Világot írni
Köveket hoztam haza Szibériából |
meg nyírfakéregéjt, s pár száműzött virágot |
lepréselve egy könyvben; hósivatagából |
kivesztek a szavak, s csak a télláncolt virágok |
kihűlő teste hagyott valami fagymaszat |
írást maga után… |
De bárha kiszakadt |
lélegzeted a szó, nem magát a világot |
akartad írni mindig: fa-fát, láng-lángot, |
a lehetetlent, tilos- és hiánymagadat?! |
|
Írnék én nyírfakéregre is, ha azt lehet. |
Mint a fegyencek. De bárha nyárfa lenne |
– én, boldog – minden versem. Megéli a telet, |
s élő fény marad minden levele, sejtje. |
Ükére üt vissza: az emberi nemre, |
így előre: az egyetlenegyszer egyre |
– rám, rád, őrá – ki milliárdszor lehet, |
de csak most él, most hal, és most szeret, |
végtelenét a mostba lehelve. |
|
És mentem ott. Ég alatt. Föld felett. |
Hogy megtaláljam. Ne hagyjam a földben. |
De nem moccant. És nem adott jelet. |
És nem mozdult egyetlenegy göröngy sem. |
Csönd és napfény zuhogott. Fölöttem |
homokpergő ég, napsárga márga. |
Körben a tajga. Némán. Szuronyos-zölden. |
Mint rettenetes, fölzúgó kaszárnya. |
|
Ezután csak nyárfáim szeretem. |
Az októberes fákat. Csontmagányuk. |
Szikkadt mosolyuk. Őszös, levéltelen |
lombjaikat. Szájtalan susogásuk. |
Ezután csak csontjaik ölelem. |
Akár a földben ölelném apámat. |
Porlik az idő. Malmok: könyörtelen |
kötvények s rigók bérlik koponyámat. |
|
Azt szeretném, ha nem lenne szavam |
semmire sem, és minden megénedne. |
A csönd, ha csönd, konduljon hangtalan |
de üsse át a földet harangnyelve. |
Kongat a szív is, öröklét-telente |
az emberéjben, ha ég-föld máglyapiros… |
|
Dobd el, emberfia, a versem! Kezedben |
füstöl, föllángol, ég a papiros. |
|
|
Történelem
Mondják: lejöttek a fáról. De én is |
velük mentem. Láb nélkül. Én, a fa! |
Gyökereim az utat velük mérik. |
Göcsörtjeik időim ág-boga. |
|
Viszem őket koronámban végig. |
Ott makognak, sokadnak, szapora |
fajként nyüzsögnek, tetvészik |
egymást, sok hülye majompofa. |
|
Elhagyom-e őket? No iszen! |
Ha elengednék egyszer a kezem, |
ha kibújnának lombomból valaha; |
|
Én vagyok Ők, s Ők maguk a Fa. |
Törzsem törzsük, s a történelem |
– idegrendszerem – bűnök bolyhozata. |
|
|
Példamondatok
Nézz körül jól Ez a fa árnya |
És ez a fa De lehet: Te vagy |
mind a kettő Hát nézd magad |
Nézz jól körül fa és fa-árnya |
|
A föld sebére
A vetésbe beletaposhatsz, |
hiába hiszed, hogy nyomot hagysz, |
addig élsz, míg a vetés vérzik, |
míg az a seb föl-fölfakad: |
|
Vogul könyörgő
Gyökeres fád gyökere rengedezzen, |
ágas fád ága lengedezzen! |
Összetekert drága selymed |
Kék szöveted drága vásznát |
Az új tavasz jávorbikáját |
|
Holnapsírokkal beszélgetve
Hát megvolt az első tömegsírgyakorlat. |
A legelső a földön. Bár e sártekenő |
sírkötelesei párszor megtanultak |
porlani, s tömeghalni mindenek előtt. |
|
Volt egy-két előtanulmány is. Holtak. |
Kőbalta-reglamák. Semmi gödrébe lőtt |
nemzetek. Ábel arcok. Kik is voltak? |
Szuronyra fűzött gyöngysor csecsemők. |
|
S volt egy-két közös gyakorlat: Hitler, Sztálin, |
az Apokalipszis lova patáin |
csüggő ebkolera; magánzó pestis. |
|
Száll fölfele az én-te-mi tömeg-felhő, |
s a minket villanó föld megjelenti |
fényével: ennyi egy emberiségöltő. |
|
|
Fehérvár felé
– ahogy elrendezte őket az idő – |
|
|
Télfúvás
ne is akarjon fellobogni, |
kivitték lópatkók, lidérces ángyok, |
a vakablak alá, hogy aki látja, |
higgye, egy odakent véres tenyér |
egy ütlegelés megdermedt tenyérkópiája |
|
A nyaras, a nomád színek népvándorlása |
s az ég lombjait, a gyönge hajtású fényt, |
|
sugarakat földig lerágta. |
|
És eldőlt a házfal. És a kert |
télporral, apróra zúzott cserepekkel, |
húzott fel napvéres kútjából |
minden nap, minden reggel. |
|
Mindenütt, amerre csak a szem elér, |
Megfagyott, fölpüffedt a fagy is, |
|
|
Zuhogó föld
mészkőhegy-fennsík homlok. |
|
Hol az a pitypang-rebegésű szemhéj, |
az a gyermekláncfűvirág látás? |
|
hogy mint fehér áttetsző ejtőernyő, |
|
bele néztetek a koponyámba |
|
már az agyamba túrtatok szikével, durva fénnyel |
|
Arcomra fordított fejbőröm mögé nyúltatok, |
|
Kipakoltátok a gyomromat, |
|
Megnéztétek a májamat, a vesémet |
heréim nap-robbanás színképét |
|
De nem velük voltam tele mindig? |
|
Forduljatok hát el Tőlem! |
|
|
Föld és ég
Vitorla csobban a kékben. |
fémesen egymásba siklanak. |
|
Boldog vagyok. Mint a berepülő |
Vagy mint az őslétbe merülő |
