Világot írni
| Köveket hoztam haza Szibériából |
| meg nyírfakéregéjt, s pár száműzött virágot |
| lepréselve egy könyvben; hósivatagából |
| kivesztek a szavak, s csak a télláncolt virágok |
| kihűlő teste hagyott valami fagymaszat |
| írást maga után… |
De bárha kiszakadt |
| lélegzeted a szó, nem magát a világot |
| akartad írni mindig: fa-fát, láng-lángot, |
| a lehetetlent, tilos- és hiánymagadat?! |
|
| Írnék én nyírfakéregre is, ha azt lehet. |
| Mint a fegyencek. De bárha nyárfa lenne |
| – én, boldog – minden versem. Megéli a telet, |
| s élő fény marad minden levele, sejtje. |
| Ükére üt vissza: az emberi nemre, |
| így előre: az egyetlenegyszer egyre |
| – rám, rád, őrá – ki milliárdszor lehet, |
| de csak most él, most hal, és most szeret, |
| végtelenét a mostba lehelve. |
|
| És mentem ott. Ég alatt. Föld felett. |
| Hogy megtaláljam. Ne hagyjam a földben. |
| De nem moccant. És nem adott jelet. |
| És nem mozdult egyetlenegy göröngy sem. |
| Csönd és napfény zuhogott. Fölöttem |
| homokpergő ég, napsárga márga. |
| Körben a tajga. Némán. Szuronyos-zölden. |
| Mint rettenetes, fölzúgó kaszárnya. |
|
| Ezután csak nyárfáim szeretem. |
| Az októberes fákat. Csontmagányuk. |
| Szikkadt mosolyuk. Őszös, levéltelen |
| lombjaikat. Szájtalan susogásuk. |
| Ezután csak csontjaik ölelem. |
| Akár a földben ölelném apámat. |
| Porlik az idő. Malmok: könyörtelen |
| kötvények s rigók bérlik koponyámat. |
|
| Azt szeretném, ha nem lenne szavam |
| semmire sem, és minden megénedne. |
| A csönd, ha csönd, konduljon hangtalan |
| de üsse át a földet harangnyelve. |
| Kongat a szív is, öröklét-telente |
| az emberéjben, ha ég-föld máglyapiros… |
|
| Dobd el, emberfia, a versem! Kezedben |
| füstöl, föllángol, ég a papiros. |
|
|
Történelem
| Mondják: lejöttek a fáról. De én is |
| velük mentem. Láb nélkül. Én, a fa! |
| Gyökereim az utat velük mérik. |
| Göcsörtjeik időim ág-boga. |
|
| Viszem őket koronámban végig. |
| Ott makognak, sokadnak, szapora |
| fajként nyüzsögnek, tetvészik |
| egymást, sok hülye majompofa. |
|
| Elhagyom-e őket? No iszen! |
| Ha elengednék egyszer a kezem, |
| ha kibújnának lombomból valaha; |
|
| Én vagyok Ők, s Ők maguk a Fa. |
| Törzsem törzsük, s a történelem |
| – idegrendszerem – bűnök bolyhozata. |
|
|
Példamondatok
| Nézz körül jól Ez a fa árnya |
| És ez a fa De lehet: Te vagy |
| mind a kettő Hát nézd magad |
| Nézz jól körül fa és fa-árnya |
|
A föld sebére
| A vetésbe beletaposhatsz, |
| hiába hiszed, hogy nyomot hagysz, |
| addig élsz, míg a vetés vérzik, |
| míg az a seb föl-fölfakad: |
|
Vogul könyörgő
| Gyökeres fád gyökere rengedezzen, |
| ágas fád ága lengedezzen! |
| Összetekert drága selymed |
| Kék szöveted drága vásznát |
| Az új tavasz jávorbikáját |
|
Holnapsírokkal beszélgetve
| Hát megvolt az első tömegsírgyakorlat. |
| A legelső a földön. Bár e sártekenő |
| sírkötelesei párszor megtanultak |
| porlani, s tömeghalni mindenek előtt. |
|
| Volt egy-két előtanulmány is. Holtak. |
| Kőbalta-reglamák. Semmi gödrébe lőtt |
| nemzetek. Ábel arcok. Kik is voltak? |
| Szuronyra fűzött gyöngysor csecsemők. |
|
| S volt egy-két közös gyakorlat: Hitler, Sztálin, |
| az Apokalipszis lova patáin |
| csüggő ebkolera; magánzó pestis. |
|
| Száll fölfele az én-te-mi tömeg-felhő, |
| s a minket villanó föld megjelenti |
| fényével: ennyi egy emberiségöltő. |
|
|
Fehérvár felé
| – ahogy elrendezte őket az idő – |
|
|
Télfúvás
| ne is akarjon fellobogni, |
| kivitték lópatkók, lidérces ángyok, |
| a vakablak alá, hogy aki látja, |
| higgye, egy odakent véres tenyér |
| egy ütlegelés megdermedt tenyérkópiája |
|
| A nyaras, a nomád színek népvándorlása |
| s az ég lombjait, a gyönge hajtású fényt, |
|
sugarakat földig lerágta. |
|
| És eldőlt a házfal. És a kert |
| télporral, apróra zúzott cserepekkel, |
| húzott fel napvéres kútjából |
| minden nap, minden reggel. |
|
| Mindenütt, amerre csak a szem elér, |
| Megfagyott, fölpüffedt a fagy is, |
|
|
Zuhogó föld
| mészkőhegy-fennsík homlok. |
|
| Hol az a pitypang-rebegésű szemhéj, |
| az a gyermekláncfűvirág látás? |
|
| hogy mint fehér áttetsző ejtőernyő, |
|
| bele néztetek a koponyámba |
|
| már az agyamba túrtatok szikével, durva fénnyel |
|
| Arcomra fordított fejbőröm mögé nyúltatok, |
|
| Kipakoltátok a gyomromat, |
|
| Megnéztétek a májamat, a vesémet |
| heréim nap-robbanás színképét |
|
| De nem velük voltam tele mindig? |
|
| Forduljatok hát el Tőlem! |
|
|
Föld és ég
| Vitorla csobban a kékben. |
| fémesen egymásba siklanak. |
|
| Boldog vagyok. Mint a berepülő |
