Áni Máni eltűnődik

Házunk homlokán hetyke hósityak, ki se lát az eresz-simléder alól, de szembogarai föl-fölizzanak, falaira a friss fény vígságot vakol, csupa sár az utca, kormos hó, latyak, hideg jár idekint, jó meleg odabent, meg-megállsz tűnődve a topogó fák alatt, – mert már a hinta leng. Körüle senki se, de leng, leng… mintha csak ősz óta lengene, a tavalyi ég lökte volna meg és – jaj, berozsdált ajak! – nyikorog, nyekeg, nyí… Még ilyen zenét! Ki lehet ez a láthatatlan alak? – kérdezik idekint, mormolják odabent. Meg-megállsz tűnődve a dohogó fák alatt, – mert már a hinta leng. A nap hintázik ott, a februári nap játszódik, rugódzik. Ég és föld közül ő rúgja el magát, s véle mi, hű fiak, sugarait fogva szállunk, egyre föl, míg alattunk a tavak, s a hegyek látszanak, s hallani szívünket idefent, odalent. Meg-megállasz tűnődve a lobogó fák alatt, – mert hát a hinta leng.