot nyalintott a fagylaltból, s aszonta a felszolgálónőnek:
„Hallotta, Rózsika? – nyalintás – Meghalt a Vujicsics!
– nyalintás – Most mondták be. – nyalintás – Lezuhant a gépe
a Vörös – nyalintás – Tenger fölött.”
Bennünk égő sötétség, majd kapkodás,
kutakodás telefon-érme és telefon után, telefonok a sebtiben
előkapart ismerősökhöz – MTI, Rádió – igaz-e, igaz-e vagy
mégis ostoba rémhír, hiszen nem lehet, nem lehet, negyvenhat
éves vagy, élsz, ott ülsz épp az U Flekuban, Prágában és
sörözöl, jókedved van, szőke söröket iszol és rozsdás
konyakot és énekelsz – három nyelven és zenélsz krigliken,
hamutartón, gyufán és lekésed, lekésed – goszpodi pomiluj! –
lekésed a gépet, mert valakit odahívtál, mert meg kell a zenét
várnod és aztán csak a nem, a nem, a nem: a gyászhír igaz!
És ömlik, szakad az ének a hársak és platánok fölött,
– Goszpodi pomiluj! – zuhog a szentendrei székesegyház fölött
– Goszpodi pomiluj! – kerek gyerekszájak a ministránsingeken a lukak,
– Goszpodi pomiluj! – pillog a betört ablakszem, pókhálós szentek inganak,
– Goszpodi pomiluj! – propellerezik a platán virága és lezuhan
a kis növény helikopter, s füstölög, ég a fű, porosan.
És hadd mondjam el, Tihamér, torodon, a borpincében megtört kenyeret,
amit a pomázi rácok osztottak szét Krisztus teste helyett,
egy töret – vele fociztál, egy töret – kölcsönadtad
a palatáblád, egy töret – kidaloltad,
egy töret – úszni voltál, egy töret – mit beszéltél
mikor még gyerek voltál, amikor velük éltél.
És elmondjam-e, otthagytam halotti torodat
s visszamentem friss sírodhoz, még nem ment le a nap
a platánok fölött, s a templom falánál, virágaid fénye
előtt egy fekete, hosszú hajú lány térdelt,
a haja halálodig ért, és fekete napként vérzett…
Ha volnék fehér, fehér,
 
sírnálak a fénnyel,
 
ha réti dér,
 
mezős könnyel,
 
holdteli hó ha –
 
havasokkal télfényben,
behavaználak,
bepólyálnálak,
begyolcsolnálak egészen,
nem így, nem így,
ahogy a tűz sír
a vas szívében,
nem így, nem így,
ahogy a tűz
nedvedzik az izzó
fém bögyében,
nem így, nem így,
ahogy lelőtt repülőgéped
csillagszórózik
a sötétség kezében,
mert nem olthatom el a
lángod, a lángod, a lángom:
Sírj, világ! Sírj, tenger!
Oltsd el
könnyeiddel
égő,
elégő barátom!

 

 

 