| Vagy mint az őslétbe merülő |
| sejt és sejtelme: az ember. |
|
|
Arany János után
| ha én éltem, nem én éltem, |
| mert ha épp én éltem volna, |
| éltem túl nem éltem volna, |
|
Négy legszebb
| El hulla! Virág! El iram! Lik az élet! |
|
|
Ohridi versezetek
| Ha bemész az Ohridi Tóba, |
| olvasd a hullám-írást, odalent |
| Egymás után, sor sorra rajzolódva. |
| Darazsak munka-hieroglifája: |
| fénysejtek hatszögű sátra |
|
| Összekeverül való és valótlan. |
|
| S valóban! |
Mintha a valóban: |
| s – mintha tükörben járnál, meghasadóban – |
| megnyílik éj s nap, világ és végtelen. |
|
| A két kárpit közt te mész. |
|
|
| zöld habú, hang-tajtékos Múzsa! |
|
|
| csoda, hogy le nem szakadsz |
|
| ki folyton folyvást ordít, |
| csillagról földre fordít, |
|
|
|
Képeslap a Szveti Naum kolostorból
|
T. B. tábornoknak Nagykovácsiba
| A tavon, odalenn, egy hajó. Az orra |
| – mintha sebességéből (s H2O-ból) sodorna |
|
| Sirül, pödrődik, sodródik a sodra. |
| Kétoldalt kicövekelik a hegyek. |
| Húrja izzik, megfeszül, remeg, |
| – saját maga előtt tolja – |
|
| Mint egy nagy íj: öbölnyi már! |
| íve most van elszakadóban. |
|
| Aztán semmi… Zöld nyíl remeg: |
| nagy V a messzeségbe fúródva. |
|
|
Lécek nappalból – éjszakából
Válasz
| a magyar költőnek még mindig |
| és petróleumlámpa szaga van, |
| és villanykörte szaga van, |
| néha ég és szivárvány szaga van, |
| reggel kaszálta sarjú csillag szaga van, |
|
Születésnapi vers
|
Bertók Lászlónak
| s kétszeresen is! – De hol van |
| az ötvenes évek?! – A holdban! |
| (Hál’ Istennek, kibírtuk.) |
|
| De ez a te-félszáz, hol van, |
| László, melyik föld-holdban? |
| vándorolsz élő húsunkban: |
| jelenben, jövőben, múltban?! |
|
| egy tagban, tagosítatlan, |
| kissé – de egy birtokban: |
|
| A másik meg? Ne számold össze! |
| Beadtad versekként a közösbe, |
| hogy veled jussunk többre |
| s te velünk légy egyszerre |
| birtokos s birtok is egybe |
| – és – vers versre, rög rögre – |
|
| mindaz, mit nekünk adtál, |
| hogy magadra ne maradjál: |
| Vése, Nagyatád, s Marcaltájt |
| világűr tárgyak a szívben: |
|
Utószó:
| Költők, amíg csak bírtok, |
| s míg: sörtök, bortok, írtok, |
| László! Örök költői birtok. |
|
|
Két perpetuum mobile
| Őszed irodna Tandori Dezső |
|
Egy bűvös kocka síkvetülete
|
Havas fény
| De jó is tudni hogy van valaki |
| Van valaki odaát a havas háztetők alatt |
| Ott túl a rakparti háztetők alatt |
| Van valaki a havazásban ott túl aki tudja |
|
| Virágokat szelídít Ő: rétszavakat |
| A röpülés villámló hiányjeleit |
| Örök aposztrofjait az égnek |
| Létszavakat szelídít Ő: virágokat |
| Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot |
| A rét-gyepszótár útszélremagzott |
| És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat |
| A tél pohos pontosvesszőit |
| Terek kövein fák promenádjain virityelő |
| Izgága madárcigány-népet nyárseftelő |
|
| Ó távol Fű- és Fabarátom! |
| Kedves madaraid és kedvenc szavaidat! |
| S indulj a város alá a falakon túlra! |
|
| Csönd tutul ott és ólálkodó sötét |
| Sárkánygyík-Duna és királysága |
| Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok |
| sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza |
| Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd |
| S más hidak: jámbor tigris, oroszlán |
|
| Csönd tutul ott és ólálkodó sötét |
|
| „Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…” |
|
|
Költők, mi
| Nyomjuk, mint süket a csöngőt, |
| költők, mi: emberiség-köldök- |
|
| mint aki holnap született. |
|
|
Megtalált dal, 1959-ből
| Egy este csak úgy leheveredtem |
| egy lánnyal a csillagokkal szemben, |
| s csak úgy magamtól, kibetűztem |
| szeméből, szájából a világ, |
|
| Most jó lenne mindezt elfeledni, |
| és egész analfabéta lenni, |
| és újra legelőször szeretni. |
|
| Mint csodálatos ábécés könyvet |
| felütni minden mosolyod, könnyed, |
| és szótagolva az eget, a földet |
| betűzgetni így: „tö…e…te.” |
| És rádismerni: „te, te, te!” |
|
|
Sanzon
| Milyen szerelem volt, milyen! |
| – meg nem marad a fövenyen, |
| mint a víz, meghal szüntelen. |
|
| Milyen szerelem volt, milyen! |
| Két késdobáló hideglelése, |
| – de hol a kés, hol a porond már, |
| s mégis: köröttem, homlokomnál |
| rezeg szemed lángoló kése. |
|
| Milyen szerelem volt, milyen! |
| Két idő, egymásba akadva! |
| Két megválthatatlan igen, |
| szűnik, születik szüntelen. |
|
| Mégis szerelem volt, igen! |
| Víz, fény szakadó szívverése – |
| mit kidobogtam, kidobogtál, |
| ami nincs még és ami volt már, |
| igen és nem. Mégis és mégse. |
|
|
Szegfű utca 23.
| Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
| – Hogy illatozott esténkint az olajfa, |
| kérge alatt bábjait babusgatta a hangya, |
| a falban tücsök rítt, fekete tititás! |
|
| Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
| – Hogy sütött a kő, mikor a gangra |
| kiültünk szellőzködni, s a hold az ágakba akadva |
| megpengette a fákat, zengtek a kert-citerák! |
|
| Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
| – Lehettem volna virágaid vitéze, Kardvirág-hadnagy |
| vagy a tulipánok között hajlongó szél-karnagy, |
| ahogy a gyökereknek s a zengő rügyeknek dirigál! |
|
| Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
| – Beszélhettem volna a Kézzel, kinek nyelvén balta, |
| gyalu, véső is érzett, s az oázó vas, ha ő akarta, |
| elszelídült s az elalvó tűzzel elcsicsikált. |
|
| Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
| – Volt ott egy kút, világ-kávájára hajolva |
| a messzi tengerek testvére lehettem volna, |
| hétmérföld-időt lépő kútcsizmás óriás. |
|
| – De hajnalra mindig elfordult a föld, |
| a virágok tüzes torka berekedt, |
| a kútban láncok csörögtek, s csupa elölt |
| álmot húztak föl nyikorogva a napvödrű reggelek. |
|
| Hallgatod-e még, mondd, s nélkülem mit csinálsz?! |
|
|
Esti ima
| nagy csönd lesz hirtelen, |
|
Jaj, ősz!
| Jaj, jaj! – az őszriadt lélek rikoltoz, |
| oá! – verődik csont a csonthoz, |
| oá! – tapad hús a húshoz, |
| vacog, bújna az ember is – |
|
| Ősz, ősz! – riad a jaj, harangoz, |
| de bennem még fénylik az arcod, |
| és érzékeim: élni riasztott |
| vadludak, nyaraik keresik. |
|
| Zúgasd csak, ősz, jajos harangjaid! |
| Rianj fény! Ég! |
Ha hajad megvakít, |
| minden jajom magadba temeted. |
|
| És: nyár, nyár! Meztelenül elomlik, |
| s nem a levegő: lombtól lombig |
| gyűrűzik, gyújt tekinteted. |
|
|
Holdhíd
|
Mártának, névnapjára
| A nyárfa árnya átér a vizen. |
| Vagy a nyáré? A hold átmegyen |
| rajta. Az éjszakán? Vajon átérek-e? |
| A nappal fényleni megérek-e? |
|
Csonka mondatok
| Jön valaki. Belép az ajtón. |
| A fénybe bámul. Tükröm kinyitja. |
| Otthagyott boromba belekortyol. |
| Otthagyott poharam elejti. |
|
| Nem gyűlölöm. Helyettem-társad. |
| És talán ő se gyűlöl engem; |
| ki rég a rég kivágott hársak |
| szeme színében melegszem. |
|
|
Tüzed s tüzem
| Zokognak csontjaim. Fagyott |
|
| Születtem. Születtél. Hogy boldog |
| veled legyek. S te velem. |
| két láng: tüzed, s tüzem. |
|
|
Zárt kapud előtt
| Bár bőrömet kiveri a szík, |
| nyelvemet elemészti fűrozsda, |
| föld-énem: porom is emlékezik |
|
| Mint kinek nincs keze már, és sziszeg, |
| jajog, mert ujja is viszket és fázik, |
| fáj vissza minden elveszített |
| szó, perc, ami rólam leválik. |
|
| Fáj, mint a fának a levél. |
| Levélnek a fa, ha magától |
| – dac-propeller! – hadar, beszél; |
| Hullik: Előre visszaszámol. |
|
| S fáj minden, amit már nem tudok, |
| nem tudhatok, nem ismerhetek meg. |
|
| Holnapok Holnapja! Éden-titok! |
| Zárt kapud előtt égek, didergek. |
|
|
Hármas oltár Illyés Gyulának
(Illyés Gyula a rádióban)
| De jó volt hallgatni Téged, szent és bölcs öreg, |
| egy héten át, hallani zárt és nyílt eidet, |
| azt a melence-melegű, föld-meleg |
| öblű, kismamahas-fényű zöngést, ami oly kerek, |
| hogy gyereket lehetne füröszteni benne, vagy kenyeret: |
| kikeletet dagasztani, ősz és tél nyarából és tésztás és anyás |
| kézzel kifogni belőle a mindenség-kovászt |
| a holnap-kenyérhez, valami eföldi ragyogást. |
|
| És jó volt hallani azt az élesebb |
| fényesebbet is, a nyíltat; jégcsapok csengenek, |
| februári fényüllők a szél pörölye alatt; |
| egy egész tábla napraforgóvirág csivog, s az anyanap |
| sugarai csőrükben fénnyel a hangos fészkekre szállanak; |
| pohár csattan, kard csörren, birka béget hűen, |
| hullócsillag, kavics sír földi nyelvén a fűben. |
|
| De nemcsak hangodat, beszédes szavaid |
| is jó volt hallani, s falni, mint a hazait |
| egykor Fehérvárott, mikor valami |
| csomag jött, levél, s benne – mint ráragadt, árva |
| pampucska-szirom, udvarunk akáca-virága – |