sejt és sejtelme: az ember. |
|
|
Arany János után
ha én éltem, nem én éltem, |
mert ha épp én éltem volna, |
éltem túl nem éltem volna, |
|
Négy legszebb
El hulla! Virág! El iram! Lik az élet! |
|
|
Ohridi versezetek
Ha bemész az Ohridi Tóba, |
olvasd a hullám-írást, odalent |
Egymás után, sor sorra rajzolódva. |
Darazsak munka-hieroglifája: |
fénysejtek hatszögű sátra |
|
Összekeverül való és valótlan. |
|
S valóban! |
Mintha a valóban: |
s – mintha tükörben járnál, meghasadóban – |
megnyílik éj s nap, világ és végtelen. |
|
A két kárpit közt te mész. |
|
|
zöld habú, hang-tajtékos Múzsa! |
|
|
csoda, hogy le nem szakadsz |
|
ki folyton folyvást ordít, |
csillagról földre fordít, |
|
|
|
Képeslap a Szveti Naum kolostorból
T. B. tábornoknak Nagykovácsiba
A tavon, odalenn, egy hajó. Az orra |
– mintha sebességéből (s H2O-ból) sodorna |
|
Sirül, pödrődik, sodródik a sodra. |
Kétoldalt kicövekelik a hegyek. |
Húrja izzik, megfeszül, remeg, |
– saját maga előtt tolja – |
|
Mint egy nagy íj: öbölnyi már! |
íve most van elszakadóban. |
|
Aztán semmi… Zöld nyíl remeg: |
nagy V a messzeségbe fúródva. |
|
|
Lécek nappalból – éjszakából
Válasz
a magyar költőnek még mindig |
és petróleumlámpa szaga van, |
és villanykörte szaga van, |
néha ég és szivárvány szaga van, |
reggel kaszálta sarjú csillag szaga van, |
|
Születésnapi vers
Bertók Lászlónak
s kétszeresen is! – De hol van |
az ötvenes évek?! – A holdban! |
(Hál’ Istennek, kibírtuk.) |
|
De ez a te-félszáz, hol van, |
László, melyik föld-holdban? |
vándorolsz élő húsunkban: |
jelenben, jövőben, múltban?! |
|
egy tagban, tagosítatlan, |
kissé – de egy birtokban: |
|
A másik meg? Ne számold össze! |
Beadtad versekként a közösbe, |
hogy veled jussunk többre |
s te velünk légy egyszerre |
birtokos s birtok is egybe |
– és – vers versre, rög rögre – |
|
mindaz, mit nekünk adtál, |
hogy magadra ne maradjál: |
Vése, Nagyatád, s Marcaltájt |
világűr tárgyak a szívben: |
|
Utószó:
Költők, amíg csak bírtok, |
s míg: sörtök, bortok, írtok, |
László! Örök költői birtok. |
|
|
Két perpetuum mobile
Őszed irodna Tandori Dezső |
|
Egy bűvös kocka síkvetülete
|
Havas fény
De jó is tudni hogy van valaki |
Van valaki odaát a havas háztetők alatt |
Ott túl a rakparti háztetők alatt |
Van valaki a havazásban ott túl aki tudja |
|
Virágokat szelídít Ő: rétszavakat |
A röpülés villámló hiányjeleit |
Örök aposztrofjait az égnek |
Létszavakat szelídít Ő: virágokat |
Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot |
A rét-gyepszótár útszélremagzott |
És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat |
A tél pohos pontosvesszőit |
Terek kövein fák promenádjain virityelő |
Izgága madárcigány-népet nyárseftelő |
|
Ó távol Fű- és Fabarátom! |
Kedves madaraid és kedvenc szavaidat! |
S indulj a város alá a falakon túlra! |
|
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét |
Sárkánygyík-Duna és királysága |
Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok |
sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza |
Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd |
S más hidak: jámbor tigris, oroszlán |
|
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét |
|
„Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…” |
|
|
Költők, mi
Nyomjuk, mint süket a csöngőt, |
költők, mi: emberiség-köldök- |
|
mint aki holnap született. |
|
|
Megtalált dal, 1959-ből
Egy este csak úgy leheveredtem |
egy lánnyal a csillagokkal szemben, |
s csak úgy magamtól, kibetűztem |
szeméből, szájából a világ, |
|
Most jó lenne mindezt elfeledni, |
és egész analfabéta lenni, |
és újra legelőször szeretni. |
|
Mint csodálatos ábécés könyvet |
felütni minden mosolyod, könnyed, |
és szótagolva az eget, a földet |
betűzgetni így: „tö…e…te.” |
És rádismerni: „te, te, te!” |
|
|
Sanzon
Milyen szerelem volt, milyen! |
– meg nem marad a fövenyen, |
mint a víz, meghal szüntelen. |
|
Milyen szerelem volt, milyen! |
Két késdobáló hideglelése, |
– de hol a kés, hol a porond már, |
s mégis: köröttem, homlokomnál |
rezeg szemed lángoló kése. |
|
Milyen szerelem volt, milyen! |
Két idő, egymásba akadva! |
Két megválthatatlan igen, |
szűnik, születik szüntelen. |
|
Mégis szerelem volt, igen! |
Víz, fény szakadó szívverése – |
mit kidobogtam, kidobogtál, |
ami nincs még és ami volt már, |
igen és nem. Mégis és mégse. |
|
|
Szegfű utca 23.