Sirató

Visky Árpád élő ravatalánál
Woyzeck, szabad vagy! Szabad, akár az isten!
Mint újszülött halott, aki most születik meg.
Meggémbedt testedet leveszik keresztfádról,
fektetnek a földre, félrenyaklott fődet
visszaegyenesítik, s mintha szavaidat,
megnyúlt nyelved visszagyömködik a szádba,
eltört nyakcsigolyád reccsen valamit még
halálod membránján át, mintha te akarnál
telefonálni – túlról – most nem hallunk és nem értünk.
Mért adtad föl magad, mondd, mért jelentetted föl
a dögvésznek életed, s mért adtad föl, miért?
Ha már tilos volt játszni szín, deszka – játsztál volna,
Woyzeck, a madaraknak, a siketnéma fáknak,
a csikasz farkasoknak, medvéknek a havasban,
kupica-fényű csillagokból ittál vón verset,
Ady-remegésű negyvenhétévig-félés,
mért játszasz most ott, hol vallató vaku villog,
taps helyett föld dörög, s bonckés súgja a végszót –
Öt éve itt, a gyermekszínház aulájában
játsztál, Nekünk, fogoly, ítéleted előtt
gubbasztottál áttetsző üvegtömlöcöd alján,
sírásában hempergő ön-sarát evő néma,
kinek szava se, nyelve, háza se, földje sincs már,
kinek nyüszítésétől meggyullad a szalma,
s hiába, mert a nézők előadásra várnak,
s csak az őrjárat talpa: tamm-tamm, tamm-tamm.
Hervay Gizi jött, még akkor hazátlan árva,
s mintha az arcodat, megsimogatta kintről
tömlöcöd áttetsző falát, s te, a rab, fölálltál,
a simogató árnyhoz szorítottad magad,
és visszasimogattad a benti nincset… Így
látlak azóta is; köztetek csak a semmi,
csak az áttetsző kék ég, a két kéz… szabad vagy, Woyzeck,
jaj, szabadok vagyunk mi is, mindörökre.
Most még megvallatnak, még egyszer, utószor,
megnézik koponyád belülről, mit dugtál,
utas, agytekervényeid közé, mit rejtettél
nem a szemhéjad, a szemed, a látásod mögé,
mit ettél, mit ittál utószor, a veséd,
gerinced mit gondolt, mit érzett, mit mondott.
Aztán majd összevarrnak, visszavarrnak halottnak,
visszavarrnak, kiadnak, mi hazaviszünk magunknak.
Asszonyok, havasok jönnek, fölkapnak mint a könnyet,
megmosdatnak, hogy könnyebb legyen szegény szívünknek.
A föld majd ringat, renget. A föld majd ringat, renget.

 

 

 

Harangszó Nagy László ünnepén

 

A Holdharang szava

Nagy László hatvan éves
Nagy László hét éve meghalt
A Szaturnuszról nyarat hoz
mosdjon meg benne az ember
mint a májusi hóban
s legyen szeplőtelen: szép
a Vénusz kanca-habját
vizekre szerelmesíti:
hogy fölizgul a tenger
s minden kút égboltot ellik
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló
 

A Napharang szava

Bastille-ok omlanak porrá
Nagy László hatvan éves
Tyrannok tegnap-poronttyá
Nagy László örök éves
Ha a heródesi szablya
balatonszárszói sínpár
vasbárd a szemesi égbolt
villámpika a szívben
a vers: világkardiogram
Nagy László Betlehem-éves
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló
 

Az iszkázi harangok szava

Nagy László hatvan éves
Nagy László hét éve meghalt
Hogy kondul jaj-teli játja
a gyásznapon: „Erzsike néni!
Nagy néni, Nagy néni, ne sírjon!
Úgy kiharangozom én a
mi drága Lacikánkat,
belereszket a templom,
még Pestre is elhallik:
Lackó-Lacikánk-László”
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló
 

A Földharang szava

Nagy László hatvan éves
Nagy László hét éve meghalt
Mégis övé itt minden
fény fagya fű szisszenése
búzamag jaja a napnak
mert ő maga a Magtár
Napvilág magfúziója
a hasadó halált – élet-
erőmű – csapdába ejti
s gyújt napot földbélieknek
virágot fényarcúaknak
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló
 

A Hazaharang szava

Az öröklét Nagy László éves
mégis: bár köztünk élne
itt botozna közöttünk
amihez hozzáérne
ahová odalépne
változna villámló ujjá
botja lombos viharrá
az ég kiscsikó könnyé
a halál kihordhatóvá
az élet viselhetővé
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló
Nagy László Nagy László Nagy László

 

 

 

József Attila

Koczkás Sándornak

és a Tiszta szívvel szerkesztőinek

és szerzőinek

 
 
… és ha irgalmatlanok
a kerekek és ellökik és ott marad egyedül, egymaga,
szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él,
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták,
és csontjaira csak a csillagos ég borul, nem a szemfedő-Magyarország,
    az a vasúti térkép?
De hiszen
élni
él még!
A két csendőr, aki az ájuldozó Jolánt estében fölfogja,
íme haptákol, s odaáll maga mögé, már viszik is
arra az útra, honnan a jegenyék is kivándoroltak,
s holtak deresére húzva vergődik síkság és hegyvidék,
mert minden sír deres itt, s rajta, mint megbotozott
csecsemő, verődik egymásra hullva-háborulva
    múlt, jelen és jövő.
 