| egy-egy sárrétei szó: csuport, összeaszott |
| verébtöppedt sárrög, (egyszer főbecsapott |
| ilyennel a Főső), vagy: szesszió (szőlő, kert a romhalom mögött), |
| hol szeretők heverésztek, gőzmozdony dödögött |
| s a sorok alatt – mai mondatba illik-e? – |
| a mézillatú szó: „Jól van a szülike.” |
| Így osztod – Hegyi Beszéd, Te – s mióta már, Magad. |
| Jóllakatod – századokra előre – megmaradt |
| néped – a szét nem térült tavat, halászt, halat. |
| Pedig maradhatott volna a Puszták Fia |
| párizsi költő, és modern – a fél francia |
| avantgarde tanú rá: Tzara, Aragon, Éluard… |
| De hívóbb és kihívóbb volt a honi sár, |
| s mindennapi kenyerünk, a nyelv… |
| s mindennapi kenyerünk, a nyelv… |
Egy, egy karajt |
| vágtál a világnak is, majszolják ahajt, |
| volt ki jó szívvel vette, volt ki várt, mit akar |
| Európaiak közt egy nigger, egy magyar?! |
|
|
| Ő meg vonatra szállt, vonatra” |
| – kattogja hány rozsdás, rohadt |
| vonatkerék-száj, ki visszavonatna |
|
| mindent, mi élő, s magyar volt itt, |
| és élő maradt újra és újra – |
| hazudik János Vitézből Horthyt, |
| lesz Szálasi Tündér Iluska, – |
|
| mert nagy volt az Ő bűne: mert élni, |
| s mert élni mert, halottnak hitték |
| volna inkább a bátrabban félni |
| nem merő hős agykák, sors-pitykék, |
|
| – szelleme, szerelme a munka |
| megcáfolt, mert nem volt javunkra, |
|
| gyilkos, öngyilkos hit között |
| volt a dolga, hogy élten éljen, |
| s legyőzze a daganat-dögöt |
|
| a vörösök közt, Tisza-híd |
| védni, mert az volt a haza, |
|
| „Magát védte csak!” – katt-katt véli |
| a vonatkerék-száj serényen – |
| „Most se” – De ki volt az a férfi |
|
| ezerkilencszázhuszonötben |
| a L’humanité tolmácsaként?! |
| „Hogy majd a Dísz-könyvbe zöngje!” |
| – Írt bele igaz, de a tényt, |
|
| „Túlélő!” Élt, földet osztott, |
| És Versaille-ban is, hol eloszlott |
|
| ott volt: látta szégyenvasban |
| szívünket, s fölszegte fejét |
| – élt, állt: Golgota a magasban. |
| Félt? Bátrabban mindenkinél. |
|
|
| Száll – nem Szekszárd felé, |
|
| Tó, víz, hegy, domb, fű, fa |
| fújtat, kaptat – föl, föl! – |
|
| egy nyelv, egy föld jövő- |
|
|
|
Képriport és ima Illyés Gyula temetésén
| Esik. Mint akkor. Március |
| Kiderül, beborul, megered |
|
– hol az ég, hol a fény – |
| s megered az a szívünkbe vetett |
| az a dal, az új Talpra magyar, |
|
| Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő! |
|
| Dobpergéseső! Verd csak a szemfödőt! |
|
Mit dobogsz most: csatát? |
| Ítéletet? Fújtató lótüdők |
|
| Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő! |
|
| Teteme az a vers! Bezárva |
| De ne üsse a hivatal-pecsétet |
| hogy: Nincs már! – mert föléled |
|
a földcsönd, hogy nincs szíve. |
|
| Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő! |
|
| az a gitár még. Föl-fölzörömböl, |
|
hátha a tömeg, s a Halott |
| azt teszi, ami az Őstőtől |
|
| Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő! |
|
|
A levegőbe írt zene
|
Vujicsics Tihamér emlékének
| ahogy egy lelőtt repülőgép |
|
| lángod, a lángod, a lángom |
| – barátom, barátom, barátom – |
| mért csak a holtakra lesz |
| mintha szájunkba, szívünkbe, szavunkba |
|
| fölsírlunk, megtemetődzünk: |
|
| (levegőbe írott zene, Te) |
|
| se az Emlékezet halhatatlanságát, |
| (ó, az emlékezet halhatatlansága, Te,) |
|
| didergéséből rezeg, szivárog, |
|
| ha akarod: kiegyenesíted a holdat, |
|
| ha akarod: minden csillag kiég, |
| a sötétség a zenekari árok, |
| és te állsz az Űr pulpitusán, |
|
|
| Jaj, ott ültünk négyen – Márta, Pisti, Péter és én – |
| az Operettben, épp mit annyira szerettél, |
| hogy nemcsak inni, írni – veszekedni, köpködni is odajártál, |
| ha azt akartad néha, hogy láthatóan és mégis szeressenek, |
| tudjanak, lássanak, tudják: most balettzenét írsz |
| – Ó, Gyagilev, Gyagilev, Gyagilev – a holdbéli cári balettnek, |
| most Csongorral és Tündével beszélgetsz éppen, |
| most Rákóczi-indulót mész kutatni Teheránba, |
| a perzsák földjére, ahonnan – így hitted – valók volnánk, |
| augusztus volt, és napfény, és meleg, hűs sörök, |