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
– Hogy illatozott esténkint az olajfa, |
kérge alatt bábjait babusgatta a hangya, |
a falban tücsök rítt, fekete tititás! |
|
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
– Hogy sütött a kő, mikor a gangra |
kiültünk szellőzködni, s a hold az ágakba akadva |
megpengette a fákat, zengtek a kert-citerák! |
|
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
– Lehettem volna virágaid vitéze, Kardvirág-hadnagy |
vagy a tulipánok között hajlongó szél-karnagy, |
ahogy a gyökereknek s a zengő rügyeknek dirigál! |
|
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
– Beszélhettem volna a Kézzel, kinek nyelvén balta, |
gyalu, véső is érzett, s az oázó vas, ha ő akarta, |
elszelídült s az elalvó tűzzel elcsicsikált. |
|
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
– Volt ott egy kút, világ-kávájára hajolva |
a messzi tengerek testvére lehettem volna, |
hétmérföld-időt lépő kútcsizmás óriás. |
|
– De hajnalra mindig elfordult a föld, |
a virágok tüzes torka berekedt, |
a kútban láncok csörögtek, s csupa elölt |
álmot húztak föl nyikorogva a napvödrű reggelek. |
|
Hallgatod-e még, mondd, s nélkülem mit csinálsz?! |
|
|
Esti ima
nagy csönd lesz hirtelen, |
|
Jaj, ősz!
Jaj, jaj! – az őszriadt lélek rikoltoz, |
oá! – verődik csont a csonthoz, |
oá! – tapad hús a húshoz, |
vacog, bújna az ember is – |
|
Ősz, ősz! – riad a jaj, harangoz, |
de bennem még fénylik az arcod, |
és érzékeim: élni riasztott |
vadludak, nyaraik keresik. |
|
Zúgasd csak, ősz, jajos harangjaid! |
Rianj fény! Ég! |
Ha hajad megvakít, |
minden jajom magadba temeted. |
|
És: nyár, nyár! Meztelenül elomlik, |
s nem a levegő: lombtól lombig |
gyűrűzik, gyújt tekinteted. |
|
|
Holdhíd
Mártának, névnapjára
A nyárfa árnya átér a vizen. |
Vagy a nyáré? A hold átmegyen |
rajta. Az éjszakán? Vajon átérek-e? |
A nappal fényleni megérek-e? |
|
Csonka mondatok
Jön valaki. Belép az ajtón. |
A fénybe bámul. Tükröm kinyitja. |
Otthagyott boromba belekortyol. |
Otthagyott poharam elejti. |
|
Nem gyűlölöm. Helyettem-társad. |
És talán ő se gyűlöl engem; |
ki rég a rég kivágott hársak |
szeme színében melegszem. |
|
|
Tüzed s tüzem
Zokognak csontjaim. Fagyott |
|
Születtem. Születtél. Hogy boldog |
veled legyek. S te velem. |
két láng: tüzed, s tüzem. |
|
|
Zárt kapud előtt
Bár bőrömet kiveri a szík, |
nyelvemet elemészti fűrozsda, |
föld-énem: porom is emlékezik |
|
Mint kinek nincs keze már, és sziszeg, |
jajog, mert ujja is viszket és fázik, |
fáj vissza minden elveszített |
szó, perc, ami rólam leválik. |
|
Fáj, mint a fának a levél. |
Levélnek a fa, ha magától |
– dac-propeller! – hadar, beszél; |
Hullik: Előre visszaszámol. |
|
S fáj minden, amit már nem tudok, |
nem tudhatok, nem ismerhetek meg. |
|
Holnapok Holnapja! Éden-titok! |
Zárt kapud előtt égek, didergek. |
|
|
Hármas oltár Illyés Gyulának
(Illyés Gyula a rádióban)
De jó volt hallgatni Téged, szent és bölcs öreg, |
egy héten át, hallani zárt és nyílt eidet, |
azt a melence-melegű, föld-meleg |
öblű, kismamahas-fényű zöngést, ami oly kerek, |
hogy gyereket lehetne füröszteni benne, vagy kenyeret: |
kikeletet dagasztani, ősz és tél nyarából és tésztás és anyás |
kézzel kifogni belőle a mindenség-kovászt |
a holnap-kenyérhez, valami eföldi ragyogást. |
|
És jó volt hallani azt az élesebb |
fényesebbet is, a nyíltat; jégcsapok csengenek, |
februári fényüllők a szél pörölye alatt; |
egy egész tábla napraforgóvirág csivog, s az anyanap |
sugarai csőrükben fénnyel a hangos fészkekre szállanak; |
pohár csattan, kard csörren, birka béget hűen, |
hullócsillag, kavics sír földi nyelvén a fűben. |
|
De nemcsak hangodat, beszédes szavaid |
is jó volt hallani, s falni, mint a hazait |
egykor Fehérvárott, mikor valami |
csomag jött, levél, s benne – mint ráragadt, árva |
pampucska-szirom, udvarunk akáca-virága – |