DE HISZEN ÍGY IS TÖRTÉNT
 
BETÖLTÖTTE A TÖRVÉNYT
 
ÉS PARANCSRA VAGY ÖNKÉNT
 
MEGCÁFOLTA AZ ÖNKÉNYT.
… és bolond ki vágyna rogyván a perzselt délelőtt
s nyárvégi zöngne lassan a szél-sövény előtt
és Fanni Der springt tudnám és szent hinni szabadja
és sárral kevert száradt vér noch auf Abda
töltés: fényben fürdőző füzes Golgotacsönd
és fényben förtelemben fuldokló anyaföld
 
… és ha irgalmatlan a
golyó, és ott marad egyedül, egymaga, szemközt
az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él,
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták,
és viharkabátjára csak a napfényes ég borul, nem a
tömegsír-Magyarország, az a maga megásta
 
laza, porhanyós mélység?
De hiszen
élni
él még!
Otromba gyilkosai előtt föld-fűruhában
megy tankhányadékban, páncélökölnyálban,
útbelek, bélsártavak, szétfröccsent erdőhátak
között lába nyomában nap fakad, virág árad,
mert fényt lép, napvilágot… De, feje felett,
látja-e, hogy sodornak a napfényből kötelet,
s hogy vetik a nyakába, mint eligazgatott
hurkot, a sugarakból megcsomózott Napot…
 
DE HISZEN ÍGY IS TÖRTÉNT
 
BETÖLTÖTTE A TÖRVÉNYT
 
ÉS PARANCSRA VAGY ÖNKÉNT
 
MEGCÁFOLTA AZ ÖNKÉNYT
Most szüli meg a bitó a maga elgyötört testét
és bitót gyakik újra, és bitót szül és nemz ismét,
rácsot ellik a rács, a cella cellát fial,
börtönt bagzik a börtön, a szögesdrót láncot, lánctalpasaival,
maga meg – köldökzsinórfény csavarodva nyakára
didereg, hajnalkisded, halálába pólyálva,
 
… és ha irgalmatlan
a kötél és ott marad egyedül, egymaga
szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él,
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták,
és tetemére csak az iszamos ég borul, nem a
gyüjtőfogház-árka-hajnali Magyarország, az a
 
maga vallotta
 
védtelen készség?
De hiszen
élni
él még!
És „Lődd le!” „Kaszáld le!” és „Tépd ki a…!” Földön
mászó egek
kitépett lábú fák, szétcsapott karral fekszenek,
ragacsos-lódenkabát-park van dobva tetemükre,
gombóccá gyűrt felhők, égő csillagok üszke,
szétszéled akácos, nyíres, félholt, aki marad,
fehér bádogbiléta, billeg a dögcédula-Nap.
 
DE HISZEN ÍGY IS TÖRTÉNT
 
BETÖLTÖTTE A TÖRVÉNYT
 
ÉS PARANCSRA VAGY ÖNKÉNT
 
MEGCÁFOLTA AZ ÖNKÉNYT
És ratatatacsönd a városon a csönd a csönd
végig a városon lovak láncok paták a városon
lánctalpas csöndek át a városon a tratatata
csöndek a városon át és végigárnyak a városon
a bal-jobb szájak át a városon a vonulások
át a városon vonul vonul vonyít vonít a csönd
 