| ott ültünk a Nagymező utca párizsias terén, a |
| vászonredőny alatt, a presszó placcán, amikor |
| arra gurult a futballdrukker fröccsöntő, akit annyira |
| nem bírtál, s a fehér korlátnak dőlve hájfejébe döfte a tölcsért, |
| jó nagyot nyalintott a fagylaltból, s aszonta a felszolgálónőnek: |
| „Hallotta, Rózsika? – nyalintás – Meghalt a Vujicsics! |
| – nyalintás – Most mondták be. – nyalintás – Lezuhant a gépe |
| a Vörös – nyalintás – Tenger fölött.” |
|
| Bennünk égő sötétség, majd kapkodás, |
| kutakodás telefon-érme és telefon után, telefonok a sebtiben |
| előkapart ismerősökhöz – MTI, Rádió – igaz-e, igaz-e vagy |
| mégis ostoba rémhír, hiszen nem lehet, nem lehet, negyvenhat |
| éves vagy, élsz, ott ülsz épp az U Flekuban, Prágában és |
| sörözöl, jókedved van, szőke söröket iszol és rozsdás |
| konyakot és énekelsz – három nyelven és zenélsz krigliken, |
| hamutartón, gyufán és lekésed, lekésed – goszpodi pomiluj! – |
| lekésed a gépet, mert valakit odahívtál, mert meg kell a zenét |
| várnod és aztán csak a nem, a nem, a nem: a gyászhír igaz! |
|
| És ömlik, szakad az ének a hársak és platánok fölött, |
| – Goszpodi pomiluj! – zuhog a szentendrei székesegyház fölött |
| – Goszpodi pomiluj! – kerek gyerekszájak a ministránsingeken a lukak, |
| – Goszpodi pomiluj! – pillog a betört ablakszem, pókhálós szentek inganak, |
| – Goszpodi pomiluj! – propellerezik a platán virága és lezuhan |
| a kis növény helikopter, s füstölög, ég a fű, porosan. |
| És hadd mondjam el, Tihamér, torodon, a borpincében megtört kenyeret, |
| amit a pomázi rácok osztottak szét Krisztus teste helyett, |
| egy töret – vele fociztál, egy töret – kölcsönadtad |
| a palatáblád, egy töret – kidaloltad, |
| egy töret – úszni voltál, egy töret – mit beszéltél |
| mikor még gyerek voltál, amikor velük éltél. |
|
| És elmondjam-e, otthagytam halotti torodat |
| s visszamentem friss sírodhoz, még nem ment le a nap |
| a platánok fölött, s a templom falánál, virágaid fénye |
| előtt egy fekete, hosszú hajú lány térdelt, |
| a haja halálodig ért, és fekete napként vérzett… |
|
|
| lángod, a lángod, a lángom: |
|
| Sírj, világ! Sírj, tenger! |
|
|
|
Sirató
Visky Árpád élő ravatalánál
| Woyzeck, szabad vagy! Szabad, akár az isten! |
| Mint újszülött halott, aki most születik meg. |
| Meggémbedt testedet leveszik keresztfádról, |
| fektetnek a földre, félrenyaklott fődet |
| visszaegyenesítik, s mintha szavaidat, |
| megnyúlt nyelved visszagyömködik a szádba, |
| eltört nyakcsigolyád reccsen valamit még |
| halálod membránján át, mintha te akarnál |
| telefonálni – túlról – most nem hallunk és nem értünk. |
|
| Mért adtad föl magad, mondd, mért jelentetted föl |
| a dögvésznek életed, s mért adtad föl, miért? |
| Ha már tilos volt játszni szín, deszka – játsztál volna, |
| Woyzeck, a madaraknak, a siketnéma fáknak, |
| a csikasz farkasoknak, medvéknek a havasban, |
| kupica-fényű csillagokból ittál vón verset, |
| Ady-remegésű negyvenhétévig-félés, |
| mért játszasz most ott, hol vallató vaku villog, |
| taps helyett föld dörög, s bonckés súgja a végszót – |
|
| Öt éve itt, a gyermekszínház aulájában |
| játsztál, Nekünk, fogoly, ítéleted előtt |
| gubbasztottál áttetsző üvegtömlöcöd alján, |
| sírásában hempergő ön-sarát evő néma, |
| kinek szava se, nyelve, háza se, földje sincs már, |
| kinek nyüszítésétől meggyullad a szalma, |
| s hiába, mert a nézők előadásra várnak, |
| s csak az őrjárat talpa: tamm-tamm, tamm-tamm. |
|
| Hervay Gizi jött, még akkor hazátlan árva, |
| s mintha az arcodat, megsimogatta kintről |
| tömlöcöd áttetsző falát, s te, a rab, fölálltál, |
| a simogató árnyhoz szorítottad magad, |
| és visszasimogattad a benti nincset… Így |
| látlak azóta is; köztetek csak a semmi, |
| csak az áttetsző kék ég, a két kéz… szabad vagy, Woyzeck, |
| jaj, szabadok vagyunk mi is, mindörökre. |
|
| Most még megvallatnak, még egyszer, utószor, |
| megnézik koponyád belülről, mit dugtál, |
| utas, agytekervényeid közé, mit rejtettél |