egy-egy sárrétei szó: csuport, összeaszott |
verébtöppedt sárrög, (egyszer főbecsapott |
ilyennel a Főső), vagy: szesszió (szőlő, kert a romhalom mögött), |
hol szeretők heverésztek, gőzmozdony dödögött |
s a sorok alatt – mai mondatba illik-e? – |
a mézillatú szó: „Jól van a szülike.” |
Így osztod – Hegyi Beszéd, Te – s mióta már, Magad. |
Jóllakatod – századokra előre – megmaradt |
néped – a szét nem térült tavat, halászt, halat. |
Pedig maradhatott volna a Puszták Fia |
párizsi költő, és modern – a fél francia |
avantgarde tanú rá: Tzara, Aragon, Éluard… |
De hívóbb és kihívóbb volt a honi sár, |
s mindennapi kenyerünk, a nyelv… |
s mindennapi kenyerünk, a nyelv… |
Egy, egy karajt |
vágtál a világnak is, majszolják ahajt, |
volt ki jó szívvel vette, volt ki várt, mit akar |
Európaiak közt egy nigger, egy magyar?! |
|
|
Ő meg vonatra szállt, vonatra” |
– kattogja hány rozsdás, rohadt |
vonatkerék-száj, ki visszavonatna |
|
mindent, mi élő, s magyar volt itt, |
és élő maradt újra és újra – |
hazudik János Vitézből Horthyt, |
lesz Szálasi Tündér Iluska, – |
|
mert nagy volt az Ő bűne: mert élni, |
s mert élni mert, halottnak hitték |
volna inkább a bátrabban félni |
nem merő hős agykák, sors-pitykék, |
|
– szelleme, szerelme a munka |
megcáfolt, mert nem volt javunkra, |
|
gyilkos, öngyilkos hit között |
volt a dolga, hogy élten éljen, |
s legyőzze a daganat-dögöt |
|
a vörösök közt, Tisza-híd |
védni, mert az volt a haza, |
|
„Magát védte csak!” – katt-katt véli |
a vonatkerék-száj serényen – |
„Most se” – De ki volt az a férfi |
|
ezerkilencszázhuszonötben |
a L’humanité tolmácsaként?! |
„Hogy majd a Dísz-könyvbe zöngje!” |
– Írt bele igaz, de a tényt, |
|
„Túlélő!” Élt, földet osztott, |
És Versaille-ban is, hol eloszlott |
|
ott volt: látta szégyenvasban |
szívünket, s fölszegte fejét |
– élt, állt: Golgota a magasban. |
Félt? Bátrabban mindenkinél. |
|
|
Száll – nem Szekszárd felé, |
|
Tó, víz, hegy, domb, fű, fa |
fújtat, kaptat – föl, föl! – |
|
egy nyelv, egy föld jövő- |
|
|
|
Képriport és ima Illyés Gyula temetésén
Esik. Mint akkor. Március |
Kiderül, beborul, megered |
|
– hol az ég, hol a fény – |
s megered az a szívünkbe vetett |
az a dal, az új Talpra magyar, |
|
Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő! |
|
Dobpergéseső! Verd csak a szemfödőt! |
|
Mit dobogsz most: csatát? |
Ítéletet? Fújtató lótüdők |
|
Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő! |
|
Teteme az a vers! Bezárva |
De ne üsse a hivatal-pecsétet |
hogy: Nincs már! – mert föléled |
|
a földcsönd, hogy nincs szíve. |
|
Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő! |
|
az a gitár még. Föl-fölzörömböl, |
|
hátha a tömeg, s a Halott |
azt teszi, ami az Őstőtől |
|
Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő! |
|
|
A levegőbe írt zene
Vujicsics Tihamér emlékének
ahogy egy lelőtt repülőgép |
|
lángod, a lángod, a lángom |
– barátom, barátom, barátom – |
mért csak a holtakra lesz |
mintha szájunkba, szívünkbe, szavunkba |
|
fölsírlunk, megtemetődzünk: |
|
(levegőbe írott zene, Te) |
|
se az Emlékezet halhatatlanságát, |
(ó, az emlékezet halhatatlansága, Te,) |
|
didergéséből rezeg, szivárog, |
|
ha akarod: kiegyenesíted a holdat, |
|
ha akarod: minden csillag kiég, |
a sötétség a zenekari árok, |
és te állsz az Űr pulpitusán, |
|
|
Jaj, ott ültünk négyen – Márta, Pisti, Péter és én – |
az Operettben, épp mit annyira szerettél, |
hogy nemcsak inni, írni – veszekedni, köpködni is odajártál, |
ha azt akartad néha, hogy láthatóan és mégis szeressenek, |
tudjanak, lássanak, tudják: most balettzenét írsz |
– Ó, Gyagilev, Gyagilev, Gyagilev – a holdbéli cári balettnek, |
most Csongorral és Tündével beszélgetsz éppen, |
most Rákóczi-indulót mész kutatni Teheránba, |
a perzsák földjére, ahonnan – így hitted – valók volnánk, |
augusztus volt, és napfény, és meleg, hűs sörök, |