… és ha irgalmatlan
tank, davajgitár, utcakő, lámpavas, és ott marad
egyedül, egymaga, szemközt a százféle, elvetélt halállal,
azzal, hogy él, él, él, mert ver a szív, szíve, mert
meghalni élni hagyták, és száz és száz testére csak
ez az egyetlen ég borul, az az egyetlen Magyarország,
 
az a maga álmodta
 
szabad, emberi-éhség?
De hiszen
élni
él még!
Most dobja a kukába a maga elkékült testét
a Keleti mögött az anyja, meg ne szülessék
még egyszer, s ha mégis: fogával szaggatja széjjel
kisded ütőerét egy másik, a fiatalkorúak börtönében,
részeg ököllel verik hülyére fejét a szülei,
Betlehem oda!, a jászolt az üresség leheli
az üres égen át – s mégis? megszületik?
megszületett már, Maga, lehet: a HATMILLIÁRDEGYEDIK?
József Attila! Mi lesz magával MA,
ebben a kettéhasadt, felemás világban,
ha itt marad egyenkint, egyedül, szemközt
hatmilliárd elvetélt halállal, azzal hogy él, él, él,
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyják,
és kisded testére a világűr borul,
nem ez a csillag-kisded földgolyó-ország:
 
a véges végtelenség?
Születni,
élni
lesz még?!
Vagy a halál kapui erőt vesznek magán?
„Ó, emberiség, kit törött anyám
szenvedni szaporított és nem értett,
nem rettenek születni újra érted,
te két milliárd párosult magány.”

 

 

 

Az arcom visszakérem

 

 

 

 

Sóhaj és tükör

Köldökzsinóron lóg a föld?
Vagy közönséges kutyaláncon
kikötve kering föl-le, föl,
hogy a csillagok közt kilásson?!
A világűr korcs ebe? Az Úr
„magánszorgalmú kutyája”?
Tengert nyálzik? Őrjöng? Tutul?
Szabadságát a holdra hányja,
– saját kutyatálába – mit a
gazda elibe hajintott,
s joga van fényesre nyalnia,
szabad akarata az indok?
Vagy: – mert munkára és gyönyörre
teremtődtünk – nem holmi lánchoz:
a halottakhoz van odakötve
és minden élőhöz, hogy szálljon?!

 

 

 

Magánbeszéd a sötétből

A levegőben huzalok, drótok:
kibelezett nap-vezetékek.
Kunkori, összevissza fények.
Ahogy kidőlt. Kiokádódott.
Nem működik a föld. Megállt.
Mint fűben felejtett karóra
ciripel egy-egy űr-kabóca.
S.O.S. Bipbipel. Tititál.
Kinek segítségezik? Magának?
Istennek? Egy másik világnak?
Nekünk küld valami zenét,
hogy – hang hang után tapogatódzva –
ujjbegyünk vakon is visszatolja
a világ kiakadt tengelyét?!

 

 

 

Üzenet

 
annak, aki 1982. Karácsonynapján
a Nagymező utca sarkán összeesett
és meghalt
 
Csak az utcán meg ne haljak, Uramisten,
vagy villamoson, vonaton!
Meghalni szégyen úgyis, s én, e szégyenes nincsen
csak föld- és fűmagammal osztozhatom.
Árvább, kiszolgáltatottabb úgy sincsen
annál, ki nincs már, s mégis: ugyanazon
vonat, föld viszi tovább, mintha Isten
halna meg, s föltámadna minden isten-atom.
S ha közös járművünkön meghalunk minden,
a közösen örök földön, lesz-e a mozgó minden
olyan – nem emberi! – irgalmú legalább,
hogy a hallgatag űrök, néma galaktikák
között továbbodó tetemeinkkel,
hogy meghalhassunk végre, megálljon a világ.

 

 

 

Akinek már nem súg az Isten

Akinek már nem súg az isten,
virága vak, füve siket,
visszaveszik az élők minden
világrészeiket.
A fény árnyékká töpped vissza,
a szó csönddé: szinte vakít,
setéten magába issza
érzék-sivatagait.
Mint ős-sejt – fut vissza magától
aminek csak okozata…
S a fövenyen, túl a talányon,
csak az idő bordázata,
meg az örök tarajú tenger,
és pergő, csillagfútt Biblia.
A percre róva. Dűnék. Egy ember.
Hallgat.
Nincs kinek szólnia.