| nem a szemhéjad, a szemed, a látásod mögé, |
| mit ettél, mit ittál utószor, a veséd, |
| gerinced mit gondolt, mit érzett, mit mondott. |
|
| Aztán majd összevarrnak, visszavarrnak halottnak, |
| visszavarrnak, kiadnak, mi hazaviszünk magunknak. |
| Asszonyok, havasok jönnek, fölkapnak mint a könnyet, |
| megmosdatnak, hogy könnyebb legyen szegény szívünknek. |
|
| A föld majd ringat, renget. A föld majd ringat, renget. |
|
|
Harangszó Nagy László ünnepén
| Nagy László hét éve meghalt |
| A Szaturnuszról nyarat hoz |
| mosdjon meg benne az ember |
| s legyen szeplőtelen: szép |
| s minden kút égboltot ellik |
|
| Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló |
|
|
| Bastille-ok omlanak porrá |
| Tyrannok tegnap-poronttyá |
| Nagy László Betlehem-éves |
|
| Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló |
|
|
Az iszkázi harangok szava
| Nagy László hét éve meghalt |
| Hogy kondul jaj-teli játja |
| a gyásznapon: „Erzsike néni! |
| Nagy néni, Nagy néni, ne sírjon! |
|
| Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló |
|
|
| Nagy László hét éve meghalt |
| fény fagya fű szisszenése |
| s gyújt napot földbélieknek |
|
| Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló |
|
|
| Az öröklét Nagy László éves |
|
| Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló |
|
| Nagy László Nagy László Nagy László |
|
|
|
József Attila
|
Koczkás Sándornak
és a Tiszta szívvel szerkesztőinek
és szerzőinek
| a kerekek és ellökik és ott marad egyedül, egymaga, |
| szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él, |
| mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták, |
| és csontjaira csak a csillagos ég borul, nem a szemfedő-Magyarország, |
|
| A két csendőr, aki az ájuldozó Jolánt estében fölfogja, |
| íme haptákol, s odaáll maga mögé, már viszik is |
| arra az útra, honnan a jegenyék is kivándoroltak, |
| s holtak deresére húzva vergődik síkság és hegyvidék, |
| mert minden sír deres itt, s rajta, mint megbotozott |
| csecsemő, verődik egymásra hullva-háborulva |
|
| … és bolond ki vágyna rogyván a perzselt délelőtt |
| s nyárvégi zöngne lassan a szél-sövény előtt |
| és Fanni Der springt tudnám és szent hinni szabadja |
| és sárral kevert száradt vér noch auf Abda |
| töltés: fényben fürdőző füzes Golgotacsönd |
| és fényben förtelemben fuldokló anyaföld |
|
| golyó, és ott marad egyedül, egymaga, szemközt |
| az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él, |
| mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták, |
| és viharkabátjára csak a napfényes ég borul, nem a |
| tömegsír-Magyarország, az a maga megásta |
|
| Otromba gyilkosai előtt föld-fűruhában |
| megy tankhányadékban, páncélökölnyálban, |
| útbelek, bélsártavak, szétfröccsent erdőhátak |
| között lába nyomában nap fakad, virág árad, |
| mert fényt lép, napvilágot… De, feje felett, |
| látja-e, hogy sodornak a napfényből kötelet, |
| s hogy vetik a nyakába, mint eligazgatott |
| hurkot, a sugarakból megcsomózott Napot… |
|
| Most szüli meg a bitó a maga elgyötört testét |
| és bitót gyakik újra, és bitót szül és nemz ismét, |
| rácsot ellik a rács, a cella cellát fial, |
| börtönt bagzik a börtön, a szögesdrót láncot, lánctalpasaival, |
| maga meg – köldökzsinórfény csavarodva nyakára |
| didereg, hajnalkisded, halálába pólyálva, |
|
| a kötél és ott marad egyedül, egymaga |
| szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él, |
| mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták, |
| és tetemére csak az iszamos ég borul, nem a |
| gyüjtőfogház-árka-hajnali Magyarország, az a |
|
| És „Lődd le!” „Kaszáld le!” és „Tépd ki a…!” Földön |
| kitépett lábú fák, szétcsapott karral fekszenek, |
| ragacsos-lódenkabát-park van dobva tetemükre, |
| gombóccá gyűrt felhők, égő csillagok üszke, |
| szétszéled akácos, nyíres, félholt, aki marad, |
| fehér bádogbiléta, billeg a dögcédula-Nap. |
|
| És ratatatacsönd a városon a csönd a csönd |
| végig a városon lovak láncok paták a városon |
| lánctalpas csöndek át a városon a tratatata |