ott ültünk a Nagymező utca párizsias terén, a |
vászonredőny alatt, a presszó placcán, amikor |
arra gurult a futballdrukker fröccsöntő, akit annyira |
nem bírtál, s a fehér korlátnak dőlve hájfejébe döfte a tölcsért, |
jó nagyot nyalintott a fagylaltból, s aszonta a felszolgálónőnek: |
„Hallotta, Rózsika? – nyalintás – Meghalt a Vujicsics! |
– nyalintás – Most mondták be. – nyalintás – Lezuhant a gépe |
a Vörös – nyalintás – Tenger fölött.” |
|
Bennünk égő sötétség, majd kapkodás, |
kutakodás telefon-érme és telefon után, telefonok a sebtiben |
előkapart ismerősökhöz – MTI, Rádió – igaz-e, igaz-e vagy |
mégis ostoba rémhír, hiszen nem lehet, nem lehet, negyvenhat |
éves vagy, élsz, ott ülsz épp az U Flekuban, Prágában és |
sörözöl, jókedved van, szőke söröket iszol és rozsdás |
konyakot és énekelsz – három nyelven és zenélsz krigliken, |
hamutartón, gyufán és lekésed, lekésed – goszpodi pomiluj! – |
lekésed a gépet, mert valakit odahívtál, mert meg kell a zenét |
várnod és aztán csak a nem, a nem, a nem: a gyászhír igaz! |
|
És ömlik, szakad az ének a hársak és platánok fölött, |
– Goszpodi pomiluj! – zuhog a szentendrei székesegyház fölött |
– Goszpodi pomiluj! – kerek gyerekszájak a ministránsingeken a lukak, |
– Goszpodi pomiluj! – pillog a betört ablakszem, pókhálós szentek inganak, |
– Goszpodi pomiluj! – propellerezik a platán virága és lezuhan |
a kis növény helikopter, s füstölög, ég a fű, porosan. |
És hadd mondjam el, Tihamér, torodon, a borpincében megtört kenyeret, |
amit a pomázi rácok osztottak szét Krisztus teste helyett, |
egy töret – vele fociztál, egy töret – kölcsönadtad |
a palatáblád, egy töret – kidaloltad, |
egy töret – úszni voltál, egy töret – mit beszéltél |
mikor még gyerek voltál, amikor velük éltél. |
|
És elmondjam-e, otthagytam halotti torodat |
s visszamentem friss sírodhoz, még nem ment le a nap |
a platánok fölött, s a templom falánál, virágaid fénye |
előtt egy fekete, hosszú hajú lány térdelt, |
a haja halálodig ért, és fekete napként vérzett… |
|
|
lángod, a lángod, a lángom: |
|
Sírj, világ! Sírj, tenger! |
|
|
|
Sirató
Visky Árpád élő ravatalánál
Woyzeck, szabad vagy! Szabad, akár az isten! |
Mint újszülött halott, aki most születik meg. |
Meggémbedt testedet leveszik keresztfádról, |
fektetnek a földre, félrenyaklott fődet |
visszaegyenesítik, s mintha szavaidat, |
megnyúlt nyelved visszagyömködik a szádba, |
eltört nyakcsigolyád reccsen valamit még |
halálod membránján át, mintha te akarnál |
telefonálni – túlról – most nem hallunk és nem értünk. |
|
Mért adtad föl magad, mondd, mért jelentetted föl |
a dögvésznek életed, s mért adtad föl, miért? |
Ha már tilos volt játszni szín, deszka – játsztál volna, |
Woyzeck, a madaraknak, a siketnéma fáknak, |
a csikasz farkasoknak, medvéknek a havasban, |
kupica-fényű csillagokból ittál vón verset, |
Ady-remegésű negyvenhétévig-félés, |
mért játszasz most ott, hol vallató vaku villog, |
taps helyett föld dörög, s bonckés súgja a végszót – |
|
Öt éve itt, a gyermekszínház aulájában |
játsztál, Nekünk, fogoly, ítéleted előtt |
gubbasztottál áttetsző üvegtömlöcöd alján, |
sírásában hempergő ön-sarát evő néma, |
kinek szava se, nyelve, háza se, földje sincs már, |
kinek nyüszítésétől meggyullad a szalma, |
s hiába, mert a nézők előadásra várnak, |
s csak az őrjárat talpa: tamm-tamm, tamm-tamm. |
|
Hervay Gizi jött, még akkor hazátlan árva, |
s mintha az arcodat, megsimogatta kintről |
tömlöcöd áttetsző falát, s te, a rab, fölálltál, |
a simogató árnyhoz szorítottad magad, |
és visszasimogattad a benti nincset… Így |
látlak azóta is; köztetek csak a semmi, |
csak az áttetsző kék ég, a két kéz… szabad vagy, Woyzeck, |
jaj, szabadok vagyunk mi is, mindörökre. |
|
Most még megvallatnak, még egyszer, utószor, |
megnézik koponyád belülről, mit dugtál, |
utas, agytekervényeid közé, mit rejtettél |