 

 

 

Borotválkozás közben

Minden reggel, mintha egy másik földről térnék
meg éppen, ismeretlen, rideg
vagyok magamnak. Összegyűrt térkép.
Testnyi tükre valami semminek.
Hogy milyen hely is, ahol épp csak megalszom,
s minden nap mégis itthon ébredek,
még nem tudom.
 
Elsimítom az arcom.
Hogy rám ismerjetek.
S ne féljetek.

 

 

 

Sötétebb a sötét

Kardos György emlékére

 
Megszokott elalvásgyakorlat:
fekszem a sötét szobában,
hunyt szemmel, már egyedül,
amikor megérzem, odaát kialszik a villany,
és én nem értem, hogy látom,
hogy láthatom, hogy bennem
sötétebb a sötét.
Így ért halálod híre is, barátom.
Szólt a telefon, hirtelen
elfénytelenedett a fény,
szemhéjam mögött
sötétebb lett a sötét,
és én azóta se értem,
hogy halhattál meg
te is?!

 

 

 

A mesternek igaza van!

 

1

Kísérletezik a Nap! Nem és nem!
Nem hiszi el az elektromosságot.
Galambokat, papírdarabkákat szór a vetésbe.
Megfésülködik a széllel, s fésűjét a szántó-
föld fölé tartja:
 
a fehér fecniket odarántja
 
magához.
S lám: mintha parancsra,
megrebben a galambraj.
Fölszállnak
– egyszerre s együtt –
a mester homlokához.
 

2

Na és este is igaz-e?
– dörmöl a Nap, kísérletképpen
benyit a szomszédhoz, a sötétbe,
s odaáll fésülködni egy igazi
nagy tükör: a fekete éj elébe.
(Egyenest az éjek éjjelébe.)
Nyüstöli haját a széllel.
Odatartja fölébe, s lám,
 
égnek áll
meglibben, szikrát hány, pattog
 
a sörénye.
Mintha millió villanykörte,
száz és száz csillag
 
gyúl ki fejébe.
A mesternek este is igaza van
– dörmögi maga elébe.
S visszajön mielőtt
 
a fényétől elégne.

 

 

 

Az arcom visszakérem

Igen: az arcom porból, hamuból.
Igen: hamu és por a fényem.
De ha már visszahazudol
a földbe, az arcom visszakérem,
Ocsmány Halál, s visszaadom
annak, aki lobogni voltam:
s élek zászló-fiatalon,
a halálból örökre kiholtan.

 

 

 

Körösztúr

Gyerekkoromat két halott őrzi,
nyárfák tenyere, siratók keszkenői.
Vénasszonyok kenyerükbe dagasztották,
 
s egy újságcetlire
 
– földtől égig –
 
ráírták a nevem.
B. I.

 

 

 

Két epitáfium

 

1

Éltem.
Elég volt.
Fele égbolt,
fele féltem.
A Földbe
belefértem.
 

2

Föld, fény, elrohanó víz.
Voltam. Sötétben élek.
Ahogy sötétben éltem,
Föld-, Fény- és Ti-koromban.

 

 

 

Iniciálék

 

Eső után

Az eső a virágot leverte.
És elcsobogott mosolya.
Nyomában – a földön – forrás-szerte
az akácfák kivert foga.
 

Vonaton

Mint lőtáblák suhannak fák és bokrok.
A szemem céloz, s elvéti. Nem talál.
Most a végtelenbe keres célpontot.
Ne mozdulj, láthatár!
 

Gravitáció

Sokat fekszem most félsötétben.
Vízszintességem poromig betölt.
Nehéz vagyok. Új gravitációm érzem.
A mázsás idő húz le.
Nem te, Föld!