| csöndek a városon át és végigárnyak a városon |
| a bal-jobb szájak át a városon a vonulások |
| át a városon vonul vonul vonyít vonít a csönd |
|
| tank, davajgitár, utcakő, lámpavas, és ott marad |
| egyedül, egymaga, szemközt a százféle, elvetélt halállal, |
| azzal, hogy él, él, él, mert ver a szív, szíve, mert |
| meghalni élni hagyták, és száz és száz testére csak |
| ez az egyetlen ég borul, az az egyetlen Magyarország, |
|
| Most dobja a kukába a maga elkékült testét |
| a Keleti mögött az anyja, meg ne szülessék |
| még egyszer, s ha mégis: fogával szaggatja széjjel |
| kisded ütőerét egy másik, a fiatalkorúak börtönében, |
| részeg ököllel verik hülyére fejét a szülei, |
| Betlehem oda!, a jászolt az üresség leheli |
| az üres égen át – s mégis? megszületik? |
| megszületett már, Maga, lehet: a HATMILLIÁRDEGYEDIK? |
|
| József Attila! Mi lesz magával MA, |
| ebben a kettéhasadt, felemás világban, |
| ha itt marad egyenkint, egyedül, szemközt |
| hatmilliárd elvetélt halállal, azzal hogy él, él, él, |
| mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyják, |
| és kisded testére a világűr borul, |
| nem ez a csillag-kisded földgolyó-ország: |
|
| Vagy a halál kapui erőt vesznek magán? |
|
| „Ó, emberiség, kit törött anyám |
| szenvedni szaporított és nem értett, |
| nem rettenek születni újra érted, |
| te két milliárd párosult magány.” |
|
|
Sóhaj és tükör
| Köldökzsinóron lóg a föld? |
| Vagy közönséges kutyaláncon |
| kikötve kering föl-le, föl, |
| hogy a csillagok közt kilásson?! |
|
| A világűr korcs ebe? Az Úr |
| „magánszorgalmú kutyája”? |
| Tengert nyálzik? Őrjöng? Tutul? |
| Szabadságát a holdra hányja, |
|
| – saját kutyatálába – mit a |
| s joga van fényesre nyalnia, |
|
| Vagy: – mert munkára és gyönyörre |
| teremtődtünk – nem holmi lánchoz: |
| a halottakhoz van odakötve |
| és minden élőhöz, hogy szálljon?! |
|
|
Magánbeszéd a sötétből
| A levegőben huzalok, drótok: |
| kibelezett nap-vezetékek. |
| Kunkori, összevissza fények. |
| Ahogy kidőlt. Kiokádódott. |
|
| Nem működik a föld. Megállt. |
| Mint fűben felejtett karóra |
| ciripel egy-egy űr-kabóca. |
| S.O.S. Bipbipel. Tititál. |
|
| Kinek segítségezik? Magának? |
| Istennek? Egy másik világnak? |
| Nekünk küld valami zenét, |
|
| hogy – hang hang után tapogatódzva – |
| ujjbegyünk vakon is visszatolja |
| a világ kiakadt tengelyét?! |
|
|
Üzenet
|
| annak, aki 1982. Karácsonynapján |
| a Nagymező utca sarkán összeesett |
|
| Csak az utcán meg ne haljak, Uramisten, |
| vagy villamoson, vonaton! |
| Meghalni szégyen úgyis, s én, e szégyenes nincsen |
| csak föld- és fűmagammal osztozhatom. |
|
| Árvább, kiszolgáltatottabb úgy sincsen |
| annál, ki nincs már, s mégis: ugyanazon |
| vonat, föld viszi tovább, mintha Isten |
| halna meg, s föltámadna minden isten-atom. |
|
| S ha közös járművünkön meghalunk minden, |
| a közösen örök földön, lesz-e a mozgó minden |
| olyan – nem emberi! – irgalmú legalább, |
|
| hogy a hallgatag űrök, néma galaktikák |
| között továbbodó tetemeinkkel, |
| hogy meghalhassunk végre, megálljon a világ. |
|
|
Akinek már nem súg az Isten
| Akinek már nem súg az isten, |
| visszaveszik az élők minden |
|
| A fény árnyékká töpped vissza, |
| a szó csönddé: szinte vakít, |
|
| Mint ős-sejt – fut vissza magától |
| S a fövenyen, túl a talányon, |
|
| meg az örök tarajú tenger, |
| és pergő, csillagfútt Biblia. |
| A percre róva. Dűnék. Egy ember. |
|
|
Borotválkozás közben
| Minden reggel, mintha egy másik földről térnék |
| meg éppen, ismeretlen, rideg |
| vagyok magamnak. Összegyűrt térkép. |
| Testnyi tükre valami semminek. |
|
| Hogy milyen hely is, ahol épp csak megalszom, |
| s minden nap mégis itthon ébredek, |
|
|
Sötétebb a sötét
|
Kardos György emlékére
| Megszokott elalvásgyakorlat: |
| fekszem a sötét szobában, |
| hunyt szemmel, már egyedül, |
| amikor megérzem, odaát kialszik a villany, |
| és én nem értem, hogy látom, |
| hogy láthatom, hogy bennem |
|
| Így ért halálod híre is, barátom. |
| Szólt a telefon, hirtelen |
|
|
A mesternek igaza van!