nem a szemhéjad, a szemed, a látásod mögé, |
mit ettél, mit ittál utószor, a veséd, |
gerinced mit gondolt, mit érzett, mit mondott. |
|
Aztán majd összevarrnak, visszavarrnak halottnak, |
visszavarrnak, kiadnak, mi hazaviszünk magunknak. |
Asszonyok, havasok jönnek, fölkapnak mint a könnyet, |
megmosdatnak, hogy könnyebb legyen szegény szívünknek. |
|
A föld majd ringat, renget. A föld majd ringat, renget. |
|
|
Harangszó Nagy László ünnepén
Nagy László hét éve meghalt |
A Szaturnuszról nyarat hoz |
mosdjon meg benne az ember |
s legyen szeplőtelen: szép |
s minden kút égboltot ellik |
|
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló |
|
|
Bastille-ok omlanak porrá |
Tyrannok tegnap-poronttyá |
Nagy László Betlehem-éves |
|
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló |
|
|
Az iszkázi harangok szava
Nagy László hét éve meghalt |
Hogy kondul jaj-teli játja |
a gyásznapon: „Erzsike néni! |
Nagy néni, Nagy néni, ne sírjon! |
|
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló |
|
|
Nagy László hét éve meghalt |
fény fagya fű szisszenése |
s gyújt napot földbélieknek |
|
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló |
|
|
Az öröklét Nagy László éves |
|
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló |
|
Nagy László Nagy László Nagy László |
|
|
|
József Attila
Koczkás Sándornak
és a Tiszta szívvel szerkesztőinek
és szerzőinek
a kerekek és ellökik és ott marad egyedül, egymaga, |
szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él, |
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták, |
és csontjaira csak a csillagos ég borul, nem a szemfedő-Magyarország, |
|
A két csendőr, aki az ájuldozó Jolánt estében fölfogja, |
íme haptákol, s odaáll maga mögé, már viszik is |
arra az útra, honnan a jegenyék is kivándoroltak, |
s holtak deresére húzva vergődik síkság és hegyvidék, |
mert minden sír deres itt, s rajta, mint megbotozott |
csecsemő, verődik egymásra hullva-háborulva |
|
… és bolond ki vágyna rogyván a perzselt délelőtt |
s nyárvégi zöngne lassan a szél-sövény előtt |
és Fanni Der springt tudnám és szent hinni szabadja |
és sárral kevert száradt vér noch auf Abda |
töltés: fényben fürdőző füzes Golgotacsönd |
és fényben förtelemben fuldokló anyaföld |
|
golyó, és ott marad egyedül, egymaga, szemközt |
az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él, |
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták, |
és viharkabátjára csak a napfényes ég borul, nem a |
tömegsír-Magyarország, az a maga megásta |
|
Otromba gyilkosai előtt föld-fűruhában |
megy tankhányadékban, páncélökölnyálban, |
útbelek, bélsártavak, szétfröccsent erdőhátak |
között lába nyomában nap fakad, virág árad, |
mert fényt lép, napvilágot… De, feje felett, |
látja-e, hogy sodornak a napfényből kötelet, |
s hogy vetik a nyakába, mint eligazgatott |
hurkot, a sugarakból megcsomózott Napot… |
|
Most szüli meg a bitó a maga elgyötört testét |
és bitót gyakik újra, és bitót szül és nemz ismét, |
rácsot ellik a rács, a cella cellát fial, |
börtönt bagzik a börtön, a szögesdrót láncot, lánctalpasaival, |
maga meg – köldökzsinórfény csavarodva nyakára |
didereg, hajnalkisded, halálába pólyálva, |
|
a kötél és ott marad egyedül, egymaga |
szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él, |
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták, |
és tetemére csak az iszamos ég borul, nem a |
gyüjtőfogház-árka-hajnali Magyarország, az a |
|
És „Lődd le!” „Kaszáld le!” és „Tépd ki a…!” Földön |
kitépett lábú fák, szétcsapott karral fekszenek, |
ragacsos-lódenkabát-park van dobva tetemükre, |
gombóccá gyűrt felhők, égő csillagok üszke, |
szétszéled akácos, nyíres, félholt, aki marad, |
fehér bádogbiléta, billeg a dögcédula-Nap. |
|
És ratatatacsönd a városon a csönd a csönd |
végig a városon lovak láncok paták a városon |
lánctalpas csöndek át a városon a tratatata |
