Áni Máni, a zoknihalász

Majd minden reggel kitör a frász, mert a konyhában ugrál, hadonász a söprűnyéllel a zoknihalász. Fönt igazándi igaziból lebeg és locsog egy igazi tó, zöld zsinór-tarajú fregoli-tó. Hullámai közt – pihe hattyúcsapat – hat hófehér gácsér-gatya halad, blúz-bólyák, vitorlás-ingek inganak. A zoknihalász meg meresztgeti a szemét, a tavat méregeti, söprűnyelét hova vetheti ki. Tátog a tó, megiramlanak sűrű rajokban a zoknihalak, szájukkal nagyokat cuppantanak. Megcsobban a víz, kiröpült a csali, de nem követi diadal-hallali, sőt! – néha néma vihogást hallani. Mert ügyesen, fürgén elsiklanak egy villanással a zoknihalak, a zoknihalászra vigyorganak. Az a szegény lent mit is tehet, fintorog, mint aki meszet evett, s kiveti újra a söprűnyelet. A zoknihalak meg – Nahát! Nohát! – meg-megpöckölik a csalit magát, csúfolják, bökdösik odébb, s odább. De most az egyikük megkönyörül: megszánja a zoknihalászt cefetül, kiugrik a tóból önként, egyedül. A zoknihalász – ujjé! – szárnyra kap, és fönt a magasban – mint a huzat – röptében elkapja a zoknihalat. És zirr-zörr az ajtó, csitt-csett a kilincs, lám, az jön be épp, aki idebe nincs, egy igaz tanú, egy igazi kincs. A zoknihalász megnyújtja magát, két karja – hosszabb, mint egy nagykabát két ujja – mutatja a nagy-nagy csodát. Most pissz, ti mind! Fény és tó moraja, zoknihalak figyelő csapata. Csitt, nagyvilág! Hallga, mit mond maga! Elhalkul a tó, a fény csendre int, ő ott áll középen, kizengi a hírt: „Hű, mekkora zoknit fogtam megint!”