 

 

 

Gyertya és padmaly

Tudom már: nem volt bölcsőm,
mert én voltam a bölcsőm,
magamat adtam kölcsön
– ledérül s milyen olcsón! –
fájául, ringatásául,
de lesz majd jó koporsóm,
az is persze magamból,
deszkája: ásványi lényem,
gyertyái génjeim fénye,
padmalya beomló hangom.

 

 

 

Virágvers

Hogy meghalok, hát meghalok!
 
De hogy a Föld, a Fény,
s a Világ is… hát akkor,
 
Virág, mért éltem én?!

 

 

 

Zárszó

Amikor nem látja magát a sóhaj,
mert akár a holdé:
visszhangtalan a tükrön az esendő pára –
És amikor nem válaszol a tükör,
mert siketnéma a holt fém,
a sóhaj lakmuszpapírja át nem színeződik;
holdja be nem páráll –
Ez vagy. És
ez leszel.
Visszaverődő csönd.
Sóhaj és tükör.
Tükör és

 

 

 

Gyermekdal

Bizony, az volna jó,
hullani, akár a hó,
esőkkel egy alomban
lengedezni a lombban.
Ha szólnak: „Este van, hol vagy?”
– hinnék, maga a hold az,
csillagot cseresznyézget,
köpdösi a sötétet.
Apám arra jönne,
bordáim csücskibe ülne,
ott ringatóznánk – eggyen,
szívhang és csillagkezekben.
Csak lógálnánk a lábunk,
nyár sütné a hátunk.
Nem mennénk esteledni,
nem halna meg semmi, senki.

 

 

 

Szavam és szívem

Hogy dadog, hogy hebeg, hogy hadar,
– mégis a magáét mindegyre mondja
ez a motyogó, beszédes élet-radar:
szanaszét lökött sejtjeimmel,
szótagjaimmal: vérjeleimmel
a makacs halált szívem
hogy tapogatja, hogy puhatolja.
Minden sejtem egy radar-ernyő,
van szárazföldje és van égboltja,
van óceánja, fölötte felhő,
van napja és kerengő holdja,
van magánya és horizontja,
lüktetései vak jelével
ezt tapogatja és puhatolja,
s amit fölír, le is omolja:
elorozza és elosonja,
letörli: mint vízről a léket,
lefújja, mint eget az este
a vízről, szemről a világkéket,
letörli a szó-rongy, csönd-spongya.

 

 

 

Szavaim, ti

Már kihajoltam félig időmből.
Világűr szájában a Föld forgat.
Holnapjaim elrágja tőből.
Emléktelen péppé romoltat.
De szavaim, ti Fekete Lyukak:
gravitáció-sebek az Űr testében,
visszalöktök-e, ha a föld ellohaszt,
fénynek, az emberforgó-vetésbe?!
Vagy – izzó elektron-szemek –
a nyitvafelejtett időben
nőttök, s néztek csak: – volt s nem lehet! –
a szempillák közt áramló kőben.

 

 

 

Köztem és köztem

 

1

Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok.
Megkövült idő. Haláltalan világ.
Nem merek élni. Lélegezni sem.
Azt hiszem néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok
 

2

Köztem és köztem ott áll a világ,
mint a tükör arcom és mása közt.
Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt.
Örömet búra, bút örömre föst.
Telet játszom: hajamat behavaztam,
de velem szemben a tükörben tavasz van:
hó hullatja szirmát vagy meggyfa-ág
Tejútja leng, az Androméda-füst
ködöl, görgeti fényét sár, virág.
 

3

De jó is, hogy nem lehet ugyanaz
soha, ami magamagának látszik.
Hogy halandóban halhatatlan havaz,
hogy a mindenben esendő-én halálzik.
De ha majd szájam elé tesznek orvul,
s mosolyom dermedő jéggé csikordul,
mint gyermek, ha befagyott ablaküvegre áhít
ráírni egy szót, ródd sóhajomra azt
az egyet, Tükör, ami belülről átvilágít.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]