csöndek a városon át és végigárnyak a városon |
a bal-jobb szájak át a városon a vonulások |
át a városon vonul vonul vonyít vonít a csönd |
|
tank, davajgitár, utcakő, lámpavas, és ott marad |
egyedül, egymaga, szemközt a százféle, elvetélt halállal, |
azzal, hogy él, él, él, mert ver a szív, szíve, mert |
meghalni élni hagyták, és száz és száz testére csak |
ez az egyetlen ég borul, az az egyetlen Magyarország, |
|
Most dobja a kukába a maga elkékült testét |
a Keleti mögött az anyja, meg ne szülessék |
még egyszer, s ha mégis: fogával szaggatja széjjel |
kisded ütőerét egy másik, a fiatalkorúak börtönében, |
részeg ököllel verik hülyére fejét a szülei, |
Betlehem oda!, a jászolt az üresség leheli |
az üres égen át – s mégis? megszületik? |
megszületett már, Maga, lehet: a HATMILLIÁRDEGYEDIK? |
|
József Attila! Mi lesz magával MA, |
ebben a kettéhasadt, felemás világban, |
ha itt marad egyenkint, egyedül, szemközt |
hatmilliárd elvetélt halállal, azzal hogy él, él, él, |
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyják, |
és kisded testére a világűr borul, |
nem ez a csillag-kisded földgolyó-ország: |
|
Vagy a halál kapui erőt vesznek magán? |
|
„Ó, emberiség, kit törött anyám |
szenvedni szaporított és nem értett, |
nem rettenek születni újra érted, |
te két milliárd párosult magány.” |
|
|
Sóhaj és tükör
Köldökzsinóron lóg a föld? |
Vagy közönséges kutyaláncon |
kikötve kering föl-le, föl, |
hogy a csillagok közt kilásson?! |
|
A világűr korcs ebe? Az Úr |
„magánszorgalmú kutyája”? |
Tengert nyálzik? Őrjöng? Tutul? |
Szabadságát a holdra hányja, |
|
– saját kutyatálába – mit a |
s joga van fényesre nyalnia, |
|
Vagy: – mert munkára és gyönyörre |
teremtődtünk – nem holmi lánchoz: |
a halottakhoz van odakötve |
és minden élőhöz, hogy szálljon?! |
|
|
Magánbeszéd a sötétből
A levegőben huzalok, drótok: |
kibelezett nap-vezetékek. |
Kunkori, összevissza fények. |
Ahogy kidőlt. Kiokádódott. |
|
Nem működik a föld. Megállt. |
Mint fűben felejtett karóra |
ciripel egy-egy űr-kabóca. |
S.O.S. Bipbipel. Tititál. |
|
Kinek segítségezik? Magának? |
Istennek? Egy másik világnak? |
Nekünk küld valami zenét, |
|
hogy – hang hang után tapogatódzva – |
ujjbegyünk vakon is visszatolja |
a világ kiakadt tengelyét?! |
|
|
Üzenet
|
annak, aki 1982. Karácsonynapján |
a Nagymező utca sarkán összeesett |
|
Csak az utcán meg ne haljak, Uramisten, |
vagy villamoson, vonaton! |
Meghalni szégyen úgyis, s én, e szégyenes nincsen |
csak föld- és fűmagammal osztozhatom. |
|
Árvább, kiszolgáltatottabb úgy sincsen |
annál, ki nincs már, s mégis: ugyanazon |
vonat, föld viszi tovább, mintha Isten |
halna meg, s föltámadna minden isten-atom. |
|
S ha közös járművünkön meghalunk minden, |
a közösen örök földön, lesz-e a mozgó minden |
olyan – nem emberi! – irgalmú legalább, |
|
hogy a hallgatag űrök, néma galaktikák |
között továbbodó tetemeinkkel, |
hogy meghalhassunk végre, megálljon a világ. |
|
|
Akinek már nem súg az Isten
Akinek már nem súg az isten, |
visszaveszik az élők minden |
|
A fény árnyékká töpped vissza, |
a szó csönddé: szinte vakít, |
|
Mint ős-sejt – fut vissza magától |
S a fövenyen, túl a talányon, |
|
meg az örök tarajú tenger, |
és pergő, csillagfútt Biblia. |
A percre róva. Dűnék. Egy ember. |
|
|
Borotválkozás közben
Minden reggel, mintha egy másik földről térnék |
meg éppen, ismeretlen, rideg |
vagyok magamnak. Összegyűrt térkép. |
Testnyi tükre valami semminek. |
|
Hogy milyen hely is, ahol épp csak megalszom, |
s minden nap mégis itthon ébredek, |
|
|
Sötétebb a sötét
Kardos György emlékére
Megszokott elalvásgyakorlat: |
fekszem a sötét szobában, |
hunyt szemmel, már egyedül, |
amikor megérzem, odaát kialszik a villany, |
és én nem értem, hogy látom, |
hogy láthatom, hogy bennem |
|
Így ért halálod híre is, barátom. |
Szólt a telefon, hirtelen |
|
|
A mesternek igaza van!