| Kísérletezik a Nap! Nem és nem! |
| Nem hiszi el az elektromosságot. |
| Galambokat, papírdarabkákat szór a vetésbe. |
| Megfésülködik a széllel, s fésűjét a szántó- |
|
a fehér fecniket odarántja |
|
| – dörmöl a Nap, kísérletképpen |
| benyit a szomszédhoz, a sötétbe, |
| s odaáll fésülködni egy igazi |
| nagy tükör: a fekete éj elébe. |
| (Egyenest az éjek éjjelébe.) |
|
| Nyüstöli haját a széllel. |
| meglibben, szikrát hány, pattog |
| Mintha millió villanykörte, |
|
| A mesternek este is igaza van |
|
|
|
Az arcom visszakérem
| Igen: az arcom porból, hamuból. |
| Igen: hamu és por a fényem. |
| a földbe, az arcom visszakérem, |
| Ocsmány Halál, s visszaadom |
| annak, aki lobogni voltam: |
| a halálból örökre kiholtan. |
|
Körösztúr
| Gyerekkoromat két halott őrzi, |
| nyárfák tenyere, siratók keszkenői. |
| Vénasszonyok kenyerükbe dagasztották, |
|
|
Két epitáfium
| Föld, fény, elrohanó víz. |
| Föld-, Fény- és Ti-koromban. |
|
|
Iniciálék
| Az eső a virágot leverte. |
| Nyomában – a földön – forrás-szerte |
|
| Mint lőtáblák suhannak fák és bokrok. |
| A szemem céloz, s elvéti. Nem talál. |
| Most a végtelenbe keres célpontot. |
|
| Sokat fekszem most félsötétben. |
| Vízszintességem poromig betölt. |
| Nehéz vagyok. Új gravitációm érzem. |
|
|
Gyertya és padmaly
| Tudom már: nem volt bölcsőm, |
| mert én voltam a bölcsőm, |
| – ledérül s milyen olcsón! – |
|
| de lesz majd jó koporsóm, |
| deszkája: ásványi lényem, |
|
|
Virágvers
| Hogy meghalok, hát meghalok! |
|
Zárszó
| Amikor nem látja magát a sóhaj, |
| visszhangtalan a tükrön az esendő pára – |
|
| És amikor nem válaszol a tükör, |
| mert siketnéma a holt fém, |
| a sóhaj lakmuszpapírja át nem színeződik; |
|
|
Gyermekdal
| Ha szólnak: „Este van, hol vagy?” |
| – hinnék, maga a hold az, |
| csillagot cseresznyézget, |
|
| ott ringatóznánk – eggyen, |
| szívhang és csillagkezekben. |
|
| nem halna meg semmi, senki. |
|
|
Szavam és szívem
| Hogy dadog, hogy hebeg, hogy hadar, |
| – mégis a magáét mindegyre mondja |
| ez a motyogó, beszédes élet-radar: |
| szanaszét lökött sejtjeimmel, |
| szótagjaimmal: vérjeleimmel |
| hogy tapogatja, hogy puhatolja. |
|
| Minden sejtem egy radar-ernyő, |
| van szárazföldje és van égboltja, |
| van óceánja, fölötte felhő, |
| van napja és kerengő holdja, |
| van magánya és horizontja, |
| ezt tapogatja és puhatolja, |
| s amit fölír, le is omolja: |
|
| letörli: mint vízről a léket, |
| lefújja, mint eget az este |
| a vízről, szemről a világkéket, |
| letörli a szó-rongy, csönd-spongya. |
|
|
Szavaim, ti
| Már kihajoltam félig időmből. |
| Világűr szájában a Föld forgat. |
| Holnapjaim elrágja tőből. |
| Emléktelen péppé romoltat. |
|
| De szavaim, ti Fekete Lyukak: |
| gravitáció-sebek az Űr testében, |
| visszalöktök-e, ha a föld ellohaszt, |
| fénynek, az emberforgó-vetésbe?! |
|
| Vagy – izzó elektron-szemek – |
| nőttök, s néztek csak: – volt s nem lehet! – |
| a szempillák közt áramló kőben. |
|
|
Köztem és köztem
| Mintha kihaltak volna az évszakok, |
| megdermedt zöldben fürödnek a fák. |
| Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok. |
| Megkövült idő. Haláltalan világ. |
| Nem merek élni. Lélegezni sem. |
| Azt hiszem néha, nem is ver szívem, |
| csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog. |
| Rettenetes nehéz az idebenn. |
| Hát élek, félek, alakoskodok |
|
| Köztem és köztem ott áll a világ, |
| mint a tükör arcom és mása közt. |
| Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt. |
| Örömet búra, bút örömre föst. |
| Telet játszom: hajamat behavaztam, |
| de velem szemben a tükörben tavasz van: |
| hó hullatja szirmát vagy meggyfa-ág |
| Tejútja leng, az Androméda-füst |
| ködöl, görgeti fényét sár, virág. |
|
| De jó is, hogy nem lehet ugyanaz |
| soha, ami magamagának látszik. |
| Hogy halandóban halhatatlan havaz, |
| hogy a mindenben esendő-én halálzik. |
| De ha majd szájam elé tesznek orvul, |
| s mosolyom dermedő jéggé csikordul, |
| mint gyermek, ha befagyott ablaküvegre áhít |
| ráírni egy szót, ródd sóhajomra azt |
| az egyet, Tükör, ami belülről átvilágít. |
|
|
|