Kísérletezik a Nap! Nem és nem! |
Nem hiszi el az elektromosságot. |
Galambokat, papírdarabkákat szór a vetésbe. |
Megfésülködik a széllel, s fésűjét a szántó- |
|
a fehér fecniket odarántja |
|
– dörmöl a Nap, kísérletképpen |
benyit a szomszédhoz, a sötétbe, |
s odaáll fésülködni egy igazi |
nagy tükör: a fekete éj elébe. |
(Egyenest az éjek éjjelébe.) |
|
Nyüstöli haját a széllel. |
meglibben, szikrát hány, pattog |
Mintha millió villanykörte, |
|
A mesternek este is igaza van |
|
|
|
Az arcom visszakérem
Igen: az arcom porból, hamuból. |
Igen: hamu és por a fényem. |
a földbe, az arcom visszakérem, |
Ocsmány Halál, s visszaadom |
annak, aki lobogni voltam: |
a halálból örökre kiholtan. |
|
Körösztúr
Gyerekkoromat két halott őrzi, |
nyárfák tenyere, siratók keszkenői. |
Vénasszonyok kenyerükbe dagasztották, |
|
|
Két epitáfium
Föld, fény, elrohanó víz. |
Föld-, Fény- és Ti-koromban. |
|
|
Iniciálék
Az eső a virágot leverte. |
Nyomában – a földön – forrás-szerte |
|
Mint lőtáblák suhannak fák és bokrok. |
A szemem céloz, s elvéti. Nem talál. |
Most a végtelenbe keres célpontot. |
|
Sokat fekszem most félsötétben. |
Vízszintességem poromig betölt. |
Nehéz vagyok. Új gravitációm érzem. |
|
|
Gyertya és padmaly
Tudom már: nem volt bölcsőm, |
mert én voltam a bölcsőm, |
– ledérül s milyen olcsón! – |
|
de lesz majd jó koporsóm, |
deszkája: ásványi lényem, |
|
|
Virágvers
Hogy meghalok, hát meghalok! |
|
Zárszó
Amikor nem látja magát a sóhaj, |
visszhangtalan a tükrön az esendő pára – |
|
És amikor nem válaszol a tükör, |
mert siketnéma a holt fém, |
a sóhaj lakmuszpapírja át nem színeződik; |
|
|
Gyermekdal
Ha szólnak: „Este van, hol vagy?” |
– hinnék, maga a hold az, |
csillagot cseresznyézget, |
|
ott ringatóznánk – eggyen, |
szívhang és csillagkezekben. |
|
nem halna meg semmi, senki. |
|
|
Szavam és szívem
Hogy dadog, hogy hebeg, hogy hadar, |
– mégis a magáét mindegyre mondja |
ez a motyogó, beszédes élet-radar: |
szanaszét lökött sejtjeimmel, |
szótagjaimmal: vérjeleimmel |
hogy tapogatja, hogy puhatolja. |
|
Minden sejtem egy radar-ernyő, |
van szárazföldje és van égboltja, |
van óceánja, fölötte felhő, |
van napja és kerengő holdja, |
van magánya és horizontja, |
ezt tapogatja és puhatolja, |
s amit fölír, le is omolja: |
|
letörli: mint vízről a léket, |
lefújja, mint eget az este |
a vízről, szemről a világkéket, |
letörli a szó-rongy, csönd-spongya. |
|
|
Szavaim, ti
Már kihajoltam félig időmből. |
Világűr szájában a Föld forgat. |
Holnapjaim elrágja tőből. |
Emléktelen péppé romoltat. |
|
De szavaim, ti Fekete Lyukak: |
gravitáció-sebek az Űr testében, |
visszalöktök-e, ha a föld ellohaszt, |
fénynek, az emberforgó-vetésbe?! |
|
Vagy – izzó elektron-szemek – |
nőttök, s néztek csak: – volt s nem lehet! – |
a szempillák közt áramló kőben. |
|
|
Köztem és köztem
Mintha kihaltak volna az évszakok, |
megdermedt zöldben fürödnek a fák. |
Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok. |
Megkövült idő. Haláltalan világ. |
Nem merek élni. Lélegezni sem. |
Azt hiszem néha, nem is ver szívem, |
csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog. |
Rettenetes nehéz az idebenn. |
Hát élek, félek, alakoskodok |
|
Köztem és köztem ott áll a világ, |
mint a tükör arcom és mása közt. |
Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt. |
Örömet búra, bút örömre föst. |
Telet játszom: hajamat behavaztam, |
de velem szemben a tükörben tavasz van: |
hó hullatja szirmát vagy meggyfa-ág |
Tejútja leng, az Androméda-füst |
ködöl, görgeti fényét sár, virág. |
|
De jó is, hogy nem lehet ugyanaz |
soha, ami magamagának látszik. |
Hogy halandóban halhatatlan havaz, |
hogy a mindenben esendő-én halálzik. |
De ha majd szájam elé tesznek orvul, |
s mosolyom dermedő jéggé csikordul, |
mint gyermek, ha befagyott ablaküvegre áhít |
ráírni egy szót, ródd sóhajomra azt |
az egyet, Tükör, ami belülről átvilágít. |
|
|
|